Szembesülés

Lektori jelentés

A szerző saját régiójának egyik legsokoldalúbb alkotója; verseskötetek, novellagyűjtemények, színdarabok, esszékötetek sorakoznak mögötte. Legutóbbi nagyobb prózaműve (Élted volt regénye, Basel–Budapest, 1998) méltán keltett feltűnést mind szakmai körökben, mind az olvasók szélesebb táborában. A regényforma kitágítására tett korábbi erőfeszítésnek mintegy folytatása a jelen mű, amelyben vonzó változatossággal sorakoznak fel az író kreatív hajlamának szövegtényei, megostromolva és át-áthágva az epikai műnem határait.

A Szembesülés ugyanis voltaképp olyan esszéregény, amely különféle szövegtípusok révén rajzolja ki a meg nem írt (mert meg nem írható) cselekményregény körvonalait. A másodlagos, mondhatni derivált szövegek jelenítik meg azt az elhallgatott történetet, amely a XX. század utolsó évtizedeiben játszódik (játszódna) az Argosznak nevezett térségben, bemutatva annak művészvilágát, az értelmiség helyzetét, hatalom és elnyomás, lojalitás és ellenzékiség, hűség és megalkuvás viszonyát.

Maga a hiányzó cselekményregény bizonyos szempontból az ógörög Oresztész–Elektra-történetek modern parafrázisa.

A fiatalember Oresztész két egymásnak ellentmondó szellemi örökség közt őrlődik: a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon példája és a lojalitást túllihegő Egiszthosz apai szigora egyaránt vállára nehezedik. Az erkölcsi útvesztőben a több alakban megjelenő Elektra mutatja fel számára a követhető magatartásformákat, ő avatja be a való világ dolgaiba. Oresztész ennek a beavatódásnak a mértékében maga is részesévé, később alakítójává válik az eseményeknek. Mielőtt azonban elsodorná a közélet, felmorzsolnák a mindennapok, az új társ váratlan felbukkanása hozzásegíti ahhoz, hogy jövőjével is szembesüljön és egy önmagára nézve érvényes, a személyiség autonómiáját megőrző értelmiségi magatartás révén megalkossa a maga szintézisét.

Az esszéregény voltaképp ennek a szintézisnek az eredménye, írói összefoglalása.

Ez a regény nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.

Ennek a nem létező regénynek a címe Szembesülés, lévén önnön hiánya elé állít tükröt. Hogy még mi minden mással szembesít, az talán kiderül a könyvből, amelynek, az egyszerűség kedvéért, ugyanaz a címe, mint annak a regénynek, amelyik nincs benne.

De ha nem a regény, akkor mi tölti meg az oldalakat? Nos, csupa olyasmi, amit komoly köte-teknek tartalmaznia illik: ajánlás, előszó, jegyzetek, egy utószó-tanulmány fejezetei, szómagyará-zatok, sőt: a regény keletkezéstörténetét naplószerűen rögzítő Werk. Ezek a járulékos szövegek teszik olyannyira karakteressé a révükön megalkotott Nincset, hogy lapról lapra haladva egyre jobban behatolhatunk a hiányba, míg végül nagyobb megelégedéssel tehetjük le a könyvet, semmint ha magát a regényt olvastuk volna.

Bizonyos megítélés szerint a létező világ nem egyéb, mint két nem létező végzetes karambolja. Ehhez hasonlóan az elkövetkezendő oldalakon olvasható írásmű is szöveg nélküli képződmények ütközése révén jött létre. Egyrészt élt bennem egy formázatlan zárvány, másrészt kreáltam egy üres szerkezetet. Az előbbi konstrukció híján nem ölthetett szövegtestet, az utóbbi fikciós vázaival meredezett csupaszon a semmibe. Ám ahogy az alaktalan tartalmat belelőttem a tartalmatlan struktúrába, az egymásba hatolás helyén szövegcsírák indultak lassú sarjadásnak. Sokuk már kezdetben életképtelennek bizonyult, akadt, amelyik elfajzott vagy jellegtelen, satnya kezdemény maradt. Néhányuk azonban átvészelte mind az írói ösztönök gyújtogatását, mind a tudatos műgond veszejtő aszályát.

Hogy mivé gyarapodtak a hajdani sarjak, egyre kevésbé tudtam megítélni. Túlnőttek rajtam, fölém terebélyesedtek, néha már alig ismerem ki magam a kusza vadonban, és bizony előfordult, riadtan menekültem az átláthatatlan összefüggések baljósan tekeredő liánjai közül. Hogy mégis közlekedni tudjak a buja tenyészetben, bozótvágó késsel nyitottam széles járatokat. Ezzel azonban összekaszaboltam az egybefüggő részeket, ösvényekkel választottam el kezdeteket végektől. Behatolásom eredményekén a megmaradt textusok jellegét most már nemcsak az határozta meg, milyen szövegidegen elődöktől származnak, nemcsak az, mivé fejlődtek, hanem magukon viselték utólagos erőszaktételem nyomait is.

