Akad ember, aki ugyan hangosan kimondja, amit gondol, de közben mégis azt reméli, hogy senki sem hallja meg. Beszél, de nem kapcsolja be a mikrofont. Olyan cikket faxol a szerkesztőségbe, amelyikről tudja, hogy nem közlik. Felhívja a haragosát, de megkönyebbül, amikor foglaltat jelez a készülék. Hosszú elmarasztaló levelet ír a barátjának, de a postaládába felbélyegezetlenül csúsztatja a borítékot. Ki tudná eldönteni róla, vajon saját véleményétől óvja-e a címzettet - avagy a választól önmagát. Netán csak simán gyáva, aki maga előtt bátornak szeretne látszani.

Megjelent Pilinszky-projektumom 2 további darabja a Debreceni Disputában. Sajnos ezúttal nem tüntették fel, hogy ez egy nagyobb irodalmi vállalkozás két újabb szonettje, s hogy az előzők mely számokban voltak benne. Persze megállják a versek magukban is a helyüket, de azért sajnálom, hogy Pilinszkyre és a tervezetre nem tettek utalást. Én azt kértem, hogy a folyóirat afféle médiapartnerem legyen ennek a projektumnak a nyomon követésében, ez így most mégis "egyszerű" publikációnak fest, nem a komoly sorozat részének. Lehet, hogy nekem kellett volna legalább egy lábjegyzetben utalnom erre a kéziratban?

A két frissen közölt vers: A keselyű | Kelepce

*

Bár ez a tervezet még igen messze van a késztől (20 szonett van hátra!), egy ideje már töröm a fejem egy újabbon. Ezúttal ismét valami olyasmi következne, amibe írótársaimat is be kellene vonnom. Az elképzelésemben egy eléggé nagy volumenű szellemi vállalkozás körvonalozódik, ehhez mindenképpen stabil partnerek kellenek. A kortárs irodalomban otthonos 2-3 játékostársat kellene "munkára fognom" ebben az ügyben, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, találok olyanokat, akik elegendő időt és energiát tudnak fordítani a mindennapi hajtás és pénzkeresés mellett egy újabb önfeledt játékra. De hátha!

AZ ÁLOMMÁS, 12. / Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit, és akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de jelentős, mondhatni meghatározó szerepe lett szemléletem formálódásában.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként feldobta valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi...

Folyt. köv.