Valószínűleg soha nem fogom tudni magam túltenni azokon a problémákon, amelyeket a Szembesülés jelent számomra. Ezen egyaránt értem azokat a személyes és morális dilemmákat, amelyeket magam vetettem fel benne, továbbá meg azokat az alkotói kérdéseket, amelyeket regényem szegez nekem. "Magam sem tudok számot adni arról, hol végződnek a nagyon is éles, pontosan visszaidézhető élmények, tapasztalások, megélések, nem ritkán katarzisok – és hol kezdődnek az ezeket az életszerűségeket kibontó, továbbvivő, talán néha át is lényegítő művészi szublimációk." - többek között ezeket válaszoltam Istvánnak arra a hosszú levelére, amelyet abból az apropóból írt, hogy elolvasta a Szembesülést, és néhány gondolatát megfogalmazta a regénnyel kapcsolatban. Legérdekesebbek voltak "a jelentéssel bíró hiány" problémakörében írt felvetései. A példái nagyon jók, teljesen beleillenek A Semmi apoteózisa című hosszú fejtegetésembe. Így ír:

„Az első izgalmas kaland az volt számomra, amikor a hiány különböző megvalósulási, megjelenési formáit taglalod a kötet elején. Első reakcióm az volt, hogy párhuzamok jutottak eszembe. [...] A leíró nyelvészetnek alapfogalma pl. a zérus morféma, amely azáltal jelöli pl. alanyi iktelen ragozásban az ige E/3. személyű, kijelentő mód jelen idejét, hogy három db zéró morféma van, pontosabban testes, alakilag érzékelhető szóelemként nincs rajta; onnan tudjuk, hogy nem más számú, személyű, ragozású, idejű vagy módú az igealak, hogy nincs rajta sem személyrag, sem módjel, sem időjel, csak ezek hiánya. Egyetlen olyan magyar szintetikus (azaz egyetlen szóalakban realizálódó) igealakot sem találsz, amelyen egyszerre lenne módjel, időjel és személyrag, legalább az egyik zéró morféma.

Vagy: amióta az 1960/70-es évek fordulóján John Gumperz révén a beszélés néprajzának fogalma ismertté vált, tudjuk: a kommunikációban a csendnek (a beszéd hiányának) épp olyan fontos társas jelentése van, mint a hangzó beszédnek. Gumperz mutatta be pl., hogy az apacsok azokban az esetekben, amikor valami bizonytalanság, bizalmatlanság áll fenn a beszédpartnerek között, velünk, európai kultúrkörbe tartozókkal ellentétben nem beszélni kezdenek, hanem hallgatnak. Így teljesen természetes pl., hogy az ismerkedő lány és fiú a kezdeti időszakban nagyokat hallgatva figyeli egymást, s csak akkor kezdenek beszélgetni, amikor már kialakul egyfajta bizalom, vonzalom, s ezáltal megkímélik önmagukat az ilyen helyzetben rendszerint felszínes beszéd, fecsegés révén mindenképpen elkerülhetetlen alakoskodástól, szerepjátszástól. Vagy: ma már teljesen természetes a nyelvészetben az, hogy valaki a beszédszünet pragmatikai, szövegtagoló funkciójáról ír doktori értekezést. Stb., stb.”

Valóban izgalmas adalékok. Ha valaha is lenne a Szembesülésnek új kiadása (nem lesz), biztosan engedélyt kérnék Istvántól, hogy ezeket belevegyem, mint ahogy hivatkoznék arra is, amire Markovits Dóra hívta fel a figyelmemet: Tandori Dezső A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn című verse "értelemszerűen" a cím alatt üresen hagyott lapból áll, és igen jól illene Örkény István Üres lap c. novellája mellé a felsorolásomba.

Éppen 10 éve, a Penckófer János szerkesztette Hatodik Síp 1995. őszi számában ban jelent meg az alábbi versem, amely egy nagyobb ciklusomnak, a Tíz nyári és őszi szonett címűnek egyik darabja.

AZ ÁLOMMÁS, 9. / A magyarórák az utolsó tanévben nálunk a következőképpen festettek.

