Talán három esztendeje lehet, hogy valamely liberális csoportosulás Budapesten képzőművészeti kiállítást szervezett Az idegen – szép címmel. A vernisszázsra néhány vizuális költeménnyel magam is be akartam nevezni, de végül is nem készültem el időben a munkáimmal, nem tudtam beküldeni őket. Amit azóta is sajnálok. Két okból is. Először is azért, mert igen izgatónak találtam a témát, és nagyon szerettem volna szembesíteni magamat az idegenség esztétikájával. Azzal az értékrenddel, amely nemhogy magunkkal egyenlőnek, hanem szokatlansága, mássága, távolisága okán egyenesen szépnek hiszi a tőlünk különbözőt. A másik ok, amiért sajnáltam, hogy ebben a kampányban nem vehettem részt, egy nyilatkozat kapcsán állt elő. A Szegedi Nyári Egyetemen egy akkori főszerkesztő kifejtette, hogy szerinte inkább A magyar szép című kiállítást kellett volna megrendezni. A nyilatkozó ötletét olyan torznak és betegesnek éreztem, hogy bosszúból el is képzeltem, amint egy ilyen kiállításon a nyilatkozó magamagát állítaná ki, mint legmagyarabb szépet. Pedig ott, Szegeden ezt a magyart én egyáltalán nem láttam szépnek, isten tudja, talán a bajsza volt túlságosan kackiás, vagy zavaros zöld szemét találtam túl aprónak. Elég az hozzá, hogy a percben szívesen tartoztam volna hivatalosan is – mint a kiállítás résztvevője – abba az ellentáborba, amely az idegenséget mint esztétikai és nem mint faji kategóriát értelmezi.

*

Tizenéves kiskamasz voltam, amikor szüleimmel először nyaralhattam a Balatonnál, még ám egy nemzetközi üdülőben. Hogy a vendégek többsége idegen nációkhoz tartozott és számomra érthetetlen nyelven beszélt, az nem lepett meg igazán, hisz máskülönben alig különböztek tőlünk: európai típusú fehér emberek voltak valamennyien.

Mígnem egy este, úgy alkonytájt, két fiatal vietnami lány tűnt fel a parton. Én azelőtt sohasem láttam élőben sem feketét, sem sárgát (és persze azt is csak utólag tudtam meg róluk, hogy épp mely országba valók), és bizony igen érdekesnek találtam őket. Az egyikük halványzöld, a másikuk rózsaszínű bő selyemruhában lépdelt a kis hullámtörő gáton, pántjaik-fodraik libegtek a szélben, derekukig érő koromfekete hajukon átsütött az alkonyati nap. Amikor aranysárga arcukból rám mosolyogtak vágott szemükkel, miközben elhaladtak mellettünk, olyasmit éreztem, amit talán soha azóta. A nőiességnek, a keleti misztikumnak – és, igen: az idegenségnek – valami olyan örvénye ragadta el tizenéves kamaszságomat, amelyre azóta sem tudok elfogódottság nélkül gondolni. Igen: én talán ott és akkor oltódtam be az idegenség esztétikájával.

De ott fogant szépségideálom nem sokáig maradhatott makulátlan: hazautaztunk, a nyár is hamarosan véget ért, és én kisiskolásként már arról értesültem tanáromtól, hogy vannak jó vietnamiak és vannak rosszak, s hogy az amerikaiak a rosszakat támogatják, mi meg a jókat. Ez nem igazán akart a fejembe férni, és nem választottam azt az olcsó megoldást, hogy eldöntöttem volna magamban: az a két gyönyörű lány ott a magyar tenger partján bizonyosan jó vietnami volt, a rosszak meg nyilván kivétel nélkül öregek és csúnyák. Nem, én valahogy azt kezdtem megérteni: az a tanárom a rossz, aki szerint a vietnamiak kétfélék. Nekem ugyan ne meséljen. Én már láttam vietnamit. Kettőt is.

*

Tízegynéhány évvel később mégsem vietnami, hanem magyar lánynak udvaroltam éppen. Alig melegedtünk kicsit össze, Évának szanatóriumba kellett utaznia a Krímbe. Intenzív levelezéssel hidaltuk át a távolságot, és én, aki akkoriban azzal hízelegtem magamnak, hogy amatőr művész- és szociofotós vagyok, frissen készült felvételeimet sorra elküldtem neki. Szanatóriumi szobájának falán egyre több ungvári épület, egyre több kárpáti táj sorakozott már, amikor érdekes dolog történt.

Egy alkalommal Ungvár egyik ismert „cigány-utcájába” mentem „tanulmányútra” és tündéri szocio-gyerekportrékat készítettem a kis purdékról, akik szurtosan, félig vagy teljesen meztelenül (talán éhesen is) játszottak a porban az omladozó falu putrik tövében – de az élet teljes örömével néztek bele fotókamerámba. Igazán jó fényképsorozat állt össze vállalkozásomból, és mi sem természetesebb, hogy darabjait elküldtem Évának a Krímbe, aki – és ez legalább annyira természetes – a kedves kis cigánykölyköket sorra feltűzte a szanatóriumi szoba hófehér falára. Ám ami részéről magától értetődő volt, azt szobatársai értetlenül fogadták. Előbb csak furcsán méregették a különös felvételeket, aztán, amikor számuk elért valamilyen kritikus mennyiséget, nem állhatták meg szó nélkül, megkérdezték: „Mondd csak, kicsodáid ezek neked?”

Igen, azokban a szanatóriumi lakókban ott fel sem merült, hogy a néhány portré is csak azért került a falra, amiért a székesegyház homlokzata vagy az Ung völgye: mert szép. Nem, őket elkerülte az idegenség esztétikája, és ezért rémüldözve kérdezték az addig magukfajtának tartott és egyébként igen fehér bőrű és nagyon szőke kedvesemtől: kicsodáid ezek neked. És Évám megfelelt: „A kistestvéreim. Aranyosak, nem?”

Nagy lett a csend a szanatóriumi szobában. Csak a tenger mormolása hallatszott. A tengeré, amely pontosan értette, miről is szól ez a történet.

*

Mert hát, igen-igen: az idegen szép. És minden rendben is volna, csak a szomszédom, aki tegnap elvett egy métert a kertemből, csak az ne lenne olyan baromi ronda.

(1995)