Csöngével a múlt héten elküldtem legújabb internetes barátnémnak, a blogtéri Manzárdon írt jegyzeteim legaktívabb kommentelőjének, "évi"-nek két könyvemet, közte az Élted volt regényét. Mivel Csöngének napközben nem volt ideje randevúzni, így hát magánál tartotta a könyvet - de esténként elolvasta. És most azt írta, hogy "nagyon tetszett, fantasztikus 1 szerkezetet talaltal ki neki!". Nem is tudom elmondani, ez milyen jólesett nekem. Vissza is írtam neki, hogy az elismerése többet ér nekem egy Kossuth-díjnál. (Ami azt illeti, a gyerekeink eddig nem jeleskedtek irodalmi termésünk megismerésében) Nagyon kedves üzenetet küldött "évi" is, remélem, nem romlik a véleménye rólam azután, hogy a szövegeimmel is megismerkedik...

*

Azt hiszem, először történt velem ilyen. Tegnap elküldtem egy költőt. Vagyis hát egy embert, aki verseket hozott nekem. Elküldtem anélkül, hogy megnéztem volna, mit is írt.

Tudni kell rólam, hogy eleddig meglehetős jámborsággal viseltettem azok iránt, akik írásaik szakmai megítélését kérték tőlem. Igaz ugyan, hogy utána nem rejtettem véka alá a véleményemet (ritkán volt jó), de eleve talán még senkit sem utasítottam el. Hogy most mégis, abban több dolog is közrejátszott.

Az első nyilván az, hogy éppen nagyon elegem volt minden kárpátaljaiságból, épp a minap húztak fel pár dologgal a kedves kollégák (erről itt írtam), alább is füstölgök kicsit valami hasonló miatt, így mindenre vágytam, csak nem honi alkotók vagy műveik társaságára.

A második, hogy a férfi nagyjából velem lehetett egykorú, talán kicsivel inkább idősebb, és mivel soha azelőtt nem hallottam a nevét (bár Munkácson lakik), okom volt feltételezni, hogy személyében nem sikerülne egy mindeddig lappangó nagy tehetségű költőt felfedezni.

A harmadik ok: emberem azzal állított be, hogy "ma van a magyar hősök napja", és ez úgy volt érthető, hogy hozzám fordulása és versei ezzel összefüggésben nyerhetnek külön nyomatékot. Valahogy ez sem hozta meg a gusztusomat.

*

Ez ellenben nem várt örömöt szerzett: Álkárpátráz - ajánló új kedvencemről.

A kisbíró honlapja

Újabb ukrajnai-kárpátaljai utánközlő portál!

 

Hogy csak párat említsek így hirtelenjében... Itt van az Illyés Közalapítvány ukrajnai (valójában kárpátaljai) híroldala: IKAPRESS, csupa átvett, másutt már megjelent hír... Ugyanilyen újraközlések a nemrég indult eMagyar honlapon: ukrajnai (kárpátaljai) hírek. De van egy ilyen hely is: Ukrajna-Világszínvonal (itt is főleg kárpátaljai másod- és harmadközlésű hírek vannak). Na és a kedvencem, a Kárpátaljai Szemle, amely saját tartalmat szintén nem közöl, ellenben teljesen esetlegesen átvesz innen-onnan ezt-azt, minden látható koncepció nélkül (magán az oldalon egyébként is kimutatható az állatorvosi webló minden betegsége).

 

És most ez az újabb utánközlő portál, a Kárpátaljai Kidoboló.

 

Nem számít az ember sok jóra, ha egy oldal fejléce a SzentKoronaRádiót hirdeti. No, nem is kellett csalódnom: ha másutt hiányoltam a koncepciót, itt fölös mennyiségben megkaptam. A NemNemSoha című (ugyancsak remek) oldalon a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom (!) így mutatja be a Kidobolót: »Ha szíveden viseled a kárpátaljai magyarság sorsát és mindig naprakész és hiteles híreket akarsz kapni. Egyben unod már a liberális maszlagokat és végre egy olyan hírportálon keresztül szeretnél értesülni a kárpátaljai magyarok mindennapjairól és egyben az Ukranjában történő dolgokról és folyamatokról, amely nemzeti- keresztény érzelmű, tényszerű, érdekes és naprakész. Akkor válaszd a Kárpátaljai Kidobolót. Jelszavunk: "Tegyünk együtt egy szebb magyar holnapért". Várunk minden érdeklődő magyar Hazafit!«

 

Hinnya!

