Eltekintve attól, hogy Munkácson leszakadt a kocsink kipufogója, a család szerencsésen megjárta Beregszászt, kora estére meg is jöttek Piroskamamástul. Koloson kitört a szokásos allergiája, Csönge pedig most indul a konzulátusra a tanulói vízumáért. 50 € leperkálása és egy hónap várakozási idő után kapta meg.

Még nem írtam arról, hogy Évától egy hosszabb és nagyon jó szöveg jelent meg abban az Éjszakai állatkert című antológiában, amely 33 írónő félszáznál is több művét közli. Alcíme szerint a könyv a női szexualitásról szól, s megjelenése óta elég nagy felhajtást csinálnak körülötte a szerkesztői. Éva igazság szerint nem nagyon bírja ezt a "nőíróságot", kicsit idegennek érzi magát a sok elszánt nő között, bár meg kell hagyni, a nézetek között, amelyeket a kiadvánnyal és témájával kapcsolatban az összeállítók kifejtenek, vannak érdekesek és újszerűek. Éva mégsem tudja az irodalmat mozgalomnak vagy demonstrációnak elképzelni, és alighanem jobban érezné magát koedukált írócsapatban. (Lásd még a könyv bemutatójáról szóló beszámolót: Ki szabadult? - erre Csönge ment el és ő vette magához az anyja tiszteletpéldányait.)

Megjött a hivatalos értesítés: véglegesítették a kulturális minisztérium kézirat-támogatási pályázatának eredményeit, eszerint 2000 ± 3 c. könyvem anyagának az elkészítésére megítéltek egy szép összeget. Furcsaság: bár a pályázati kiírás idei támogatást helyezett kilátásba, az összeg első feléhez legkorábban 2006 márciusában lehet hozzájutni. Így aztán a munkát sem kell elkapkodnom.

A jövő héten várhatóan végre megjelenik a HVG-ben egy új írásom, amelyben a KMKSZ és UMDSZ közti ellentéteket elemzem. Amolyan kisebb tanulmányfélét írtam, de hosszú lett, eredeti terjedelmében nem fér a lapba, így szerkesztői húzás-tömörítés (az ő szavával élve: kaszabolás) történt. A szöveget megkaptam jóváhagyásra azzal, hogy nem ártana még húzni belőle. Pár helyen logikai döccenőt éreztem, így még elég sokat dolgoztam vele, hogy a szűkebb terjedelem ellenére is kompakt egészként hasson. (Az anyagot akkor írtam, amikor meghiúsult a tárgyalás, amit az UMDSZ kezdeményezett, ez jó pár hete volt, féltem, időközben aktualitását veszíti a cikk - de nem: erről gondoskodtak szervezeteink.)

AZ ÁLOMMÁS, 2. / Nem látok vissza a gyerekkoromba. Amire emlékszem, azok nem a saját emlékeim, hanem a szüleim, a bátyám és a nagybátyám elbeszélései nyomán kialakult képek. Az általuk ezerszer elmesélt történetek, felidézett és részletezett helyzetek, pontosan visszaadott párbeszédek és mondások élnek bennem – az ő hangjukon, az ő előadásukban, engem utánzó hanglejtésükben. Látom magamat bennük, de nem tudok azonosulni azzal a fiúcskával, akiről mesélnek, aki képzelt barátok egész nemzetségével népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, aki megalkotta a Hábu-Ábu nyelvet, a magyar szavakat pedig roppant szigorú következetességgel három csoportra, külső, belső és külsőbelső kategóriákba osztotta, aki az egész családra kötelező érvénnyel bevezette privát ünnepét, amikor is egész nap szabad pacsitavci, míg más napokon ezt egyáltalán nem szabad, sőt tilos (a különös kifejezés főnévi igenévnek tekintendő), aki az első napon halálos rémülettel menekült haza az óvodából („Bántottak, kisfiam?”, „Nem, csak azt akarták, hogy velük ebédeljek”), és aki csak azért sajnálta, hogy ha az óvodát kis hisztériával meg is úszta, iskolába majd mégis járnia kell, mert szegény anyukája milyen nagyon fog unatkozni nélküle idehaza. De nem tudok arról az énemről sem, aki az iskolai évnyitó ünnepségen a cím bemondása után elfelejtette a szavalandó vers szerzőjét, ezért hátrafordult, és megkérdezte: „Anyu, ki is írta?”, majd folytatta a produkciót. Alig-alig látom magam az első pionírlágerben, de apám úgy ötévente megmutatja a levelezőlapomat, amelyen egy fintorgó pofa azt mondja, hogy „Ma megint kása volt ebédre, fúj!”, és időről időre azt is elbeszélik, fondorlatos módon hogyan árultam be őket nagyanyámnál annyira, hogy egy hét után értem kellett jönniük a táborba, ahol nem sikerült megszeretnem a „Pionírvezető, adj pionírt!” játékot (reakciósabb nevén: „Király, adj katonát”), ellenben megtanultam úszni az ott térdig érő Latorcában. Az viszont már saját emlékem, hogy nyolcévesen három napra halálosan beleszerettem a keletiesen vágott szemű, hosszú hajú koromfekete Kirába, az úttörővezetőként nyári pedagógiai gyakorlatát teljesítő húszéves egyetemista lányba, akinek a kedvéért még rajzversenyt is nyertem. (Néha mondogatom is, hogy nyolctól negyvennyolc éves koromig – most vagyok ennyi – mindig a húszéves lányok tetszettek nekem a legjobban.)

Igen, azt hiszem, a szerelem az első sajátomként felidézhető emlékem, de nem ez az elfoszló és alig felidézhető, hanem az az éveken keresztül kísértő éles, halálos, végzetes, amely tizennégy évesen ért el, majd több formájában többször visszatért kamaszkorom lezárásáig. Ám ahogy ezt ilyen határozottan leírom, azonnal fel is merül bennem a kétely, vajon a legkorábbról származó képek és érzések valóban a memóriámból lépnek-e elő, és nem csupán az emlékezésre emlékszem, arra például, ahogyan akkori magamat egy regényhősben megörökítettem: „Voltaképp minden ott kezdődött, Ágnesék háza előtt a nagy gesztenyefa alatt azon a szeptemberi estén. Oresztész itt döbbent rá férfi voltára, itt tette az első tétova kísérletet önmaga meghatározására, amely ezúttal még csak egy negatív definíció formájában fogalmazódott meg számára: Én – nem vagyok Ágnes.” Bárhogy is igyekszem, nem tudom eldönteni, valójában kicsoda ott a gesztenyék alatt az a kiskamasz, csakugyan én lennék-e avagy sokkal inkább magamemlékezte álgörög hősöm.

*

Nem szerettem a tantárgyi vetélkedőket. Nem szerettem, holott...

Folyt. köv.