Éva Á-val, kedves ismerősünkkel, barátnőjével találkozott a városban. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a dolgot, de születésnapokat, évfordulókat ünneplő vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább, úgy ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött, amiért az utóbbi időben nincs egy nyugodt ékszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszont-felgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott - és azóta csendesek az éjszakáik.

Nem tudom, gondolta-e volna bárki is 1989-90 eufórikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak Bácsfi Diannák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát és emlékét, (lásd a NOL cikkét), valamint nyiltan ellenállási mozgalmat hirdethet:

„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz, vagy kokárda.” (Idézi a HVG itt).

Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is kezdenek megjelenni. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó KMKSZ rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik - éppen Turul-ügyben - olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...”)

Úgy tűnik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.

Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja c. lap., nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én) fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.

Éppen 30 éve, akkor még nagyon pontosan vezetett munkanaplóm tanúsága szerint 1975 novemberében (még nem voltam 19) írtam egyik első olyan versemet, amely később köteteimbe is bekerült. De nem az elsőbe! Abban ilyesminek még nem lehetett helye, épp eléggé örültem annak, hogy a Nekem kevés, a Versekből piramist, a Villanyszerelő meg pláne a Lenin-versem mellett el tudtam fogadtatni néhány elvontabb gondolati és hangulatfestő opuszt, absztrakciónak bőven elegendő volt a címadó Álmodj zenét, dekadenciának a Fásultság, imresszionizmusnak a Séta az esőben, dehogy mertem volna ennél messzebb menni. De nem került be ez a vers még a második verseskönyvembe sem, pedig abba már több darabot becsempésztem korai szürrealista korszakomból. A lila sikoly azonban még akkor, 1984-ben sem ment volna át a szerkesztői és recenzensi szűrőn, meg sem próbáltam elsütni. Csak az 1990-es Sorsomhoz szegezve és 1991-es Hóban és homokon c. könyvembe került bele. Aztán a 99-es válogatott kötetemből, mint meghaladottat, már ki is hagytam.

A lila sikoly

AZ ÁLOMMÁS, 8. / Amikor másnap magyarórának kellett következnie, mi hatan-heten fogtuk a tankönyvünket, füzetünket, kerestünk egy üres tantermet és beültünk tanulni. Úgy emlékszem, Geckónét első alkalommal annyira meglepte a dolog, hogy szó nélkül hagyta (azt is gondolhatta, hogy egyszerű és egyszeri „lógásról” van szó), és csak a második távolmaradásunk után verte ki a biztosítékot. Akkor viszont ránk küldte az igazgatót. Jött is Takács nagy indulattal, de benyitva nem látott mást, csak azt, hogy néma csendben ülünk a padban, előttünk a tankönyv, és lázasan jegyzetelünk a füzetünkbe. A számonkérésre, hogy mit és miért és mégis hogy gondoljuk, csapatunk szószólójaként igyekeztem frappánsan megfelelni, azt is elmondva, hogy én otthon A magyar irodalom története c. hatkötetesből előre elolvasom a témát érintő fejezetet, és ha megtanultuk, amit a tankönyvünk ír, akkor elmondom a barátaimnak, amit abból megtudtam, aztán pedig verseket olvasunk és megbeszéljük a tartalmukat. Mindezt azért tesszük, mert a tanárnőnk órájával és tanítási módszerével nem vagyunk megelégedve, és higgye el nekünk Joszif Alekszandrovics, hogy így alaposabban elsajátítjuk a tananyagot.

Igazság szerint nem emlékszem pontosan, meddig nézték el nekünk ezt a példátlan devianciát, mi és hogyan történt ezután. Annyi bizonyos, hogy – mivel hajthatatlanok maradtunk és sem jó szóra, sem igazgatói parancsra nem tértünk vissza Geckóné fennhatósága alá – nagyobbfajta balhé kerekedett a dologból, hívatták a szüleinket, minden szinten alapos dorgálást és még alaposabb fenyegetést kaptunk. Szegény osztályfőnökünk – aki ebben az évben már nem a diktátor hajlamú Guticska volt, hanem a vajszívű és mára sajnos már csak szép emlékű Leszjó Gyuri bácsi – kopasz fejéről tépte a maradék hajszálakat, ne csináljuk ezt vele, neki lesz baja abból, ha nem tudja az osztályát megfegyelmezni, majd még elvesznek minket tőle. Rémlik, mintha vélt hiányos tudásunk okán is meg akartak volna fogni minket, és rémlik, hogy a barátaim néhánya el is vérzett akkor, amikor valami bizottság előtt olyasmiket kérdeztek tőlük, ami a tankönyvben is csak lábjegyzetben szerepelt, de emlékezni vélek arra is, hogy kettőnket-hármunkat mégsem sikerült megfingatni, mert a lázadás komolyságához mi a tanulást is igen komolyan vettük, én legalábbis mindenképpen, az „elmulasztott” órák anyagából a felkészültségem alighanem – ez nem volt olyan nagy kunszt – Geckóné ismereteivel is vetélkedett. Tudtam, hogy csak akkor úszhatom meg súlyosabb következmények nélkül a szabotázsra való felbujtást, ha a tudásomon nem találnak fogást – legalábbis a szabotált órák anyagát illetően, így hát mindent elolvastam és megtanultam, amihez hozzájutottam. Az pedig nem volt kevés.

A dolog vége természetesen az lett, hogy újra be kellett ülnünk a rendes tanórára. Ám ebből az egészből mégsem vesztesként jöttünk ki; sőt. Tanárnőnk szakmai tekintélyét alaposan megtépáztuk, talán az önbecsülését is. Nekünk pedig megnőtt a tekintélyünk, nemcsak az osztályban, hanem – furcsa, hogy ilyet mondok – Geckóné is határozottan tartott tőlünk és eltűrte, hogy egyre több kiváltságra tegyünk szert. Mi pedig ezzel, kell-e mondanom, maximálisan visszaéltünk. Rövidesen olyan helyzet alakult ki, amely elbeszélve-leírva teljesen hihetetlennek tűnik, és ha nem velem esett volna meg, magam is azt mondanám, ilyen nem fordulhatott elő egy szovjet iskola érettségiző osztályában. Pedig előfordult.

A magyarórák az utolsó tanévben nálunk a következőképpen festettek.

Geckóné „magyarázott” a maga nahol, namikor, naki stílusában, miközben...

Folyt. köv.