 

Gazdálkodni persze nem igazán tud másból ez az oldal sem, mint amiből a többi: a Kárpátalja c. lap, a Kárpátinfó és esetenként más források közleményeiből, ezeket azonban jól érzékelhetően igyekszik a fenti szent cél szerint tendenciózusan közölni. Nagy-nagyritkán megjelenik saját anyag is, így péládul a főszerkesztő Kárpátaljai Hunor interjúja Jeszenszky Gézával és Toroczkai Lászlóval. (Remekmű mind a kettő; tartalmuk olyan, amilyen lehet - no de a mondatok, a központozás - jaj, nincs annál rémesebb, amikor a gyökérmagyarság a süvöltő dilettantizmussal párosul. Mikor fogják ezek az emberek végre megérni, hogy a magyarság iránti tisztelet első jele, ha megtanuljuk anyanyelvünket tisztességesen használni, és ha már írásra vetemedünk, akkor betartjuk alapvető szabályait??)

 

Erre a remek oldalra "természetesen" úgy találtam rá, hogy én is idézve vagyok egyik jegyzetükben. Vagyis hát, pontosabban, egy az egyben átvették április 24-i naplójegyzetemet. Ehhez fűzött a főszerkesztő néhány keresetlen szót. Belinkelni a forrást azonban elmulasztotta, és bár cikkében felhívja "Balla Úr figyelmét pár dologra", engem természetesen nem értesített arról, hogy bármire is fel van általa hívva a figyelmem.

 

A dolog tartalmi részéről nincs sok értelme beszélni (mint ahogy a nyelvhelyességről sem), a szerző a határon túliak nagy jótevőjének tartja Orbán Viktort és nem pedig álszent akarnoknak, mint én; ez persze szíve joga, ám az mulatságos, hogy miután jegyzetemre reagálva megírja a magáét, utána kijelenti, "Balla úr többi szavára nem akarok reagálni, csak arra biztatom, hogy horgassa gyakrabban a polgári-nemzeti orgánumokat és máskor kérem, ilyen szavakat ne vessen papírra."

 

Papírra? Vetni? Éppen tíz éve, hogy kizárólag számítógépen dolgozom és a naplóimat közvetlenül "bele az internetbe" írom.

 

Levelet küldtem a honlapon megadott címre: vajon tudja-e, hogy a szerzői művek jogvédelem alatt állnak és nem közölhetők újra a jogtulajdonos engedélye nélkül? És vajon tudja, ha már jogtalanságot követett el, akkor az etika legalább azt kívánná, hogy a forrást elérhetőségét megadja.

 

24 órán belül válasz nem érkezett. Szerintem nem is fog. Legfeljebb majd kidoboltatják a kisbíróval.

Könyv-Főnixek

A történelmi legenda szerint az arab hódítás idején (640-642) égették el az alexandriai könyvtár mesés mennyiségű és értékű állományát. Az Egyiptomot meghódító Amr ibn el-Asz hadvezér saját uralkodójától kért utasítást arra vonatkozóan, mi történjen a könyvtárral. Omar kalifa válasza állítólag így hangzott: "Ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, akkor feleslegesek, ha pedig nem, akkor veszélyesek. Tehát mindenképpen tűzre kell vetni őket."

Ray Bradbury híres 1953-as regénye, a Fahrenheit 451 főként a francia újhullámos Francois Truffaut azonos című 1966-os filmje révén vált népszerűvé. A címben szereplő 451 Fahrenheit-fok az a hőmérséklet, amelyen a papír, a könyv lángra lobban. Az utópia egy olyan diktatúrát mutat be, amely számára a könyvekben rejlő tudás jelenti a legnagyobb kockázatot, ezért létrehozzák a lázadó állampolgároknál talált könyveket elégető Tűzőrséget. A könyvégetésben jeleskedő főhős végül maga is ellenálló lesz, csatlakozik a különleges emberekből álló csoporthoz, amelynek tagjai - a könyvemberek - úgy őrzik meg a tudást a jövő számára, hogy szóról szóra betanulnak egy-egy fontos könyvet.

Ez a két párhuzam jutott eszembe annak a hírnek az olvastán, hogy a Moses Mendelssohn Központ 316 elégetett könyv újrakiadását és terjesztését tervezi. 1933-ban mintegy ötven német városban a nácik kb. 10 000 úgynevezett németellenes kötetet égettek el - ezeknek a könyveknek és ennek a barbár cselekedetnek kíván mementót állítani a Központ a 316 könyvből álló sorozattal.

