Csönge is meg Kolos is nagyon szépen halad a vizsgáival. Persze a leány az, aki csupa jó jeggyel, négyesekkel és ötösökkel veszi az akadályokat, Kolos a maga minimalizmusával leginkább csak arra törekszik, végre mindennek utána legyen.

Apu állapota igen lassú javulást mutat. Egyre több szót tud kimondnai, már rövid levélkékre is futja. Éva továbbra is naponta bejár hozzá, itthon beszámol a fejleményekről. Azt reméltük, a hét végén esetleg már hazaengedik, de egyelőre erről nem nyilatkozik az orvosa. Olyanokat mond, hogy nem árt minél hosszabb ideig megfigyelés alatt tartani, mert bármikor újabb kedvezőtlen fordulat állhat be állapotában.

Éva Márai-díjat kap. Napokkal ezelőtt kaptuk meg a baráti értesítést, ma végre meghozta a posta a hivatalosat is, miniszteri aláírással. Holnap lesz az átadás, Csönge megy el átvenni a díjat, amelyről nem sokat tudunk.

Úgy érzem, voltaképp csak mostanra tudtam igazán túltenni magam az internetnélküliségen. Eddig inkább csak valami szelíd erőszaktétellel próbáltam eltaszítani magamtól a dolgot, de közben mégis majdnem egyfolytában ez foglalkoztatta a fantáziámat, a másjellegű munkákat is inkább csak magamra erőltettem. Pár napja azonban nagyon jóízűen dolgozom, ezalatt megírtam két szonettet a Pilinszky-projektumból (11-12), készítettem két képverset, belevágtam Az álommás második fejezetébe és a 2000 ± 3-mal is haladtam egy keveset.

Azt hiszem, mostanra sikerült lehiggadnom abból a felajzott permanenciából, amelyben az utóbbi hónapokban éltem, naponta olykor 2-3 aktuális cikket, jegyzetet is megírva. Élveztem azt is, de az az igazság, a vérmérsékletemnek ez a nyugis és ráérős munka sokkal jobban megfelel. Igazából nekem nincs is igényem arra, hogy mindenben állandóan naprakész legyek, hogy lázas igyekezettel kövessem mind a magyarországi, mind az ukrajnai politikai életet, hogy árgus szemmel figyeljem a kárpátaljai magyarságszervezetek ilyen és olyan dolgait, plusz még rajta tartsam a kezem a webes világ ütőerén - és persze mindezekre folyamatosan, frissen és lehetőleg egyéni véleményt kifejtve reagáljak. Az utóbbi fél évem, de különösen decemberem mégis erről szólt, és már-már elhitettem magammal, hogy ez a "hírbloggerség" nagyon is nekem való: elcsábított a lehetőség, hiúságomnak hízelgett a sok elismerés és siker, mérhetetlenül jólesett hol a legjobbak, hol a legolvasottabbak közt látni magamat, sok tucatnyi hozzászólást kiváltani, iPodot nyerni - és, persze, időnként beszédtéma lenni kis magyar közéletünkben. DE VALÓBAN EZT AKAROM? Nem egészségesebb visszatérni korábbi lassúságomhoz és szűk érdeklődésemhez. Ahhoz az állapothoz, amikor azt sem tudtam, hogy hívják Ukrajna miniszterelnökét, amikor egyáltalán nem érdekelt, éppen milyen támogatási pénzt nyelt le az egyik vagy a másik magyarságszervezet?

Igen, hovatovább a sors jótékony beavatkozását látom abban, hogy banális műszaki okokból december legvégén megfosztattam az intenzív internetezés lehetőségétől. Most kezdem élvezni, milyen jó is nem azzal kezdeni a napomat, hogy lázasan végigpásztázom a nagyobb hírportálokat, aztán végigolvasom a cikkeimhez fűzött friss kommentárokat (és amire szükségesnek látszik, arra reagálok is), majd nem tudva ellenállni tenyerem viszketésének, meg is írjak legalább egy friss jegyzetet, mielőbb fel is tegyem, majd figyeljem a látogatottságát meg azt, kikerül-e címoldalra. Aztán külön keresni kezdjem a kárpátaljai híreket, tartsam nyilván, mikor melyik lap honlapját frissítik, szemfülesen csapjak le minden olyasmire, amin el lehet dohogni, amit szóvá lehet tenni, pécézzem ki a hibákat, csúsztatásokat... Ugyan, jól megvagyok enélkül. Az például kifejezetten kellemesen érint, hogy hetek óta nem olvashatom sem a Kárpátalját, sem az Ukrajnai Magyar Krónikát. Minél ritkábban látom leírva Kovács Miklós vagy Gajdos István nevét, annál jobb a közérzetem.

Belegondolok, hogy minden szinten micsoda adok-kapok lesz itt a választások közeledtével. Az ukrajnai már vészesen közeledik, a magyarországit ma tűzte ki Sólyom. Bizony mondom, jót tett velem a magasságos szolgáltató, hogy nem szolgáltat. Épp elég nekem ilyesmiből annyi, amennyi átjön a tévéhiradókból. De ha holnaptól a televíziózás lehetősége is megszűnne számomra, akkor sem keserednék el. Valahogy úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, mint ahogy ezt nagyon régen megfogalmaztam magamnak: egyszerre vagyok maximalista és minimalista. Elfogadom a legtöbbet, de beérem a legkevesebbel. Így aztán elég nehéz velem kitolni.