Napra pontosan, éppen 10 éve történt, idézem a Pánsíp 1995/4. számából: "Lapzárta után érkezett a hír: 1995. november 18-i Közgyűlésén a Magyar Írószövetség titkos szavazással megválasztotta új Választmányát. A 71 fős testületnek Kárpátaljáról Balla D. Károly lett a tagja". Ezek szerint nem egészen hét évig voltam a tagja: 2003 tavaszán léptem ki az Írószövetségből, így természetesen egyben annak minden testületéből is.

Mező Feri telefonja a Mozgóból. Csak azért hívott, hogy elmondja, nagyon tetszett a szerkesztőségükben a decemberi számba írt naplójegyzetem, végre pontosan megtaláltam a személyes és a közéleti témák közti egyensúlyt. Jó a kompozíció, remek a cím (A Himnusz az utcán hever), ülnek a poénok. És bár jóval hosszabban írtam a szokásosnál, egyik epizódot sem húzták ki, mondta. Ilyesmit persze jólesik hallani. Tizenötödik hónapja jelennek meg a jegyzeteim náluk, voltak kisebb-nagyobb vitáink. Előbb azt kérték, kerüljem a nagyon belteljes irodalmi témákat, mert az kevés olvasót érdekel. Aztán az aktuális politikai reagálások elhagyására kértek: a napilapok fényesre rágják és már el is ássák ezeket a csontokat, mire a folyóirat megjelenik. Akkor áttértem az "életszerű" eseményekre; néhányszor ezzel sikerült telibe találnom, mondták. Nekem azonban ilyenkor volt egy kis hiányérzetem. Rendben van, hogy jópofán elmesélem a vízhiányt, a házi szivattyú és a tartály felszerelését, a családi születésnapi ebédet, a baráti körben zajló eseményeket - de hát az én naplóm mégsem erről szól, vagy legalábbis nem elsősorban erről. Elzárkózott életvitelem ellenére eléggé "benne vagyok" a dolgokban, és bár szűk és szelektív az érdeklődésem, azért csak van véleményem a kis- és a nagypolitikáról, a kárpátaljai magyarság helyzetéről, no meg - és ez számomra valóban fontos - folyamatosan figyelem magamat, a saját nézeteim változását, gondolataim formálódását. A permanens önvizsgálat - hogyan, miért váltam ilyenné - nálam állandó téma, fontos, hogy megértsem, miért lettem olyan, amilyen, és miért vagyok állandó változásban annak ellenére, hogy középkorúból lassan időssé válok.

Nos, legutóbb a példaképeimről - és hiányukról - írtam a Mozgónak (ez már megjelent az ehaviban, rövidesen ide is felteszem), leginkább Eörsi István és Horváth Anna halálának szomorú apropójából. Ezt persze közéleti kérdéseket is felvetett. Átment az írás. Vérszemet kaphattam, mert most már a családi és egyéb epizódok elbeszélése mellett újra "hozzászóltam" az aktuálpolitikához - és ez most nemcsak hogy átment, hanem kifejezetten teszett is. Úgy látszik, eddig is csak az arányokkal volt baj.

Levélváltás Jánosi Zolival Udvari Pistáról, haláláról. Első érdeklődő emailemre válaszolva ezt írta: "Hatalmas veszteség ért valamennyiünket, mert Udvari István Professzor Úr személyisége és tevékenysége valóban pótolhatatlan. 2005. november 9-én halt meg, több mint egy éve volt már súlyos beteg, de mindvégig becsülettel és odaadással látta el tudományos és főiskolai munkáját. Tanszékvezetőként, barátként és emberként is a legkiválóbbak közé tartozott. November 19-én végakarata szerint szűk családi körben, Eperjeskén helyezik örök nyugalomra."

Aztán elküldte még a Kelet-Magyarországban megjelent gyászjelentésüket.

