(első felütés)

Azóta sem értem, hogyan tévedhettem el azon az éjszakán. Akárhogy erőlködöm, képtelen vagyok felidézni, mi zavart meg annyira, hogy nem találtam a visszautat. Igaz, odafelé a versenyző társakkal élénk vitába keveredtem, így nem figyeltem, mikor merre fordulunk, ám nem is nagyon kellett semerre kanyarodni, a nyílegyenes országút szépen kivezetett minket a városból, és amikor az emelkedő tetejére értünk, balra már fel is tűnt a kollégium épülete, amely, miután a göcsörtös fagyott földútra letértünk, kivilágított ablakaival végig előttünk maradt. Mégis, amikor odaérve úgy döntöttem, hogy nem kérek a közös szállásból és befejezetlen beszélgetésünk bennem szorult érveivel elindultam az ellenkező irányba, hiába ügyeltem arra, hogy mindvégig mögöttem legyen az otromba diákszálló, egyszer hátranézve mégis azt láttam, csupán a behavazott szőlőhegy kékes tömbje rajzolódik ki a csillagtalan ég szürkés-sárgás háttere előtt. Értetlenül megálltam és alaposan körbekémleltem. Egyáltalán nem volt teljes a sötétség, a tájat halvány derengés fogta egybe, pontosan elkülönültek a távolban a fekete erdők a világos irtásoktól, és fehéren világító környezetéből eléggé hosszan kirajzolódott előttem a girbegurba földút. Semmi máson, csak ezen a mezőbe taposott csapáson jöhettünk, amely a megkeményedett sár sötét göcsörjeit váltogatta a fenekükig befagyott pocsolyák matt felületével, s amely lépteink alatt fémesen meg-megcsikordult, mintegy igazolva nagy hévvel bizonygatott véleményünk törékenységét. Ha visszafelé sem térek le róla, ki kell érnem az országútra, gondoltam, és továbbmentem, egyszersmind azt is megállapítva, hogy kellemetlennek egyáltalán nem mondható borzongás fut rajtam végig.

Emlékszem, mint bűnös a tett helyszínére, szűk másfél esztendő múltán olyan izgalommal tértem vissza a szőlőhegy oldalába, ám az éles májusi napsütésben a helyszín alig hasonlított az emlékeimben élőhöz, a kollégium távolsága az országúttól, a leágazás viszonya az emelkedőhöz, a buszállomás fekvése nagyban eltért attól, mint amit felidézhettem, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ott, csak ott történhetett, ami történt, hiszen a komor diákszállón kívül más épület nem állt a domboldalban, rendes út sem vezetett hozzá, csak ez a járművek vájta és diákok lépte egyenetlen földút, amelynek hol egyik, hol másik keréknyomában bukdácsolva hasztalan igyekeztem annak a januári napnak a kronológiáját helyreállítani. Sem hajdani elveszettségem hűvös éjjelén, amikor képtelen voltam magam a városba visszanavigálni, sem későbbi emlékidéző terepszemlémen, amikor céltudatosan lépdelve nyeldekeltem a port, nem gondoltam arra, hogy ez a helyszín évtizedek múltán majd nemcsak álmaimba vonul be, hanem éberségem legtisztább pillanataiban is úgy merül fel bennem, mint életutam kettéágazásának legfontosabb színtere, s hogy a tétovaságomat megelőző aznapi események sorából majd kiemelkedik néhány pillanat és helyzet, amelyeket felnőttként mint sorsfordító alkalmakat fogok felidézni. Nem, akkor nem sejthettem, hogy az inkább csak jobb híján választott megoldásokból és a pillanatnyi sugallatok hatására hozott döntésekből egyszer majd szimbólumokat kell gyártanom, mert csak segítségükkel tudom megmagyarázni, miként ütközött össze bennem, majd hogyan békélt meg egymással kamaszkorom minden ellenmondása, jófiú-magatartásom a különcködéssel, dicsvágyam a szerénységgel, lázadó igazságérzetem a megalkuvó kényelemszeretettel, s miként alakult ki mindebből felnőtté válásom évtizedei alatt az a magam számára a legmegfelelőbbnek mondott, valójában mégis inkább kényszerű életvitel, amely csak az elvek szintjén mutatott szigorú következetességet, a gyakorlatban belemerült a kisszerű kompromisszumok végtelen sorába.

