Szépen teljesítenek a gyerekeink, sorra írják a jól sikerülő dolgozataikat, Kolosnak a munkája is beindult, és Csönge is elolvasta azt az angol ifjúsági regényt, amelyikről recenziót kell írnia (szerencsére ezt magyarul) kiadói rendelésre. Karácsonyig egyszer még biztosan haza is jönnek, Kolos már a jövő hétre tervezi. Bátykesz is írt végre, anyu már nagyon várta a levelét.

*

Éva ma délelőtt az apósával megnézte Habda László retrospektív kiállítását. A jó öreg Habda 80 éves lenne, abből az alkalomból állították ki 80 képét, 50-et a családi, 30-at a képtári állományból. 2003-ban, halálakor egy nálam hozzáértőbb, Zapf István így írt a naplójában:

Habda az a kivételes tehetség volt, akinek a munkáiban a minőség és a dekorativitás szépen egymásra talált. Utolsó korszakában, bő harminc esztendőn át példátlan termékenységgel készítette egyszerre nagyon nívós és nagyon attraktív vásznait.
   Sokáig kereste a saját stílusát. Korai képein szinte vonalzóval ki lehet mérni az elődök hatását: úgy pingálta a kék hegyeket és a sárga őszi erdőket, ahogy tőlük látta. Aztán 1961-ben megfesti a Kora tavaszt (egyik kedvencem tőle) (lásd jobbra), szerintem ezzel a képpel rugaszkodott el a nyomasztó hagyománytól. Nemcsak expresszivitásban, absztrakcióban is ezzel jutott a legmesszebb: nyoma sincs „természethűségnek”: foltokat és csíkokat fest, vastag sötét kontúrokat, olyanok a hegyei, mintha egy grafikonon összetorlódtak vona a szinuszoidák. Ekkor, azt hiszem, felszakadt benne valami gátlás, ekkor értette meg, hogy az igazi művész nem ábrázol, hanem kifejez.
   A patakjait, állóvizeit is szeretem: mestere volt a tükröződésnek. Ha aprólékosan, műszaki szemmel nézem: csupa optikai melléfogás, eltévesztett beesési szögek, kifelejtett és fölös elemek, aránytalanságok.

    Állok egy tárlaton a képe előtt, nézem, és nem értem: a fa egyik ága tükröződik a tavacskán, a másik nem - miért? Állok, nézem, vakarom a fejem, nem értem. A sarokban egy nő elejti az esernyőjét, odapillantok. Mire visszaviszem a tekintetem a festményre, elképedve látom: most a másik ág tükröződik, de az egyik nem!
   És akkor megértem. Ez a víz ott a vásznon: nem a víz, hanem az idő. Nem a pillanatnyi állapotot rögzíti, mint a fénykép, hanem azt teszi, amire csak a művészet képes: többet mutat annál, mint ami látszik. Mutatja, hogy a víz felülete változik, és mutatja azt is, ami látszott és látszani fog. Vagy ami csak akkor látszhatna, ha ezer évig várnánk az egyszeri csillanásra.

   Mikor Habda-képet viszel egy üres szobába, akkor nem képet vittél be, hanem az idő folytonosságát.
   Ebből az időből szakadt most ki ő maga. Személyisége visszavonult abba a dimenzióba, amelyben képeinek vizei lélegzenek.

(Capi naplójából, 2003. aug. 22)

Beszédes Pista invitálása: rövidesen megjelenik a Kezeit csókolja dr. Tóth c. kötet - szerbül. Ebben mindketten szereplünk Évával, így aktuális lenne elmennünk a zentai bemutatóra. A télre, távolságra és más nehézségekre tekintettel fájó szívvel lemondtam, de azzal, hogy ha tavasszal-nyáron adódna valami, csak kiruccannánk; a Vajdaságban még soha nem jártam. Készülőben van a könyv magyar kiadása is, ennek bemutatója a Könyvhétre várható.

*

Marinov Iván (Urban Legends) emlékeztetése: ígértem, hogy írok az oldalára valamit Tsúszó Sándorról: ahogyan én éltem meg az életművével való találkozást, meg hogy miért volt fontos számomra. Ideje nekiveselkednem, ma este talán meg is csinálom.

*

Újabb levélváltás honlap-ügyben Cs. Attilával és másokkal. Többen reagáltak címegyeztető és a BéDéKá-OnLine oldalt beharangozó levelemre. Ilia Miska bátyánkat megműtötték, Szabó T. Attila Balatonfüredre költözött, Borián Elfréd osb-nek tetszenek a Pilinszky-szonettjeim, Budán Ferenc verseket küldött elbirálásra, Boka László és Fekete J. Jóska elfoglaltságára panaszkodott. Stb.

Néhányan pedig leiratkoztak a listámról.

AZ ÁLOMMÁS, 13. / Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú éjszakai sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 64 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.
Snitt. A következő kép, amit vissza tudok idézni: nevetgélő-hangoskodó csapatunk hirtelen elnémul: megérkeztünk a mélyen alvó diákszállóba.

A süppedős sötétség és a tompa csend világában találtam magam.

Folyt. köv.