Úti beszámoló, 3. rész. - 06. aug. 22.

Hosszas halogatás után egyik nap, már a nyaralás vége felé elhatároztuk, hogy aznap végre megnézzük, megmásszuk a városban, illetve a város fölött lakozó kreposztyot. A nagy döntésből végül annyi lett, hogy egy csalódott Rusztemen, és rajtam kívül senki nem volt kíváncsi a több száz éves várerődre, a kínai nagy falként ívelt falakra, és arra, mi lehet mögöttük. Kár. És sajnálhatják. Bár nekem megfelelt, amúgy is Rusztem volt az a társaságban, akivel Vlasztán kívül tudtam beszélgetni. És mellette jöttem rá, hogy rettenetesen elfelejtettem angolul egy év alatt. Merthogy inkább így kommunikáltunk, mint oroszul. Sőt, időnként közös magyar-tatár szavakra is bukkantunk, és nagyon örültünk nekik.

Tehát a kreposzty. Gyalog közelítettük meg, útközben találtunk szedret, nyami! A belépő nem kevés, de nem akartam Rusztemet elkeseríteni, egy szót sem szóltam, meg egyébként is, érdekelt az erőd. Belépésünk után óriási területre kerültünk, amit a strandról is látható falak vettek körül. Szép magasak, öregek. A hatalmas belső részen lovak, kecskék, malacok tanyáznak. Lehet íjazni, beöltözni régi ruhákba, Xénának, páncélba, királynak, királynőnek stb. Persze minden fizetős. Pedig az inkvizíciós kiállítás, amit egy vasszűz reklámozott, igazán érdekelt volna. No, mindegy. Rusztem így is ügyes, tatárul kérdezte meg a lovászt, felülhetek-e az állatra egy fénykép erejéig. Másodjára elengedte az 5 hrivnyás díjat. Sárgadinnyét is így vettünk olcsóbban a piacon. Kár, hogy a magyart nem díjazzák.

Megnéztük még a régi mecsetet, a gyönyörű kilátást, láttuk az egész strandot, integettem porméretű többieknek, aztán ahogy fogyott a fényképezőgépben a memória, és a látnivaló, elindultunk haza, immár marsrutkával, hisz lesétáltuk a lábunk.

Aztán beesteledett. Ez a napszak számomra kevésbé tűnt színesnek, mint a többi. Már csak azért is, mert olyankor sötét a világ, a tenger nem is látszik. Volt, amikor palacsintasütéssel foglalatoskodtam a többiek örömére, máskor pihentem, vagy borogattam a szemem, esetleg a városba igyekvő többiekkel tartottam. Ez esett meg a legritkábban. Először, miután megünnepeltük a szülinapom, diszkóba mentünk. Rettenetes volt. De én, mint mindig, jól elvoltam, üldögéltem, és legalább röhögtem egyet az emberkéken. A második alkalommal mindenki engem várt, kábé 4 percig, hogy elkészüljek végre, és azzal ijesztgettek, hogy lekéssük az utolsó buszt. Nem történt meg. Másnap időben kész voltam, 15 perccel az utolsó járat előtt. A fiúk egy része még javában sakkozott, miattuk maradtunk le róla. Persze gond egy szál sem. Ha rájuk kell várni, az teljesen normális, meg sem említette senki. És hol az egyenjogúság, hm??? Fel voltam háborodva… Persze nem sokáig, mert nem szokásom. Rögtön el is felejtettem, amikor 8an ültünk be egy taxiba. Jó muri.

A karneválhangulatú városrész villogott össze-vissza, neoncsövek meg ketrecben táncoló nők. Ezúttal egy étteremként is működő szabadtéri mulatóhelyre ülünk be. A zene borzalmas, bár illik a hangulathoz, ezért jobban is viseltem a kicsit mulatós, kicsit törökös, kicsit düc-düc, nagyon értelmetlen és nagyon kommersz orosz-ukrán muzsikát. A többiek bezzeg élvezték, nagyban ropták, míg én a tápcsánon sziesztáztam, és táránkát ettem. És természetesen, jó szociológushoz méltóan, figyeltem az embereket. Akár meg is csinálhattam volna a miniszoknyás lányok statisztikáját, de hát nyáron dolgozni?!

A mellettünk lévő tápcsánon majdnem megfojtottak egy nőt, részeg hörgések és káromkodások, üvegek törtek, nemsokára elvittek a társaságból egy alvó kisfiút. Hát szép…

Miután a többiek is megunták az örökké ismétlődő zenéket, végre hazaindultunk, hogy aludjunk egy utolsót Szudákban.

Másnap a záró strandolás, és az ajándékvásárlás végső simításai után elindultunk Szimferopolba. Kicsit kimerülve, de elégedetten konstatáltam, hogy gazdagabb lettem egy rakás kővel, kagylóval, hogy mindenkinek nagyon jó ajándékot találtam, hogy megszerettem a borscsot, a táránkát, ettem cápát, és megismertem a tatár világ egy aprócska részét. Ráadásul kitartó napozás nélkül is elég rendes fürdőruhaformát sikerült magamra batikolnom. Sőt, az árpám is meggyógyult. Tatárul ugyanígy hívják!

megérkezés Szimferopolba