Mára egy ismeretlen fiatalember jelentkezett be hozzám, de aztán lemondta. Holnaptól viszont én nem érek rá a szokásos "fogadóórámon", mert Bella (Arabella) végre szabadulni tud kötelezettségei alól és munkával töltjük a délutánt. Mindenesetre érdekes lesz a 9 évvel ezelőtt írt regényemmel találkozni, még ha értelmezési, fordítástechnikai és mikrofilológiai problémák szintjén is. Ami azt illeti, nem ártott volna most aktuálisan elolvasnom az Élted volt regényét, hogy benne legyek a szövegben és összefüggéseiben lássam, de bízom abban, hogy Bellának nem lesznek globális értelmezési problémái (ami volt, azt már levélben nagyjából tisztáztuk), hanem csupán a mondatok szintjén kell tisztázni a kétségeit.

Holnap megjelenek a HVG-ben. Jó hosszú egyeztetés előzte meg, előbb rövidítésre, aztán adatokkal és tényekkel való megtámogatásra szorult a cikkem. Végül vérbeli HVG-s cikk lett belőle, nagyon örülök, hogy megjelenik és hálás vagyok a szerkesztőnek, hogy volt türelme javításra, jóváhagyásra, egyeztetésre minden alkalommal elküldeni nekem (én viszont egy ponton majdnem elvesztettem a türelmemet, de aztán beláttam, ez mégsem egy laza irodalmi, hanem egy szigorú szakmai lap). Ennek ellenére az "irodalmias" és egyszer már törölt alcímet sikerült visszakérnem...

AZ ÁLOMMÁS, 7. / Feltételezem, Károlykának nem volt tudomása az apám és Kovács Vilmos közti konfliktusról (eléggé bunkó volt ilyen értelmiségi dolgokhoz), és engem nem ezért osztott be éppen Kovácsnéhoz – bár utólag már ebben sem lehetek biztos: meglehet, éppenhogy szándékosan küldött engem Éva néni nyakára. Bárhogy is, tőlem valószínűleg nem azt kapta, amit várhatott volna, mert én bizony áradoztam a jelentésemben. Még ám teljesen őszintén: Geckónéhoz képest, akit botrányosan rossz tanárnak tartottam, Kovácsné órája igazi felüdülésnek számított és bizony nagyon-nagyon sajnáltam, hogy a mi osztályunkban nem ő a magyartanár. (Ekkor, mivel apám gondosan elhallgatta előlem, nekem fogalmam sem volt a közte és Vilmos közötti konfliktusnak sem a lényegéről, sem a súlyáról, csak annyit tudtam, hogy vitáik vannak, néha összevesznek, máskor meg kibékülnek, mint például akkor, amikor Vilmos előszót írt apám egyik könyvéhez, talán 1970-ben.)

Gezkóné előtt, nyolcadikig Becánics Olga volt a magyartanárunk. A nyelvtant ő szerettette meg velem egy életre. Még dühödt irodalom-ellenességem idején is érdekelt a grammatika, a nyelv szerkezete, izgatott a szókincs gazdagsága. Irodalomtanárnak, utólag visszagondolva, nem volt valami fényes, semmivel sem nyújtott többet, mint ami a tankönyvben volt, ám nem szakmai, hanem emberi kvalitásai miatt mégis úgy emlékszem rá vissza, mint legkedvesebb oktatóim egyikére.

Kilencedikben aztán két csapás is ért egyszerre: nem volt többé magyar nyelvtanunk (csak nyolcadikig szerepelt a tanrendben), az irodalmat meg nem Olga néni tanította (ehhez hiányzott az egyetemi diplomája – csak főiskolai volt neki –, így a felsőbb osztályokban nem okíthatott). Geckóné pedig már a legeslegelső óráján a legmélyebb felháborodást váltotta ki belőlem. A beszédstílusát egyszerűen nem tudtam elviselni. Ezen felül szerintem hülyeségeket beszélt, amit mondott, abban nem volt logika, csapongott, össze nem függő és a témához nem tartozó érdektelen kitérőket tett; egyáltalán: követhetetlen ostoba hadovának tűnt a tanítása. Lehetett volna nem odafigyelni rá, de hangja és beszédmodora a maga rikácsoló agresszivitásában eleinte ezt sem tette lehetővé.

Hogy mit és hogyan adott elő 2 éven keresztül, abból egyetlen szóra sem emlékszem, de elviselhetetlen beszédmódja annál jobban belém rögzült. Ennek lényege az, hogy gyakorlatilag minden mondatába beletűzött egy kérdést, amire azonnal válaszolt is. Az ereszkedő hanglejtésű mondatban a kérdésnél hirtelen felcsapta a hangsúlyt, szinte rikkantott, valahogy így:

"Petőfi Sándor első verse 1842-ben jelent meg na hol?, az Athéniumban. Nem sokkal ezután felfigyelt rá és felkarolta na ki?, Vörösmarty Mihály, az akkori legnagyobb költő, aki na mit írt?, a Szózatot. Petőfinek hamarosan megjelent első kötete és munkát is kapott na hol?, a Pesti Divatlapnál. Már első verseiben megmutatkozott na mi?, a népiessége."

És így tovább 45 percen keresztül.

Ezt őrjítőnek, felháborítónak, botrányosnak találtam, és elhatároztam, hogy a következő órájára már be sem megyek. Ez történelmileg csupán a magányos lázadó szükségszerűen bekövetkező bukását vonta volna maga után, ám én sajnos fellázítottam a barátaimat is.

Amikor másnap magyarórának kellett következnie, mi hatan-heten...

Folyt. köv.