Reménytelenül hosszú rendcsinálásba kezdtem: ezúttal az e-mail-címeim között. 2794 név és cím szerepel a listámon. Ebből 3-400 az, ami "él", amelyekre időnként küldök vagy amelyekről kapok üzenetet. A további több mint kétezerről magam sem tudom, hogyan került hozzám az elmúlt 6 esztendő során (igen, 1999 ősze óta levelezek elektronikusan). Egy időben mániákusan gyűjtöttem a címeket, lementettem minden körlevél jegyzékét - és bevallom, sokszor magam is kéretlen körlevelekkel zaklattam a listán szereplőket (leginkább honlapom frissítéseire vagy címem megváltázására hívtam fel figyelmüket). Most elhatároztam, hogy mindenkinek, aki a listámon szerepel, de nem tartozik az aktív kapcsolataimat képező párszázas kontingensbe, személyre szóló levelet írok, udvariasan rékérdezve, hogy megtarthatom-e címét a jegyzékemben. Ezzel egyben a megszűnt vagy megváltozott címeket is igyekszem kiszűrni. Talán ha az első 50-nek vagyok utána...

*

Figyelem, hogyan alakul naplóm olvasottsága azóta, hogy megújítottam és naponta jelentkezem változatosnak szánt új tartalommal. Ha napi látogatóim száma stabilan 50 fölé emelkedik, akkor indítok egy új, "olvasói" rovatot: azt tervezem, hogy lehetőséget adok mindenkinek: tegye fel nekem (rázós) kérdéseit, és én itt nyilvánosan megpróbálok nagyon őszintén válaszolni rá.

Tegnap írtam az Éjszakai állatkert c. antológiáról, illetve arról, hogy Éva is szerepel benne. Nem kis meglepetésemre a mai KISzó is megemlíti a gyűjtemény megjelenését és azt, hogy benne "helyet kapott az ungvári Berniczky Éva egyik műve is". Úgy tűnik, azzal, hogy Barát Mihály nem jött át az új laphoz, hanem Erdélyivel maradt, a zöld Igazszónál szakítanak azzal a gyakorlattal, hogy kizárólag olyan a könyvről írnak, amelyet a szerző személyesen ad a rovatvezető kezébe.

*

Kolos tegnap elvitte a kocsinkat a szervízbe, ahol is visszahegesztették a leszakadt kipufogót. Arra azonban nem vállaltak semmi garanciát, hogy a hegesztéstől pár centire nem fog-e újra elrepedni, eltörni. Szegény fémcsövek 16 éve dacolnak a rajtuk keresztül haladó gázok kémhatásával, nyilván az lesz a vége, hogy az egészet ki kell cserélni. Nem panaszkodhatunk a kocsinkra: amikor megvettük 11 évesen, akkor egy nagyobb összeget még rá kellett költeni, de azóta jól szolgál. Most azonban, félő, sorra fognak jelentkezni az elhasználódással járó hibák. Igazság szerint inkább eladni kellene, nem pedig újrakárpitoztatni az utasteret (tavaly) és gyűrűt cserélni (az idén).

Gondoltam, meglepem Bellát és hamaros érkezése örömére lefordítottam ezt a versét:

Modorom

Levélváltás Cs.A.-val. Hosszú hallgatás után jelentkezett (lakásfelújítás!) azzal, hogy tetszik neki ez az új naplóformátum, és a folytatásos "regény" is. Akkor még csak az első rész volt fent, így joggal gondolhata, hogy fikciós szépirodalommal van dolga, holott Az álommás valami önéletírás-féle akarna lenni. Az első két részt kitevő szöveget még valamikor tavasszal írtam, és most a naplóm megújításakor jött az ötlet, hogy újra nekifekszem, és ha másért nem is, a Manzárdbéli közlés folytonossága kedvéért talán haladni is fogok vele, és nem hagyok fel vele az első megakadásnál.

Cs.A. kedvesen Szolnokra is meginvitált, arra az esetre, ha egyszer éppen arrafelé robbanna le a kocsink vagy kitörne a III. világháború és menekülnünk kellene.

AZ ÁLOMMÁS, 3. / Nem szerettem a tantárgyi vetélkedőket. Nem szerettem, holott elég jól szerepeltem mindegyiken, kémiából, ha jól emlékszem, városi első és megyei második vagy harmadik helyezett lettem az érettségi előtti évben, ezzel plusz pontot szereztem egy esetleges egyetemi felvételihez – de hát a fizika iránti elkötelezettségem okán eszem ágában sem volt kémiára jelentkezni. Rémlik, hogy a köztársasági vetélkedőre Kijevbe kellett volna utaznom, de ezt azonnal lemondtam, így a mögöttem végzett következő helyezett kapott esélyt helyettem. Érdekes, hogy fizikából például egyik évben sem értem el komoly eredményt, és matematikából sem, holott az utóbbit is jobban szerettem a vegytannál.

A vetélkedők iránti ellenszenvem fő oka az volt, hogy tanáraim szinte kényszerítettek a résztvételre: ugyan kit küldjenek, ha nem a jeles osztályzatú osztályelsőt. Ezt a szerepet mindig is rühelltem – ugyanakkor meg nem teljesíteni nem tudtam, nem akartam, hiszen mindig is erősen ambicionáltam, hogy minél többet tudjak és tudásomról minél érvényesebben adjak számot, de egyáltalán nem volt kedvemre, hogy ezzel kiemelkedtem a többiek közül. Ezt nagyjából úgy bosszultam meg, hogy a státusom biztosította védettséggel visszaéltem, a magam és cimboráim számára különleges kiváltságokat csikartam ki tanárainktól (erről talán később). A vetélkedők többsége alól egészen a tizedik osztályig valahogy sikerült kibújnom, de az utolsó évben ezt már nem tehettem meg: aranyéremre voltam felterjesztve, és bár én olyan nagyon nem törekedtem ennek az éremnek a megszerzésére, mégis úgy éreztem, szüleimet és tanáraimat mégsem illene kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy nem teszek eleget az éremjelölt számára előírt kötelezettségeknek. Így hát az érettségi évében pár héten át (ha jól emlékszem, januárban volt ennek az idénye) a városi és megyei erőpróbákon koptattam a nadrágomat, ezzel alkalmanként néhány napra felmentést kapva az iskolalátogatás alól is (felkészülési idő jogcímén).

Mivel Ungváron a miénk volt az egyetlen magyar iskola, így magyar nyelvből és irodalomból az iskolán belüli vetélkedő „városi” minősítésű volt, első helyezettjei azonnal mehettek a megyei erőpróbára. Ez utóbbira általában Beregszászban került sor.

Nos, 1974-ben egy ilyen tantárgyi vetélkedő másfél napja számomra több szempontból is emlékezetes maradt.

*

Ez pedig Kovács Vilmos szülőfaluja, mondta Gáton áthaladva Nagy Gyula angoltanár látszólag a kocsiban mellette ülő Geckónénak, magyartanárunknak, valójában azonban...

Folyt. köv.