Arabellának ma örömmel mutattam, hogy verse megjelent fordításomban (LÁSD a Kafét), amin nagyon erősen elcsodálkozott. Szinte úgy éreztem, neheztel. Faggatni kezdtem, hogy mi ez a furcsa reakció, nem örül annak, hogy fordítottam tőle? De örül. Nem örül, hogy megjelent? Hát... Na, aztán kibökte, amit nem tudtam, hogy neki még soha egyetlen verse sem jelent meg, és nem is ezért írja őket. Ezek személyes vallomások, csak a barátainak, közelebbi ismerőseinek mutatja meg (küldi el). Semmi esetre nem szeretne "népszerű költőnő" lenni, neki a tanulás a fontos, a nyelvek, a mitológia, a kulturális antropológia, a multikulturalitás - ezzel akar foglalkozni, ezen belül legfeljebb műfordítással. Most hogy ez a verse megjelent, kicsit úgy érzi, mintha lemeztelenítették volna.

Na tessék, az ember meglepetést akar szerezni, aztán ő lepődik meg.

Hosszan beszéltünk még erről. Amikor elváltunk, úgy éreztem, már nem ennyire merev az elzárkózása. Egyébként szerintem elég jó verseket ír, szívesen megpróbálkoznék még néhánnyal (pláne, ha orosz nyersfordítást is mellékel hozzá, akkor azért jobban eligazodom). Úgyhogy szerintem még találkozni fognak az olvasók a nevével: Arabella Dolyk

Meghalt Udvari Pista

Ma olvastam a fekete Igazszóban. 55 éves volt. Döbbenetes. Nem sok kedvesebb, jóindulatúbb embert ismertem nála.

Nem találkoztunk túl sűrűn, de ha Ungváron járt, be-benézett hozzánk. Mindig hozott pár könyvet frissebb terméséből - és legtöbbször egy üveg bort is. Egyszer (talán 2001-ben) a Pánsíp Irodalmi Szalonnak is a vendége volt, legalább egy órát beszélt a tanszékükön folyó munkáról.

Nagy tudású ember volt, igazi filológus, ruszin kérdésekben számomra nagyjából az egyetlen hiteles forrás.

AZ ÁLOMMÁS, 10. / Pedig Vilmosnak akkorra már készen volt a később csonkán maradt életműve. 1965-ben megjelent regénye, a Holnap is élünk, amelyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének neveztek, 1968-ban pedig legjobb versei is napvilágot láthattak a Csillagfénynél c. kötetben. De én ezekről mit sem tudtam. Amikor 72 táján kezdett némi (minimális) érdeklődésem kialakulni a helybéli magyar irodalom iránt, akkor Kovács Vilmos már „nem volt sehol”, a közélet és az irodalom perifériájára szorítva ősnyelvkutatásra adta a fejét. Az „irodalmat” a József Attila Irodalmi Stúdió fiatal gárdája jelentette, illetve az a néhány idősebb kolléga, aki szűkebb-tágabb körben bekapcsolódott az apám által főszerkesztett Kárpáti Igaz Szó körül szerveződő kulturális életbe és jelen volt a lap hasábjain. S ha nem tudtam azt, hogy Kovács Vilmos jelentős író, még kevésbé volt tudomásom arról, hogy Mesterként tanítványok egész sorát tudhatja maga mellett, arról pedig a leghalványabb ismeretem sem lehetett, hogy mi az, amit írói magatartásával képvisel – s hogy egyáltalán képvisel valamit.

Gát az ő szülőfaluja. Hát jó. És?

És mégis. A tanulmányi versenyre minket 403-as Moszkvicsában fuvarozó Nagy Gyula angoltanár kijelentése mégis olyan fontossá vált számomra, hogy lám, 32 év távlatából is pontosan emlékszem rá. Talán még arra is, hogy aztán szavalni kezdett egy verset, mire Geckóné halálos zavarba jött, lévén fogalma sem volt, kitől való a költemény; annyira jött csak rá, hogy nem Kovács Vilmostól.

Talán ez a Dante-intézet volt, talán valami egészen más. Babitsos nyelvezetű veretes szövegre emlékszem, de konkrétumok nélkül. Gyuszi bácsi szavalt, aztán hallgattunk egy sort, talán csak Jánosi előtt élénkültünk fel, amikor a guti elagazásban feltűnt a kőoroszlán, úgy is mint a vidék faunájának oly jellemző állatfaját megjelenítő útjelző. Húsz évvel később a gyerekeim kedvenc látványa lett, ahányszor csak Beregszászba utaztunk, mindig köszöntek ennek a szocreál Leónak.

Itt filmszakadás következik, a következő 1-2 óra eseményeit nem tudom felidézni. Csak utólagos rekonstrukció, hogy közvetlenül a vetélkedő kezdete előtt...

Folyt. köv.