Kétszer
is meglátogatott a napokban az ukrán írószövetség helyi szervezetének
az elnöke. A testület fennállásának hatvanadik évfordulójára reprezentatív
kiadványt jelentetnek meg, amelyben az összes volt és jelenlegi
tagot bemutatják: fotó, életrajz, munkásság, bibliográfia, kritikai
irodalom, mifene. Nyolc oldal jut mindenkinek. De, ahogy ez nálunk
lenni szokott, ezeket az anyagokat nincs kinek összeállítania,
gondolom, nem is nagyon fizetnek érte, s ha mégis, igencsak babrics
munka egy íróról minden ilyesmit összekaparni. Igaz, ez lenne
az irodalomkritikusok, kutatók, könyvtárosok dolga, s felteszem,
lesznek is majd a könyvben szakemberek által készített tisztességes
íróportrék, az esetek többségében mégis az történt, hogy magukat
a szerzőket keresték meg az írószövetség illetékesei: ugyan szedjék
már össze a szükséges anyagot, vagy nevezzenek meg valakit, aki
a róluk szóló részt megírná. Én a dolgot kapásból elhárítottam:
magam ezzel foglalkozni nem akarok és bizony senkit sem tudok
megnevezni, aki ukránul rólam ilyesmit összeállítana. Különben
is, ők a kiadók, övék a döntés, nekem teljesen mindegy, ki és
mit ír rólam egy ilyen protokollkiadványba. Aztán még tettek velem
néhány kísérletet, végül már csak a könyveim jegyzékét kérték,
mondtam, hogy fenn van az interneten. Igen, de magyarul, és azt
nekik igen nagy munka ukránra fordítani. Nekem is ugyanolyan munka,
mondtam.
Pár
hónap szünet után aztán most felhívott Petro Hodanics: valaki
írt rólam egy rövid ismertetést, legalább azt nézzem át. Behozná.
Mondtam: nagyon szívesen látom egy kávéra, de mást nem ígérek.
Feljött, kávéztunk és nagyon-nagyon jól elbelszélgettünk. Persze
ezer éve ismerjük egymást, tudom, hogy igen rendes fickó, a teljes
anyagi ellehetetlenülés ellenére próbál valami szervezeti életet
felmutatni, igyekszik az ezer felé húzó írókat összetartani, érdekeiket
képviselni. Ám 20 mondatnál többet 20 év alatt aligha váltottunk,
most meg vagy 2 órát diskuráltunk. Pontosabban: részemről ez nem
volt valami önfeledt társalgás: nehezen állnak a számra az orosz
(és pláne az ukrán) szavak, főleg, ha komolyabb dolgokban akarom
magamat árnyaltan kifejezni.
Sok
mindent megtudtam a helyi és országos irodalmi viszonyokról. Leginkább
az érdekelt: jelentkezett-e az utóbbi 15 évben valamilyen ütőképes
új írógeneráció, létezik-e végre értékelhető modern ukrán irodalom.
Nem sok biztatóról tudott beszámolni. Inkább csak kísérletek születtek,
egy-egy figyelemre méltó egyéni teljesítmény (az sem Kárpátalján),
de új generációról nincs szó. Alig tudtam elhinni, hogy Kijevben,
Harkovban, a többi nagyvárosban nem alakultak fiatalokból álló
irodalmi csoportok, nem indultak színvonalas új folyóiratok...
Azt mondta, nemigen tud ilyesmiről. Ugye szoktam olvasni a Literaturna
Ukrainát (nem szoktam, de néha belenézek, ha már küldik Kijevből;
ez az Ukrán Írószövetség hivatalos hetilapja): hát nem látom,
hogy milyen kiábrándító, épp olyan, mint az 50-es években? Kétféle
irodalom van ma Ukrajnában, mondja: egyik a múltbanéző, sérelmeken
rágódó vagy hősiességet bizonygató, másik pedig "a szexuális
orientáció" és "a misztika". Mindezt úgy értelmeztem,
hogy Ukrajnában a cenzúra megszűnése nem hozott igazi megújulást,
és a tiltott vagy visszaszorított műfajok közül nem a szakmailag
értékes modern irányzatok jelentek meg, hanem a tömegigényeket
leginkább kiszolgálók.
Én
is elmondtam, nekem milyen a viszonyom a kárpátaljai magyar irodalomhoz...
Végül
úgy ment el, hogy bírta az ígéretemet: átnézem a rólam írtakat,
de azt persze nem vállaltam, hogy a két és fél flekket nyolcra
duzzasztom, mint kérte.
Sok
élvezetem nem telt az olvasásban: sete-suta szövegecske, s mivel
a szerzőnek láthatóan nem volt rólam semmilyen mondanivalója,
hát teletűzdelte az ismertetését húszéveskori verseim gyönge ukrán
fordításaival (mentségére: az újabbak nincsenek lefordítva). És
bár az internetes honlapom is szóba kerül, az írói munkám tárgyalása
a 80-as évek költői termésének az említésével zárul. Én megvontam
a vállamat, ha nekik megfelel, jó lesz nekem is. (Aláírás egyébként
nem volt sem alatta, sem fölötte, kérdésemre, hogy ki írta, Petro
eléggé furcsa választ adott: "a lányok a tanszékről".
További részleteket nem is firtattam.)
No,
jött az én emberem harmadnap, visszaadtam a három árkust azzal,
hogy találtam két tárgyi tévedést, azt valaki javítsa ki. (Én
nem nyúltam bele, nemcsak azért, mert erre nem volt semmi késztetésem,
hanem mert ukránul soha semmit nem írtam, és rossz helyesírással
miért is égetném magam. Még ha oroszul lett volna...) Ő persze
előkapta a tollát, és már át is fogalmazta a két kérdéses mondatot.
De hát miért nem írtam hozzá még vagy öt oldalt, ki kellene töltenem
a teljes terjedelemet, ami egy-egy íróra jut. Biztosan eléggé
hiányos az az íráska, nem? De az, mondtam, huszonöt évvel ezelőtti
verseim ismertetésével zárul. Pedig én azóta prózát is írok, ugye
jól tudja. Legalább mutassam már meg az újabb köteteimet. Raktam
elé az asztalra egy kisebb tornyot.
Az
ezutáni két óra a következőképpen zajlott. Kezébe vette egy könyvemet,
és megkérdezte, mi van benne. Regény, mondtam. És mi a címe? Valahogy
megróbálom lefordítani, ő meg elkezdett jegyzetelni. Aha, milyen
érdekes cím; és miről szól ez a regény? Ó jaj! Magyarul se igen
tudnám így kapásból röviden és érthetően összefoglalni. És hol
jelent meg? Mikor? Vagy kérdezett, vagy megkereste a könyvön az
adatokat. Aztán fogta a következőt: és ez? Novellák. Igen? És
miről szólnak? És így tovább. Bizony sűrűn teleírta a 3 oldal
hátulját.
És
akkor most te fogod gatyába rázni ezt a cikket, kérdeztem. Hát
ki más, mosolyodott el, hozzátéve, még beszéljük meg, ki legyen
aláírva szerzőnek. Én csak kerekítem a szemem. Ő meg: van ott
a ....... intézetben egy asszonyka, aki tud magyarul, az jó lesz?