Geckóné „magyarázott” a maga nahol, namikor, naki stílusában, miközben ő is teljesen bizonyos lehetett benne, hogy csak azok figyelnek rá, akik lusták vagy fantáziátlanok ahhoz, hogy valami mást csináljanak. A jó jegyre hajtó lányok kivétel nélkül csillagászatot tanultak: a magyar után ez az óra következett, és Árpi bácsinál nem volt pardon, nem érdekelte, hogy a lányoknak nem fekszik ez a tantárgy. Következetes volt és maximalista. Akár szerethettem volna is, hiszen akkoriban még csillagász akartam lenni, valahogy mégsem találtuk a közös hullámhosszt. Ő sem igazán kedvelt engem, bár elismerte tudásomat; valahogy ugyanígy voltam vele én is. Egyetlen, bár igen jelentős alkalomra emlékszem, amikor éreztem, hogy pártomon áll: fizika szóbeli érettségin valami levezetéssel meggyűlt a bajom (mindig inkább az elméletet tudtam jobban) és a vizsgabizottság nem volt meggyőződve arról, hogy adhatnak-e nekem jelest. És akkor Árpika alámmuzsikált azzal, hogy csupa elméleti pótkérdést tett fel, olyasmiket, amelyek messze túlhaladtak a középiskolai tananyagon. Azt kérdezte például, hogy az idő az vajon porciális vagy kontinuus mennyiség-e. Meg hogy mi az entrópia. Mik azok a kvarkok. És hogy hallottam-e a tér-idő szingularitásról. Persze megkaptam a jelest, mert azt hitték, mindketten marslakók vagyunk. Na, hát ennek az Árpikának az órájára készült a fél osztály magyarórán. De nem ám titokban: csillagászat tankönyv nyitva a padon, füzet is felütve; valahol persze a magyarkönyv is ott hevert, teljesen alárendelt szerepben. Akadtak, akik keresztrejtvényt fejtettek, mások rajzoltak vagy Illés-slágerek szövegét másolták. Mi nyolcan pedig – kártyáztunk.

Az igazi hihetetlenség itt következik. Ugyanis ez sem titokban történt. Hanem két külön négyes csoportban, teljesen nyíltan, a pad tetején. Vagyis hát nem padok voltak azok, mi rendes székeken ültünk, előttünk szabályos asztalok. Így aztán könnyű volt ültünkben hátrafordulni és a mögöttünk lévőt kártyaasztalként használni. Én hol Dezsővel, hol Zolival ültem az első „padsor”-ban legelől (tehát abszolút szem előtt), kitettük magunk elé a könyvet, füzetet, aztán megfordultunk és Geckónénak háttal ülve zsugázni kezdtünk a mögöttünk ülőkkel (általában Boberral és Szakmárival). Kizárólag páros durákot játszottunk (szerintem az egyik legszellemesebb kártyajáték). Nekem Bober Laci, legjobb akkori iskolai barátom volt az állandó párom; mint ahogy asztaliteniszben, orosz durákban is verhetetlen páros voltunk, Szakmári Sanyi, a másik vezéregyéniség hiába is választotta maga mellé hol Estók Dezsőt, hol Feninec Ferit, hol Gergely Zolit. Idővel egy másik csapat is kedvet kapott a középső padsorban és ugyanígy cselekedtek ők is: verték a blattot rendesen. Geckóné csak akkor szólt ránk, amikor már nagyon elragadtattuk magunkat és a „Te hülye, miért nem az ásszal ütöttél” kiszólások elnyomták az „Ezért is nevezzük Ady Endrét na minek?, a forradalom viharmadarának”-szerű frázisokat.

Ha idegen nyitott be az osztályba, mindig tanárnőnk volt jobban megijedve nálunk. De nem kellett félnie: az „idegen” előbb mindig a tanárnőre nézett, köszöntek egymásnak, és mire az osztály felé fordította a tekintetét, mi már rendesen ültünk, a kártyára rádobtuk a tankönyveket. Ennek ellenére az igazgatónk két év alatt csak tőlem pontosan 27 csomag kártyát kobzott el; de egyiket sem magyarórán. (Erre még visszatérek.)

Nem igazán tudom felidézni, hogyan zajlott a feleltetés magyarból. Arra emlékszem, hogy én soha nem feleltem, a kötelezettségem annyi volt, hogy...

Folyt. köv.