A napokban keseregtem azon, hogy a verseny már egyre kevésbé tud lázba hozni, leginkább azért, mert külön e célra indított versenyoldalamat két hét alatt sem találta meg a Google. Időnként azért figyeltem az erőpróba alakulását, örömmel láttam, hogy amatőrségem ellenére két oldalam stabilan benne van az első tízben, de én egy másikat szerettem volna felhozni...

Tegnap este aztán, a versenyoldal indítása utáni 17. napon (!), kellemes meglepetés ért: titkos favoritom, a Pillangószív és lepkefing egyszerre a 18. helyre került a találati listán. Ezzel egyidőben az élbolyban is az igen előkelő 5. és 6. helyre jöttem fel.

Ma reggelre picit hátrább szorult a versenyoldalam, remélem, lesz még előrébb is. A mostani állás a Google 572.000 találatot mutató listáján:

5. Pillangószív a Blogspot.com-on

6. Pillangószív a NolBlogon

15. Poszt a NolBlogon

18. Pillangószív a Freeblogon

19. UngParty Manzárd - főoldal

20. Pillangószív és lepkefing - versenyoldal

Kicsúszott ugyan az első 20-ból, de szorongatja az élmezőnyt két átirányított ingyenes doaminem is:

21. pillangosziv.try.hu - átirányított domain

24. pillangosziv.dr

A Mozgó Világ tiszteletpéldánya a szokásoshoz képest jóval később érkezett, így én is csak most tettem fel az augusztusi számban megjelent júliusi naplómat: Devenér Muki.

Kétszer is meglátogatott a napokban az ukrán írószövetség helyi szervezetének az elnöke. A testület fennállásának hatvanadik évfordulójára reprezentatív kiadványt jelentetnek meg, amelyben az összes volt és jelenlegi tagot bemutatják: fotó, életrajz, munkásság, bibliográfia, kritikai irodalom, mifene. Nyolc oldal jut mindenkinek. De, ahogy ez nálunk lenni szokott, ezeket az anyagokat nincs kinek összeállítania, gondolom, nem is nagyon fizetnek érte, s ha mégis, igencsak babrics munka egy íróról minden ilyesmit összekaparni. Igaz, ez lenne az irodalomkritikusok, kutatók, könyvtárosok dolga, s felteszem, lesznek is majd a könyvben szakemberek által készített tisztességes íróportrék, az esetek többségében mégis az történt, hogy magukat a szerzőket keresték meg az írószövetség illetékesei: ugyan szedjék már össze a szükséges anyagot, vagy nevezzenek meg valakit, aki a róluk szóló részt megírná. Én a dolgot kapásból elhárítottam: magam ezzel foglalkozni nem akarok és bizony senkit sem tudok megnevezni, aki ukránul rólam ilyesmit összeállítana. Különben is, ők a kiadók, övék a döntés, nekem teljesen mindegy, ki és mit ír rólam egy ilyen protokollkiadványba. Aztán még tettek velem néhány kísérletet, végül már csak a könyveim jegyzékét kérték, mondtam, hogy fenn van az interneten. Igen, de magyarul, és azt nekik igen nagy munka ukránra fordítani. Nekem is ugyanolyan munka, mondtam.

Pár hónap szünet után aztán most felhívott Petro Hodanics: valaki írt rólam egy rövid ismertetést, legalább azt nézzem át. Behozná. Mondtam: nagyon szívesen látom egy kávéra, de mást nem ígérek. Feljött, kávéztunk és nagyon-nagyon jól elbelszélgettünk. Persze ezer éve ismerjük egymást, tudom, hogy igen rendes fickó, a teljes anyagi ellehetetlenülés ellenére próbál valami szervezeti életet felmutatni, igyekszik az ezer felé húzó írókat összetartani, érdekeiket képviselni. Ám 20 mondatnál többet 20 év alatt aligha váltottunk, most meg vagy 2 órát diskuráltunk. Pontosabban: részemről ez nem volt valami önfeledt társalgás: nehezen állnak a számra az orosz (és pláne az ukrán) szavak, főleg, ha komolyabb dolgokban akarom magamat árnyaltan kifejezni.