Ez szép. Mint hamvaiból a Főnix-madár, újraélednek az elhamvasztott könyvek. Felteszem, szövegüket digitális formában is előállítják és felteszik az internetre. Hogy soha többé ne lehessen őket elégetni.

Utas és holdvilág

Legkedvesebb regényem után most Szerb Antal újabb könyvét is kiadják angolul. A Petőfi Irodalmi Múzeumban meg éppenséggel éppen az Utas helyszínein készült itáliai fotókból nyílt kiállítás. Nem is tudom, hogy szeretném-e megnézni. Az én fejemben talán sokkal élesebbek a képek bármiféle fotónál...

Ez mindenesetre jó alkalom, hogy egy régebbi írásomat betűzzem egy kis utótörténet kíséretében.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle példányom. A hiányt eleinte bosszantónak gondoltam, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem.

A dolog azért érdekes, mert tőlem idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra: újra beleringatódjam egy könnyű gondolán e különös világ sikátoraiba, amelyről már soha nem tudom megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a „felelős” érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelmi motivációi.

Merthogy akkor, húsz éve, persze: szerelmes voltam. Fatális történet, görög tragédiákba illő: úgy találkoztam és úgy szerettem bele valakibe, hogy csak később derült ki róla: apám legnagyobb ellensége lánya. El is neveztem Elektrának.

Minden találkozásunk lázadás, minden összebújásunk forradalom volt, számomra legalábbis: így fordultam az apai tekintély ellen, így szembesültem korábbi önmagammal, így őrlődtem az utódlással kapott apai örökség és a halott költő lányának szerelme révén felvállalt erkölcsi örökség két roppant malomköve között.

Elektránál különösebb lányt nem ismertem. Amikor egyszer értetlenül széttártam a kezem valamelyik furcsaságán fennakadva, akkor mondta, olvassam el az Utast, annak Évájában ráismerhetek, tekintsem az ott leírtakat használati utasításnak őhozzá.

Regény rám azelőtt és azóta sem volt nagyobb hatással. Ám nem annak okán, amiért kezembe vettem. Ulpius Évában nem ismertem rá Elektrára, bár, szó se róla, voltak hasonlóságok. Az Utas a halál-filozófiájával fogott meg.

Bár öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, én mégis tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Na mármost. A mi szerelmünk Elektrával teljesen hihetetlen, valótlan, transzcendentális volt, olyannyira, hogy engem alkalmassá tett ennek e halál-filozófiának a befogadására: letüdőztem, mélyre nyeltem, abszorbeáltam – személyiségem részéve asszimiláltam. És viszont: a regényben történ alámerülés pedig arra tett alkalmassá, hogy eleve végességre ítélt szerelmünket elfogadjam. Merthogy szerelmünknek nincs jövője, kezdettől tudtuk. Ekként akartuk, ennek vállalásával gabalyodtuk bele. Mindketten tisztában voltunk vele: nem jelenthetjük egymás számára a „végső kikötőt”: a közöttünk szikrázó magasfeszültségre nem lehet családot bazírozni. Nem erre volt való. Hanem arra, hogy belőlem kiégesse a salakot és beavasson egy olyan értékrendbe, amelynek a létezéséről jószerével nem is tudtam. A ténnyel pedig, hogy egymásra találtunk, és két évig, ha kisebb megszakításokkal is, de együtt voltunk, azzal nem demonstráltunk kevesebbet, mint azt: apáink végzetes egymásnak feszülését, ellenségeskedését felülírva újra kerekké, eggyé tesszük azt, amit mindenki örökre elrontottnak, kettétörtnek gondolt.

Miután mindez megtörtén, szerelmünk is funkcióját vesztette. És ezt is ugyanolyan komoly vállalással fogadtuk, mint sorszerű találkozásunkat.

Ebben az összefüggésben lehetett olyan különleges íze az Utasnak, mert összejátszott, egymásba olvasódott a regény hihető világa és az alig hihető valóság, ezért volt olyan édes az örök szerelem végessége feletti elrévedés, így kaphatott nagyobb hangsúlyt elveszettségem és magamra találásom.

És ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben a szerelem már-már azonossá vált a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille.

A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

Ez a gesztus is része a fontosságnak: már nem bosszant, hogy nincs saját példányom.

(2002)

(megjelent a Teraszon:lásd)

 

Folytatás 2005. július 12-i naplómból:

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándéba.