A hét végén leveleztem és írtam. Még csak most jutottam el a címlistám rendezésében a D. betűig... Pár adósságot is törlesztettem, így hosszan válaszoltam egy fiatalembernek, aki a verseiről kérte a véleményemet. Azt hiszem, nem járnak velem jól azok, akik inkább biztatást várnak, sajnos nem tudok nem őszinte lenni, és arról is leszoktam, hogy a véleményemet ezüstpapírba csomagoljam. No, azért remélem, nem szegtem kedvét.

Vasárnap pedig, ami már régen nem fordult velem elő, egyetlen délután alatt megírtam a Pilinszky-sorozat 9. szonettjét. Már csak 19 van hátra.

Miután felolvastam Évának (tetszett neki), kifejtettem, milyen nehéz úgy írni szonettet, hogy mind első, mind utolsó sora egy-egy olyan Pilinszky-sor, amelyek egymás mellett, egészen más mondathelyzetben vannak az ő versében. Próbálj mondatot alkotni, mondtam neki, ezzel a befejezéssel: "és eltaszítva tudni: el nem éri." Bizony elég nehéz még teljesen szabad prózában is grammatikailag helyes és értelmileg teljesen logikus olyan mondatot alkotni, ami ezzel a töredékkel zárul. De nekem hatodfeles jambusokban és a megfelelő rímképlet alkalmazása mellett kell ugyanezt elvégeznem. És persze úgy, hogy a szonettet is szépen lezárja, meg hát, ez csak természetes, költőileg értékelhető legyen, ne alulról súrolja a magamtól elvárható színvonalat, hanem lehetőség szerint a legjobb versem legyen (ha az ember nem ezzel az elszánással kezdi minden munkáját, akkor értelme sincs az alkotásnak). No, hát ez az, ami egy nap alatt nem szokott sikerülni. De most igen.

Ezzel kapcsolatban aztán persze azt is elregéltem, amit jó néhányszor már megállapítottam magamról: hogy írónak-költőnek nem vagyok eléggé tehetséges, egyetlen igazi erősségem a kreativitás, kicsit pejoratívabb kifejezéssel: jó barkácsoló vagyok, és ezzel pótolom az igazi művészi invenciót és átélést. Ennek a barkácsolásnak két fázisában érzem jónak magam: első a konstruálás, másik a szövegszerkesztés. Vagyis képességem van arra, hogy először valami durva szerkezetű építményt alkotóelemenként összerakjak, aztán ezt addig javítgassam, szerkesztgessem, amíg minőségi munkának nem kezd látszani. Vagyis írás közben felváltva konstruálok és javítok, kreálok és szerkesztek, építek és tatarozok, míg végül egészen jó kis művek állnak össze.

Ez így elmondva elég nagy szélhámosságnak látszik. Lehet, hogy eltúlzom, de lehet, hogy nem, és valójában nem is vagyok költő, csupán barkácsművész.

AZ ÁLOMMÁS, 15. / Milyen egyszerű lett volna megnézni az órámat, mégsem ezt tettem, hanem arra kezdtem figyelni, hogy mintha a táj is megváltozott volna az eltelt idő alatt, a tárgyak elvesztették kontúrjukat, puhább, süppedősebb lett a vidék. Vajon jó felé megyek-e, merült fel bennem. Vajon pontosan mögöttem van-e a diákszálló? Mentemben hátranézve kisebb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nem látom az otromba épületet, csak a behavazott szőlőhegy kékes tömbje rajzolódik ki a csillagtalan ég szürkésen-sárgás háttere előtt. Megálltam, szusszantottam egyet, mintha fáradt lennék, és alaposan körbekémleltem. Egyáltalán nem volt teljes a sötétség, a tájat halvány derengés fogta egybe, pontosan elkülönültek a távolban a fekete erdők a világos irtásoktól, a közelemben is eléggé hosszan kirajzolódott fehéren világító környezetéből a girbegurba földút. Semmi máson, csak ezen a kitaposott csapáson jöhettünk, ha visszafelé sem térek le róla, ki kell érnem az országútra, gondoltam, és továbbmentem, egyszersmind megállapítva, hogy kellemetlennek egyáltalán nem mondható borzongás fut rajtam végig.

Elindultam, és míg korábban inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva, most a környezetre figyeltem, meresztettem a szemem a távolba, hallgatóztam, de egyelőre semmi jelét nem vettem annak, hogy közelednék az országúthoz. Nem mondhatnám, hogy süket csend vett volna körül, kisebb-nagyobb zajok értek el hozzám különböző irányokból, előbb mintha távoli kutyaugatást hallottam volna, aztán olyasfajta neszezést, akárha a szél zúgatná a bozótost. Madárhangokat is felfedezni véltem, egyszer pedig határozottan szárnysuhogást hallottam a fejem fölül, de mire felnéztem, semmi sem látszott. Csak autózúgást és felvillanó fényszórókat nem sikerült észlelnem, hiába hegyeztem ki erre az érzékeimet.

Megszaporáztam a lépteimet, mert korábbi kellemes borzongásom, amely egyszerre volt testi és lelki természetű, ketté szakadva fejlődött tovább: kezdtem kívülről fázni és belülről szorongani. A gyorsgyaloglás majd kimelegít, a feszes ütemben ismételt erőteljes mozdulatok pedig biztonságot adnak, gondoltam a feladatra koncentrálva. Ám alig vettem fel az erőltetett menetelés ritmusát, újabb furcsaságot vettem észre. Nem hallottam a lépteim neszét, nem dobbant és nem csikorgott talpam alatt a fagyott föld; mintha gumipadlón masíroztam volna. Erre újra meg kellett állnom, hogy nagyot dobbantva vizsgáljam meg a különös hangelnyelődést. A lábfejem szinte belesajdult, akkorát toppantottam, a zaj azonban, amit keltettem, sokkal halkabb, tompább volt a várhatónál. Mással is megpróbálkoztam, előbb tapsoltam néhányat, aztán kiáltottam is egyet, de ez olyan idétlenre sikerült, hogy elmosolyodtam magamon, ugyan már, nincs jobb dolgom, mint hogy egy mező közepén rikoltozva a téli táj akusztikai tulajdonságait vizsgáljam éjnek idején; a hó nyilván elnyeli, nem pedig visszaveri a hangokat, ezért tűnik olyan tompának minden effektus.

Mielőtt elindultam volna, újra hallgatóztam egy kicsit, a fülemben érzékelt halk sistergésről azonban inkább csak arra következtethettem, hogy a saját vérkeringésemet hallom, nem pedig a távolban elhúzó autók zúgását.

Micsoda képtelen helyzet, szögeztem le továbbindulva, miközben egyáltalán nem volt kedvem megbarátkozni a gondolattal, hogy eltévedtem.

Folyt. köv.