Ígérte, ha elkészül, elküldi azt a nekrológot is, amit ő ír. Gondolom, abban Udvari István munkásságának a méltatása is benne lesz - felteszem majd ide is. Addig is erre kért: "Tudasd mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy immár csak örökségével találkozhatunk. Azzal viszont egyre erősebben a tudományos életben és a mindennapokban is."

AZ ÁLOMMÁS, 11. / Itt filmszakadás következik, a következő 1-2 óra eseményeit nem tudom felidézni. Csak utólagos rekonstrukció, hogy közvetlenül a vetélkedő kezdete előtt érkezhettünk, ezért nem volt már időnk elfoglalni a szállást. (Kétnapos erőpróbáról volt szó: tesztek, tételhúzás utáni azonnali feleletek, dolgozatírás, külön feladatok – pl. interjú-készítés, versmondás, rögtönzött előadás – már nem emlékszem, milyen sorrendben.) A helyszín talán a 4-es sz. Kossuth Lajos Középiskola volt (már akkor így hívták!), de erre sem mernék megesküdni. Mi volt délelőtt, mi délután? Kaptunk-e ebédet és hol? Nem emlékszem. Inkább csak rémlik, hogy az első napon tesztkérdésekre adtunk írásban válaszokat és több témából választhatóan fogalmazást írtunk (hiszen ezeknek a kijavítására idő kellett). A dolgozatomban, azt hiszem, valami fellengzős, optimista jövőépítős (nagyon vonalas!) eszmefuttatásra vetemedtem, állítólag a bíráló bizottság el volt tőle ragadtatva. Ezt onnan tudom, hogy – ugyancsak vagy 20 évvel később – a tankönyvkiadóban egy akkori zsűrittaggal, K. Verával dolgoztam együtt (őt akkori munkahelye, a megyei tanártovábbképző központ delegálta Beregszászba – ez egyben a vetélkedő szervezője és felügyelő szerve is volt), és elmondta, a fogalmazásokat, mint dokumentumokat, egy ideig meg kellett őrizniük, aztán likvidálhatták, de neki az enyémet nem volt szíve kidobni, hazavitte és még hosszú évekig őrizgette, talán meg is van valahol. Kértem, hozná el, hadd nevessek, de nem találta. Azóta is várom, hogy egyszer mégis előkerül – hasonló stílusú érettségi dolgozatommal együtt – annak bizonyítékaként, lám, milyen lelkes ifjúkommunista voltam 17 évesen.)

Amire ellenben pontosan emlékszem, az a következő.

Az egyik tesztkérdés így hangzott: sorolj fel kárpátaljai írókat és festőket (ha jól meggondolom, ez nem is teszt, hiszen nem megadott válaszok közül kellett választani; de valamiért mégis így hívták). Nekem megindult a pennám, róttam a neveket, ahogy eszembe jutottak (csupán arra vigyázva, hogy író apám és festő nagybátyám ne az elsők közt szerepeljen), az első tucatig biztosan meg sem álltam. Egy ponton, emlékszem az érzésre, megállt a tollam, mert a tudatomban megjelent Kovács Vilmos neve, de a kezem vonakodott leírni. Mégiscsak egy író ő is, ha nem is jelentős; az meg kit érdekel, hogy apámmal rosszban van, győzte meg elmém az ujjperceimet, odabiggyesztettem a nevét, kicsit néztem hitetlenkedve, aztán gyorsan mentem tovább, mert rájöttem, hogy a kérdés nem csak magyarokra vonatkozott, és én bizony a helybéli ukrán alkotók közül is sokak nevét ismertem. Alig fért el a felsorolásom az űrlapon szabadon hagyott helyre.

A dolgot el is felejtettem volna, és az utazásunk közben megesett gáti epizóddal sem kapcsolódott volna össze, ha…

De menjünk sorjában.

A következő epizód, amit fel tudok idézni: Drávai Gizella felbukkanása.

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor...

Folyt. köv.