 

(második felütés)

Nem látok vissza a gyerekkoromba. Amire emlékszem, azok nem a saját emlékeim, hanem a szüleim, a bátyám és a nagybátyám elbeszélései nyomán kialakult képek. Az általuk ezerszer elmesélt történetek, felidézett és részletezett helyzetek, pontosan visszaadott párbeszédek és mondások élnek bennem – az ő hangjukon, az ő előadásukban, engem utánzó hanglejtésükben. Látom magamat bennük, de nem tudok azonosulni azzal a fiúcskával, akiről mesélnek, aki képzelt barátok egész nemzetségével népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, aki megalkotta a Hábu-Ábu nyelvet, a magyar szavakat pedig roppant szigorú következetességgel három csoportra, külső, belső és külsőbelső kategóriákba osztotta, aki az egész családra kötelező érvénnyel bevezette privát ünnepét, amikor is egész nap szabad pacsitavci, míg más napokon ezt egyáltalán nem szabad, sőt tilos (a különös kifejezés főnévi igenévnek tekintendő), aki az első napon halálos rémülettel menekült haza az óvodából („Bántottak, kisfiam?”, „Nem, csak azt akarták, hogy velük ebédeljek”), és aki csak azért sajnálta, hogy ha az óvodát kis hisztériával meg is úszta, iskolába majd mégis járnia kell, mert szegény anyukája milyen nagyon fog unatkozni nélküle idehaza. De nem tudok arról az énemről sem, aki az iskolai évnyitó ünnepségen a cím bemondása után elfelejtette a szavalandó vers szerzőjét, ezért hátrafordult, és megkérdezte: „Anyu, ki is írta?”, majd folytatta a produkciót. Alig-alig látom magam az első pionírlágerben, de apám úgy ötévente megmutatja a levelezőlapomat, amelyen egy fintorgó pofa azt mondja, hogy „Ma megint kása volt ebédre, fúj!”, és időről időre azt is elbeszélik, fondorlatos módon hogyan árultam be őket nagyanyámnál annyira, hogy egy hét után értem kellett jönniük a táborba, ahol nem sikerült megszeretnem a „Pionírvezető, adj pionírt!” játékot (reakciósabb nevén: „Király, adj katonát!”), ellenben megtanultam úszni az ott térdig érő Latorcában. Az viszont már saját emlékem, hogy nyolcévesen három napra halálosan beleszerettem a keletiesen vágott szemű, hosszú hajú koromfekete Kirába, az úttörővezetőként nyári pedagógiai gyakorlatát teljesítő húszéves egyetemista lányba, akinek a kedvéért még rajzversenyt is nyertem. (Néha mondogatom is, hogy nyolctól negyvennyolc éves koromig mindig a húszéves lányok tetszettek nekem a legjobban.)

Igen, azt hiszem, a szerelem az első sajátomként felidézhető emlékem, de nem ez az elfoszló és alig felidézhető, hanem az az éveken keresztül kísértő éles, halálos, végzetes, amely tizennégy évesen ért el, majd több formájában többször visszatért kamaszkorom lezárásáig. Ám ahogy ezt ilyen határozottan leírom, azonnal fel is merül bennem a kétely, vajon a legkorábbról származó képek és érzések valóban a memóriámból lépnek-e elő, és nem csupán az emlékezésre emlékszem, arra például, ahogyan akkori magamat egy regényhősben megörökítettem: „Voltaképp minden ott kezdődött, Ágnesék háza előtt a nagy gesztenyefa alatt azon a szeptemberi estén. Oresztész itt döbbent rá férfi voltára, itt tette az első tétova kísérletet önmaga meghatározására, amely ezúttal még csak egy negatív definíció formájában fogalmazódott meg számára: Én – nem vagyok Ágnes.” Bárhogy is igyekszem, nem tudom eldönteni, valójában kicsoda ott a gesztenyék alatt az a kiskamasz, csakugyan én lennék-e avagy sokkal inkább magamemlékezte, magamálmodta álgörög hősöm.

Tovább >> I. fejezet