|
|
Üzenetek: |
|
|
|
|
Legutóbb
jeleztem, hogy szonettkoszorúm jelent meg az Irodalmi
Jelenben. Nos, a Mélyek
mélye talán eddigi legnagyobb terjesítményem ebben
a műfajban. A
dolog érdekessége, hogy bár 7 évvel ezelőtt írtam, mindmáig
nem sikerült egyben publikálnom. Igaz, olyan nagyon az
utóbbi években nem is igyekeztem "elsütni",
inkább csak a megírását követő egy-két évben próbálkoztam
vele. Néhány kísérlet után azonban beláttam, hogy 15 szonettet
egyvégben nem szívesen adnak le a periodikák, így gondoltam,
majd a következő kötetemben jó helye lesz. De sajnos,
bár az új verseskönyv anyaga már tavaly összeállt, nem
sok esélyem mutatkozik kiadatására, így hát, gondoltam,
inkább sorban "eladom" belőle a nyomdafestéket
még nem látott verseket. (Ez egyébként így nem is teljesen
igaz: a 15 szonettből legalább 10-et kettesével-hármasával,
saját címmel és néha más, korábbi változatában már publikáltam
az elmúlt 7 évben; úgy is megállják a helyüket, de mégis
így, egyben az igazi. Hiszen a mesterszonettről is csak
itt látni, hogy a megelőző 14 első soraiból állt össze.
További
érdekesség (és erre most jöttem rá), hogy eddig befejezett
két szonettkoszorúm címe formailag szinte azonos (Hittel
higgyem; Mélyek
mélye), lévén nyelvileg mindkettő figura etimologica.
Hasonlóság mutatkozik a kettő között abban is, hogy valami
módon (az első inkább csak érintőlegesen) a hit és hitetlenség,
a hitért tett mártírium kérdését feszegeti. De ez még
semmi, mert amin most már harmadik éve dolgozom, a Pilinszky-projektum
szonettjei is egyértelműen ehhez a problémakörhöz csatlakoznak.
Picit a magam számára is furcsa, hogy aktív vallástagadóként
és eltitkolhatatlan cinizmusom ellenére ezekben a tizennégy-sorosokban
és a belőlük összeálló ciklusokban mégis a hittel foglalkozom,
a keresztény mitológia szimbólumait használom, az üdvtan
kérdéseit feszegetem. Pilinszky esetében mindez persze
megkerülhetetlen, de nem lenne nekem kötelező az ő katolicizmusába
bebújnom és a most megjelent ciklusban is foglalkozhatnék
bármi mással, mint a krisztusi megváltással (vagy annak
hiányával). Ám úgy látszik, az európai kulturális örökséget
magáénak remélő alkotóember ezeket a témákat mégsem kerülheti
meg, és ha másképp nem, akkor a maga kételkedő-hitetlen
módján, de mégis meg kell merítkeznie, hogy aztán - esetemben
- hitelesebben rázhassa le magáról a keresztvizet.
|
|
Magyar
vesztesek
Érthető
módon mind a fekete, mind a zöld Kárpáti
Igaz Szó fontosnak tartotta, hogy mai
számuk vezető publicisztikája a
kárpátaljai magyar szervezetek választási
szereplésével foglalkozzon. Egyik
helyen főszerkesztői, másikon főszerkesztő-helyettesi
szinten.
Címében
Erdélyi Gáboré fejezi ki pontosabban az igazságot: Vesztes
magyarok. Horváth Sándor kérdőjeles címe voltaképp
ugyanezt sugallja: Eredmények?
Számomra
meglepő módon lényegében a két oldalt képviselő két
újságíró elismeri, hogy a kárpátaljai magyarság ezen
a választáson teret vesztett, vereséget szenvedett.
Erdélyi
a parlamenti mandátum elvesztését értékeli, majd a helyi
megmérettetésről így ír: „A magyarok egy jelentős része
el sem ment szavazni, másik részük viszont megosztódott
az egymással küzdő két magyar párt … között. Kétségtelen
tény ugyanis, hogy rivalizálásuk nem csak megosztotta
a szavazókat, hanem tovább mélyítette a magyarság között
egyre mélyebb szakadékot is.”
A
főszerkesztőnek a lényeget illetően persze igaza van,
még ha nem is tudja, hogy a mellérendelő mellékmondatokban
a „nemcsak… hanem is” szembeállításban a nemcsak
kötőszó egy szóba írandó. Képzavar-gyanús „a magyarság
között” lévő
szakadék, az egyre
mélyebb szakadék további mélyítése
pedig kicsit tautologikus.
A
további bekezdésekben a publicista a KMKSZ kudarcát,
kell-e mondanom, nem az elnök arroganciájában vagy a
szervezet klánszerű működésében, hanem a magyar kormány
és az ellenszervezet ármánykodásában látja.
Sokkal
őszintébb Horváth Sándor cikke. Persze az ellenszervezet
felé ő is suhint egyet (nem is alaptalanul), majd ezt
írja: „Nem lenne korrektebb csak úgy csendesen, legalább
magunknak bevallani: valahol, valami nem jól működik,
valahol hibát vétettünk?!”
