Berniczky Éva (1962, Beregszász) - író, szerkesztő

Berniczky Éva prózája attitűdjét, világlátását vagy gondolatiságát, nyelvi képkezelését tekintve pályakezdése óta alig változott. Olyan készen lépett az olvasók elé – igaz, negyvenedik éve környékén, ahogy az a valamikori „nagyrealizmus” alkotói esetében volt szokás –, mint talán senki az utóbbi évek felfedezettjei közül.

Elbeszélői módszerének az a lényege, hogy egymásnak fordít „kétféle tükröt: a különös tárgyak és lények hordalékában oly gazdag tájat és az ebből kinövő, belőle táplálkozó, gazdagon lepusztult emberi viszonyokat. Így mutatkozik meg a roncsolt foncsorú felület: a jelentést zsúfoló sivárodásban és gazdag felhígulásban költőivé váló nyelv, amely mindenféle emelkedettség és választékosság fonákjaként rontottan, kifacsartan és keverten adja vissza a látott világ számára befogható szeletét” – ahogy Nagy András írta (Holmi, 2005. jan.) korábbi elbeszéléskötetéről. Nagyjából ugyanerre gondolhat Dérczy Péter, amikor azt mondja: „Berniczky novelláinak egyik legeredetibb jellegzetessége a metaforizáltság és annak különös formája” (Bárka, 2005/3), ami egyfajta komplex – nyelvi, poétikai és átfogóbb, az allegória felé mutató – metafora-rendszert jelent. A leggyakrabban Bodor Ádám és Tar Sándor nevét hallom emlegetni ezzel kapcsolatban, bár Franz Kafka analógiája talán még evidensebb lehetne; persze nem A perre és más konkrét társadalmi példázatokra, hanem a bizarr világukban idegenül mozgó, feszengő alakok történeteire (főként A kastélyra) gondolok. És nem tudom eléggé hangsúlyozni Berniczky munkáinak női szellemiségét, a hétköznapi dolgok és viszonyok iránti érdeklődés és gyengédség attitűdjét. Tar Sándor és Bodor Ádám világa (nem is beszélve mondjuk Parti Nagyéról) szikár, kegyetlen, lecsupaszított. Írásaik hangvétele minden humor és irónia dacára tragikus, kiábrándult, reménytelen, keserű, apokaliptikus. Berniczkyben még annyi nagyképűség és fontoskodás sincs, amennyi annak a láttatásához kell, amint a fantázia teremtményeit a világrend és a hatalom széttapossa.

(Bodor Béla)

Újratervezés (részlet)

És a madarat se feledd le, szól utánad bátorítóan nagyanyád. Nem kell félned, nincs visszafordíthatatlan haláldallam. Az elpusztult madarak éneke egészen addig szunnyad a cédrusokban, amíg a fából lantot nem hasítanak. Ne görcsölj, vegyél szabadon levegőt. Szegény gyerekem, meglehet, nem is sas. Ha pedig sas, hátha nem ragadozó. Ha pedig ragadozó, hátha nem dögevő. Attól, hogy méltóságteljesen szállt le a lombok közé, még lehet a te madarad. Ott a helye a téglavörös ágon az alkonyatban. Ne bámulj rémülten! Megtörtént minden ebben a mesében, nem eshet veled semmi rossz. Attól nem kell tartanod, hogy az újratervezés megzavarja a lovasokat. (B. É.)

A korábbi könyvek:

Bernczky: Várkulcsa. A helyszín Ukrajna, közelebbről Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik messze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben a részben maga teremtette virtuális írói valóságban.

Berniczky Éva és Balla D. Károly 2012-ben indított irodalmi projektuma:

HATÁS-KÖLCSÖN-HATÁS

Kapcsolat:

Berniczky Éva:

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent. » tovább