Zöldfülű
szerkesztő egyetlen idősebb kollégától is sokat tanulhat, hát
még kettőtől! Ráadásul a szakma két olyan tapasztalt öregétől,
akik nemcsak a munkakörükkel járó teendőket végzik el tisztességgel,
nemcsak a könyvcsinálás csínját-bínját ismerik oda-vissza és
még átlósan is, hanem egyenesen szakmájuk megszállottjai.
A
helyszín: az ukrán tankönyvkiadó ungvári magyar szerkesztősége.
Ez a Kijev alá rendelt, de valamelyes önállósággal rendelkező,
tízegynéhány fős kollektíva Kárpátalja közel száz magyar iskoláját
látta el anno anyanyelvű tankönyvekkel. Ezek - a magyar nyelv
és irodalom könyveken kívül - a megfelelő ukrán és orosz kiadványok
szöveghű fordításai voltak.
Az
időpont a nyolcvanas évek eleje. Soha jobb tanulóéveket! És
soha szánalmasabb szerkesztői robotot.
Megjött
például a legújabb tantervnek megfelelő, friss kiadású ukrán
algebrakönyv, a szerkesztőség kiadta fordításra egy külsős szakembernek.
Ám ritka az olyan matekos, aki fordítónak is beválik. No meg,
akinek erőssége az ukrán, annak gyakran gyengéje a magyar (és
fordítva). Ha pedig mind a tudományban, mind a két szaknyelvben
egyaránt járatos az illető, akkor csak azzal a problémával nem
találkozott még, hogy nem elég a lefordított szavakat egymás
mellé írni, s nem érti, mi a baj azzal a mondattal, hogy: "Vegyenek
deriváltakat következő trigonometriai függvényekből, felhasználva
a megtanult szabályokat" Azaz: "A tanult szabályok
alkalmazásával határozzuk meg az alábbi szögfüggvények deriváltját."
És ez még nagyon egyszerű.
Nos,
a szerkesztő maga elé teszi a magyar kéziratot, bal keze alá
igazítja az ukrán könyvet, mondatról mondatra követi a szöveget.
Amely már eredetileg is eléggé nehézkes, mert akkoriban nem
pedagógusok, hanem akadémikusok és országos hírű tudósok írták
a tankönyveket, akik igen régen ültek iskolapadban, s akkor
is Karinthy jó tanulójára hasonlítottak, akiknek feleletéből
az osztály egy kukkot sem értett. Nem csoda, ha a szerző publikációs
listáját gyarapító és a tobzódó szakértelmet bizonyító könyvvel
nehezen küzd meg a fordító. A felelősség azonban nem a tolmácsolóé,
hanem a szerkesztőé, aki vért izzad azért, hogy amennyire ez
lehetséges, emészthető tudomány kerüljön a serdülő ifjúság kezébe.
Így aztán hónapokig mást sem csinál, csak javít, áthúz, felcserél,
betold, kitöröl, beilleszt, közben pedig négy-öt szótárt lapoz,
szakkönyvekben keresi a megfelelő kifejezést, újabb és újabb
szórenddel próbálkozik, aztán amikor már áttekinthetetlenné
válik az egész, újragépeli az oldalakat. Áldatlan egy munka.
Ám
nyugdíj előtt álló szerkesztőink, ahelyett, hogy a napi robotban
elfásultak volna, idősödvén egyre nagyobb kedvvel űzték mesterségüket.
Szenvedélyesen vetették magukat a rossznál rosszabb kéziratokra,
puszta szórakozásból megoldották a példatárak összes feladatát,
s ha hibát találtak, önszorgalomból írtak a szerzőnek, felhívták
rá a figyelmét.
Mindent
tudtak, ami munkájukhoz kapcsolódott. Bármikor felmondták az
elemek periódusos táblázatát, fújták a fémek olvadáspontját,
a gázok fajsúlyát, vágták az összes tantételt, szabályt és törvényt,
s ha kicsit töprengeniük is kellett rajta, de képesek voltak
megnevezni a Holdnak legalább húsz kráterét.
A
rengeteg ismeretet nem feltétlenül külön-külön birtokolták,
hanem ketten együtt. Géza bácsi a matematikában volt utolérhetetlen,
Frici bácsi a fizikát és kémiát rázta ki a kisujjából. Másban
is kiegészítették egymást: egyikük alacsony, kövérkés, kopasz,
nagy hadarásában néha dadogó, fürge és izgága emberke, másikuk
magas, szikár, kimérten közlekedő és beszélő fapofa.
Furcsaságaik
is szeretni valóak voltak.
Frici
bácsi például folyton lapos szóvicceket és rejtvényeket gyártott.
Mi az, ha ketten csevegnek egy éjszakai ivóhelyen? Hát bárbeszéd!
Hogy hívják az algebra főnökét? Főgebra! Ilyenekkel gyötörte
kollégáit reggeli kávézás közben. Ezeket az alkalmakat arra
is felhasználta, hogy kivehető műfogsorát kisebb csettintések
kíséretében fel-alá igazgassa szájában a nyelvével két korty
kávé között. Így aztán megtörtént, hogy ő ugyan kinyitotta a
száját, de a foga bizony nem nyílott, a két fogsor egymásra
lappadva lefelé mozdult az állával, majd a felső halk csobbanással
szépen belefordult a kávéscsészébe.
Géza
bácsi ilyesmit nem művelt, ellenben minden héten valami új betegséget
fedezett fel magán. Ezekről hosszan és kimerítően beszélt, szemléletesen
és részletesen szólt a szervi elváltozásokról, ecsetelte várható
szenvedéseit. Amikor Brezsnyev főtitkárt már nem lehetett tovább
életben tartani, s halála másnapján a Pravdában megjelent az
orvosi konzílium jelentése (fél oldalon át sorolták, mi is okozta
a nagy ember halálát), akkor Géza bácsi figyelmesen végigolvasta
a listát, majd fitymálva az asztalra lökte az újságot. "Ugyan!
Ez mind van nekem is!"
Történt
egyszer, hogy Frici bácsi épp leglaposabb poénját sütötte volna
el kávézgatás közben, amikor berobbant a szobába Géza bácsi:
-
Nézd csak, Frici, valami egészen különleges madár ül azon a
fán! - hadarta heves mutogatással, még a kopasz feje is beleizzadt
a nagy izgalomba.
A
szólított unottan leeresztette a kávéscsészéjét, oldalt fordult,
kinézett az ablakon, visszafordult, s teljes érdektelenséggel
kijelentette:
-
Az egy bagoly.
Géza
bácsi izgalma nem csökkent, a tenyerét is összecsapta.
-
Bagoly?! Ez fffffantasztikus! - és már ki is viharzott a szobából,
talán hogy a szomszédos szerkesztőség tagjait mielőbb értesítse
a világszenzációról.
Frici
bácsiban benne maradt a rossz poén, rögtönzött hát jobbat:
-
Géza épp most szerkeszti a hetedikes állattant - mondta minden
kajánság nélkül, és nyelvével a helyére csettintette protkóját.
megjelent:
Népszava, Szép Szó, 2006. szept. 2., LÁSD