A hiányregény szerzője, úgy tűnik, a recepcióhatást olyan kontextus-effektusnak fogja fel, amely a műbe szubsztanciálisan beleavatkozhat. Ilyen átalakító szerepet tulajdonít más szövegek saját szövege általi bekebelezésének, illetve korlátlan idézésének. Művét úgy konstruálja, hogy koncepciója az intertextualitás végtelen szövegének eszméjével konvergáljon. Úgy alkot, hogy a majdani műbefogadás folyamatában – működjön a recepció akár produkciós, akár konzumációs formában – tovább éljen a regény, sőt, tovább íródjon, s ezáltal örökre lezáratlan maradhasson. A végtelen, elvileg befejezetlen textus koncepciója így utat nyithatna az elmélet merev, finitista zsákutcájából egy újfajta szövegérvényesülés felé. (Mindeközben hangsúlyozni fontos a továbbíró olvasó – mint társszerző – bennefoglaltságát az értelmezési folyamatban.)

Ugyanakkor a Szembesülés, mivel saját genealógiáját is teljes egészében magában foglalja, voltaképp egy totális metafikció, és mint ilyen, súlyos paradoxonokkal terhes. Ugyanis a kitaláltság alakzatait, noha a metafikció mintha megőrizni látszana a fikció valamilyen fokú világ- és valószerűségét, mégis áthatja-föloldja a szövegiség hangsúlyozása (netán még a textus kategóriáját is föloldó diszkurzivitás). Ennek folytán a jelentésszóródás (az ún. disszemináció) esztétikai tapasztalata elválaszthatatlan attól, ahogy az irodalmi és nem irodalmi, pontosabban irodalomalatti regiszterek váltogatása valójában lehetetlenné teszi az összeválogatott elemek eredeti kontextusára való visszakövetkeztetést, így aztán csupán az érzékelés, valamint a nyelv medializáló jellegét képezi le. Más szavakkal: a vágások (a szerző által annyira kedvelt időt, helyszínt és nézőpontot cserélgető síkváltások) fölsokszorozása esetenként a végletekig redukálja az epikai világalkotás hatókörét, így ez az eljárás értelemromboló gesztusokat eredményez. Mondhatnók, nehézkes átpoetizáltsága révén a kitalált és valós appercipiációs teret erőszakosan egybevonó szöveg a világszerűségét vesztő világ paradox tapasztalatát közvetíti.

Hamisnak mutatkozik tehát az a szofisztikált posztkonceptualizmus, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző kontextuális formában nyilatkozik meg. Valójában nem ezzel a keménységgel, hanem a hagyományos technikákat sután variáló, ügyetlen, mondhatni rurális írásművel állunk szemben.

A Szembesülés görög nevekkel illetett alakjaiban könnyen ráismerhetünk az Egisztosz és Agamemnon, a „két egymást kizáró magatartásforma”, a hatalomhoz való lojalitás és a szembefordulás párharca között választani kész Oresztész mintájául szolgáló valós személyekre: Balla Lászlóra, Kovács Vilmosra és magára a szerzőre, Balla D. Károlyra. A Kovács Vilmos és Balla László közötti ellentét azonban mégis háttérbe szorul a könyvben (nagyon töredékesen, hiányosan van megírva), inkább csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy egy egészen más, a regény keletkezéstörténete váljon a mű voltaképpeni tárgyává, megkérdőjelezve ezzel az egyetlen lehetséges vagy kizárólagos etikai olvasat kialakítását, és alkotó játékra invitálva az olvasót, jelezve: e kulturális közeg hagyományának olvasáshatósága bonyolultabb, mint a leegyszerűsített életrajzi megközelítés. Sokféleképpen interpretálták már ezt a különös könyvet, én három megközelítésmódot gondolok – akár egyszerre is – érvényesnek. Ha konvencionális elvárásokkal közelítünk a szöveghez (ti. a benne körvonalazott regénynek mindenképp meg kell íródnia), akkor elfogadhatjuk a szerzői intenció által sugallt értelmezést: ez nem más, mint egy hiányregény. A meg nem írt regény hiányát különféle paratextusok töltik ki: jegyzetek, kommentárok, írói naplók stb. Ezekből kellene rekonstruálnia egy játékos kedvű olvasónak a voltaképpeni regényt. Ha viszont a szerzői intenció helyett a szöveg által felkínált játékot vesszük alapul (ti. ennek a regénynek nem valamilyennek kellene lennie, hanem ez az, ami), akkor láthatjuk, hogy az életrajzi értelemben vett szerző (Balla D. Károly) a Szembesülésben nem meg-, hanem szétírja magát. A narrátorra, aki beszél, aki a történeten belül és kívül marad egyszerre; az íróra, aki anyagával bajlódik, jegyzetel, kommentál, definiál, naplót vezet, beidéz, illetve orránál fogva kívánja vezetni az olvasót; végül pedig a szerkesztőre, aki az elkészült, rendkívül heterogén kéziratból pontosan ezeket a szövegrészeket, fragmentumokat, válogatja ki és helyezi el ilyen sorrendben a borítók között. Ebben az olvasatban a Szembesülés egy ironikusan körülírt fejlődés- és kulcsregénynek fogható fel. Ha viszont a befogadó a szövegbe írt ezernyi kulturális kódra figyel, elfogadja a szövegvilág játékszabályait és bizonyos szempontból kódfejtőként tekint magára, akkor a szöveghalmaz egy nem lineárisan, inkább előre-hátra lapozva olvasható, személyes nézőpontból megírt kárpátaljai kisenciklopédiának tűnik. A Szembesülés horizontjában így a tét nem egyfajta készen kapott igazság közvetítése, hanem a bevonódás a kárpátaljai magyar kulturális kontextus dilemmáiba.

In: Csordás László: Bezárkózás vagy határátlépés?
A regény és a kárpátaljai magyar irodalom a rendszerváltás után. - 2018.