Sok mindent megtudtam a helyi és országos irodalmi viszonyokról. Leginkább az érdekelt: jelentkezett-e az utóbbi 15 évben valamilyen ütőképes új írógeneráció, létezik-e végre értékelhető modern ukrán irodalom. Nem sok biztatóról tudott beszámolni. Inkább csak kísérletek születtek, egy-egy figyelemre méltó egyéni teljesítmény (az sem Kárpátalján), de új generációról nincs szó. Alig tudtam elhinni, hogy Kijevben, Harkovban, a többi nagyvárosban nem alakultak fiatalokból álló irodalmi csoportok, nem indultak színvonalas új folyóiratok... Azt mondta, nemigen tud ilyesmiről. Ugye szoktam olvasni a Literaturna Ukrainát (nem szoktam, de néha belenézek, ha már küldik Kijevből; ez az Ukrán Írószövetség hivatalos hetilapja): hát nem látom, hogy milyen kiábrándító, épp olyan, mint az 50-es években? Kétféle irodalom van ma Ukrajnában, mondja: egyik a múltbanéző, sérelmeken rágódó vagy hősiességet bizonygató, másik pedig "a szexuális orientáció" és "a misztika". Mindezt úgy értelmeztem, hogy Ukrajnában a cenzúra megszűnése nem hozott igazi megújulást, és a tiltott vagy visszaszorított műfajok közül nem a szakmailag értékes modern irányzatok jelentek meg, hanem a tömegigényeket leginkább kiszolgálók.

Én is elmondtam, nekem milyen a viszonyom a kárpátaljai magyar irodalomhoz...

Végül úgy ment el, hogy bírta az ígéretemet: átnézem a rólam írtakat, de azt persze nem vállaltam, hogy a két és fél flekket nyolcra duzzasztom, mint kérte.

Sok élvezetem nem telt az olvasásban: sete-suta szövegecske, s mivel a szerzőnek láthatóan nem volt rólam semmilyen mondanivalója, hát teletűzdelte az ismertetését húszéveskori verseim gyönge ukrán fordításaival (mentségére: az újabbak nincsenek lefordítva). És bár az internetes honlapom is szóba kerül, az írói munkám tárgyalása a 80-as évek költői termésének az említésével zárul. Én megvontam a vállamat, ha nekik megfelel, jó lesz nekem is. (Aláírás egyébként nem volt sem alatta, sem fölötte, kérdésemre, hogy ki írta, Petro eléggé furcsa választ adott: "a lányok a tanszékről". További részleteket nem is firtattam.)

No, jött az én emberem harmadnap, visszaadtam a három árkust azzal, hogy találtam két tárgyi tévedést, azt valaki javítsa ki. (Én nem nyúltam bele, nemcsak azért, mert erre nem volt semmi késztetésem, hanem mert ukránul soha semmit nem írtam, és rossz helyesírással miért is égetném magam. Még ha oroszul lett volna...) Ő persze előkapta a tollát, és már át is fogalmazta a két kérdéses mondatot. De hát miért nem írtam hozzá még vagy öt oldalt, ki kellene töltenem a teljes terjedelemet, ami egy-egy íróra jut. Biztosan eléggé hiányos az az íráska, nem? De az, mondtam, huszonöt évvel ezelőtti verseim ismertetésével zárul. Pedig én azóta prózát is írok, ugye jól tudja. Legalább mutassam már meg az újabb köteteimet. Raktam elé az asztalra egy kisebb tornyot.

Az ezutáni két óra a következőképpen zajlott. Kezébe vette egy könyvemet, és megkérdezte, mi van benne. Regény, mondtam. És mi a címe? Valahogy megróbálom lefordítani, ő meg elkezdett jegyzetelni. Aha, milyen érdekes cím; és miről szól ez a regény? Ó jaj! Magyarul se igen tudnám így kapásból röviden és érthetően összefoglalni. És hol jelent meg? Mikor? Vagy kérdezett, vagy megkereste a könyvön az adatokat. Aztán fogta a következőt: és ez? Novellák. Igen? És miről szólnak? És így tovább. Bizony sűrűn teleírta a 3 oldal hátulját.

És akkor most te fogod gatyába rázni ezt a cikket, kérdeztem. Hát ki más, mosolyodott el, hozzátéve, még beszéljük meg, ki legyen aláírva szerzőnek. Én csak kerekítem a szemem. Ő meg: van ott a ....... intézetben egy asszonyka, aki tud magyarul, az jó lesz?

Ha a modern ukrán irodalom fellendítéséért nem is tudok sokat tenni, ezt az oldalt azért - valódi versenyoldalam hosszas gyengélkedése idején - csak elindítottam: Ukrajna.net.

>>hozzászólások a fentiekhez<<

általános hozzám szólások a Fórumban