Így
igaz, még ha a hibát nem is vétik,
hanem ejtik.
(Aki elvéti a hibát, az hibátlan!)
Továbbá:
a KMKSZ-nek „A tények súlya alatt inkább be kellene
vallania (legalább beismernie), csúfos vereséget szenvedett,
s ez még nem is lenne baj, a gond ott van, hogy vele
együtt mi mindannyian vesztettünk.” … „Talán (sőt biztos)
eljött az ideje annak, hogy szembesüljünk a valósággal,
és levonjuk a logikus következtetéseket.”
Helyes.
A logikus következtetés az, hogy a két elnök mondjon
le. De a két párt feloszlatása miatt sem kapnék zokogógörcsöt.
|
|
Megasztár
- 6, Mikola-effektus
Ha
a politikában nem is, de a dalversenyben már megvalósulni
látszik Mikola István víziója: az erdélyi sms-ezők beszavazták
a jobbak közé Bocskor Bíborkát.
A Megasztár zsűrijének 6 darab döntőre volt ahhoz szüksége,
hogy rájöjjön: Bocskor Bíborka 1) nem tud énekelni,
2) teljesen félreérti, elrontja a számokat.
Rá is zúdítottak mindent, amit nem most kellett volna,
hanem a válogatásokon. Ha meggondolom, hogy eddig nemcsak
nyomták és túldicsérték, hanem zsűri-döntéssel a kieséstől
is megmentették…
Nekem eddig sem sikerült meglátnom benne azt az előadói
kvalitást, sejtelmességet, amit feltételeztek róla.
Végig úgy láttam, hogy az ő félreértéseit csak a zsűri
félreértései múlják felül, az ő fals hangjait csak a
zsűri fals magatartása tetézi.
A
6. elődöntőn, a korábbiakhoz hasonlóan, botrányosan
rossz produkcióval állt ki. Végig hamisan énekelt és
kapitális giccset érzelgett össze. Webber Memoryja zenei
szempontból számomra amúgy is valamiféle „igényes giccs”,
„mívesen komponált gagyi”, amit legfeljebb Barbara Streisandtől
hallgatok meg szívesen, Bíborkánk ellenben úgy adta
elő – jegyezte meg Éva – mintha egy falusi lakodalomban
búcsúztatná a menyasszonyt. Azt is ő jegyezte meg, miután
láttuk, hogy csúfos leszereplése után mégsem került
a kiesők közé, hogy lám csak, Mikola nem hiába emlegeti
a határon túli szavazókat, akik a magyar jobboldalt
20 évre bebetonozhatnák a hatalomba: Bíborkát alighanem
az erdélyi sms-ezők szavazták be a jobbak közé. El is
gondolkodtam a dolgon: szerintem ebben az sem jelent
akadályt, hogy a TV2-t csak a határ közelében lehet
fogni, mert elég egy értesítést küldeni székelyföldre:
na most szavazzatok a mi lányunkra, ennyi és ennyi a
telefonszáma. Ha a mi lányunkról van szó, akkor teljesen
mindegy, mit és hogyan énekelt. Mi majd megmutatjuk,
mi a székely virtus! Ha már nem adtatok kettős állampolgárságot,
akkor beszavazzuk Bíborkát az év hangjának.
No,
erre túl sok teret szántam, a többiekről rövidebben,
fordított tetszési sorrendben.
Kontor
Tamás kétség kívül a mezőny legszimpatikusabb előadója,
de sajnos a sármja most is több volt, mint a zenei teljesítménye.
Kellemes látni és hallani őt, de olyan, mint egy könnyű
előétel, amelyik után hiába várjuk a komolyabb kaját.
Baktai
Anikó most feltétlenül a jobbik énjét mutatta. Akkorát
énekelt, hogy közben nem maradt ideje szenvelegni, ettől
aztán emlékezetes két percet szerzett. Ezzel együtt
olyan nagyon nem sajnálom, hogy kiesett, inkább csak
azt, hogy másnak kellett volna.
Szabó
Eszter és Rúzsa Magdolna között nehéz lenne sorrendet
felállítanom. Magdi most nagyon elemében volt, egyik
legjobb produkciójának örülhettem, Eszter viszont mintha
még mindig keresné magát. Hiába bűvöl el a hangja és
a személyisége, nem nyújtja azt, amire szerintem képes
lenne.
Ebben
a fordulóban feltétlenül az élre tört és nálam a második
legjobb lett Varga Ferenc. Ha szigorú mércével mérek,
akkor számomra valahol itt kezdődik a művészet. Amikor
elfelejtek elemezni, amikor nem hallom külön a hangokat,
nem értelmezek felfogást, hanem csak át kell adnom magam
annak, amit az előadó nyújt.
Póka
Angéla pedig most is azt bizonyította, hogy nem erre
a színpadra való: soklemezes ünnepelt sztárnak kellene
lennie. Őserő, tehetség, fölényes szakmai tudás, átütő
személyiség, hibátlan ízlés, pontosan eltalált arányok
– mindez egy remek blúzban. Most még az a csipetnyi
feszültség, ami zavarni szokott benne, az is átlényegült
művészi átéléssé. Bravó! Bravó! Bravó!
|
|
|
|
|
|