Nagy forgalom a mai napon. Délelőtt Pajkossy doktor Nyíregyházáról és István Beregszászból, délután Arabella, maga sem tudja, pontosan honnan (most egy ungvári görög katolikus kollégiumban van a szállása egy hónapig, amúgy Prágában tanul, állandó lakhelye pedig Eperjes, ahová aligha tér haza).

Pajkossy László a család batátja, úgy is mint orvos és úgy is mint amatőr (na jó: naiv) festő. Évtizedekig volt főorvos az ungvári bőrgyógyászaton, azután is, hogy már átköltözött Nyíregyházára. Most már nyugdíjas, többet fest, mint korábban, kiállítása is volt. Ungváron is fenntart egy lakást, gyakran hazalátogat, most minket is megvizitált. Egy érdekes sztorit mesélt arról, miként is dőlt el a pályája, miért lett orvos és nem festő. A haború utáni ínséges időkben már suhacként művészi pályára készült, apja, aki jó barátságban volt jeles piktorainkkal, szakiskolába akarta iratni. Ám ekkor egy november 1-jén találkozott Erdélyi Bélával, aki egy libát vitt a hóna alatt. Rákérdezett: mások koszorúval igyekeznek a temetőbe, ő meg hazafelé egy lúddal... A festőművész elmondta neki: Kijevből érkeznek vendégei, otthon üres az éléskamra, mivel pénze sincsen, hogy vásároljon valamit, fogta egy festményét, elvitte módos orvos-barátjához, az pedig egy kövér libával honorálta a gesztust. Lesz belőle finom vacsorája a Kijevi művész-vendégeknek. A Pajkossy-papa hazament és azt mondta a fiának, mégsem nevel belőle festőt, legyen inkább orvos.

Talán egy éve is megvan, hogy Pisti nálunk járt. Most szlovák vízumját jött intézni, adódott egy lukas órája, felugrott; beszélgettünk. A főiskolán kiadott újabb könyvekből is hozott hármat.

Arabella nagyon örült, hogy lefordítottam egy versét (lásd). Pedig elég szerény viszonzás ahhoz képest, hogy ő a regényemmel bajlódik most már hosszú hónapok óta. Persze ma még nem sikerült szakmáznunk: először találkoztunk személyesen, inkább beszélgettünk hát. Főleg magyarul, de azt meg kellett állapítanom, hogy leveleihez képest az élő beszéd eléggé nehezen megy neki, nyilván gyakorlat hiányában. Bár nem kérdeztem, a nemzeti-nyelvi identitásáról kezdett beszélni. Ruszin, szlovák, magyar vér csorog az ereiben, a kultúrája mégis inkább cseh, de oroszul is szinte anyanyelvi szinten beszél (ha nem tudta megértetni magát magyarul, erre tért át - mint korábban leveleiben is). No és persze ott van az angol... Bizony irigylésre méltó a soknyelvűsége és multikulturalitása, ilyen emberek mellett az ember óhatatlanul érzi a saját korlátait, viszonylagos bezártságát.

Megjelent a cikkem a HVG-ben. Még az utolsó verzióhoz képest is van benne pici rövidítés, de talán nem zavaró. Egyedül az utolsó előtti bekezdés végéről hiányzik a rövidítések miatt kimaradt közlés, miszerint az UMDSZ a meghiúsult tárgyalás után a magyarság ügyeit érintő minden leendő kudarcért a KMKSZ-re hárítja a felelősséget. No de lássuk a cikket megjelent alakjában:

Balla D. Károly

BELHARCOK A KÁRPÁTALJAI MAGYARSÁGBAN

Mégis, kinek az öröksége?

A korábbiaknál is keményebb belharcokra kell felkészülnie a kárpátaljai magyarságnak a tavaszi ukrajnai és magyarországi választások küszöbén. A két rivális szervezet mindkét országban a nagypolitika más-más oldalán áll.

Megvétózta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) felvételét októberben a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumába a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), pedig ugyanaz az ember alapította mindkét szervezetet: az idén májusban hosszas betegség után elhunyt Fodó Sándor. A kárpátaljai magyarság újabb kori történelmének talán legmeghatározóbb politikusa már a hatvanas évek polgárjogi akcióiban is részt vett, a hetvenes-nyolcvanas években egyetemi oktatóként magyar fiatalok százait oltotta be nemzettudattal, a szűkebb-tágabb baráti társaságához tartozókat óvatos ellenzékiséggel is. Nagyrészt neki köszönhető, hogy 1989-ben megalakult a KMKSZ, amelynek elnöke lett. Ugyancsak ő kezdeményezte 1991-ben annak az országos, vagyis összukrajnai politikai csúcsszervnek a létrehozását, amely elnöklete alatt a kárpátaljai, a lembergi (lvivi) és a kijevi magyarok szervezeteit tömörítette UMDSZ néven.

A széthúzás jelei igen korán megmutatkoztak. Fodóról kiderült, hogy vezetőként nem csupán integráló, de megosztó személyiség is. Őmiatta tört ki az első botrány is 1990-ben. Bírálói szerint ekkor azért nem került be magyar képviselő a kijevi parlamentbe, mert Fodó a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak, ő pedig a RUH, az ukrán nacionalisták mozgalma, és nem a KMKSZ erejében bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban. Megosztotta a kárpátaljai magyarságot az elmúlt másfél évtizedben a fel-fellángoló autonómiavita, a kisebbségi kérdésekhez és nagypolitikához való viszony (mind Kijev, mind Budapest vonatkozásában), a hatalom decentralizálásának vagy egy kézben tartásának a problémája. Az 1992-1993-ban bekövetkezett szakadás idején előbb a vezetés egyes tagjait szorították-zárták ki a KMKSZ testületeiből, mások önként távoztak, majd önálló formációkat alkottak. Vagyis nagyrészt volt KMKSZ-esek vezetésével lassan kialakult az ellentábor. Ezek után 1994-ben Tóth Mihály (egy leváltott KMKSZ-alelnök, 1989 előtt Beregszász polgármestere) ellenjelöltként Fodóval szemben ukrán parlamenti mandátumot nyert, majd 1996-ban őt választották meg az UMDSZ elnökévé is.

A másik oldal mindezek ellenére sokáig nem képezte a KMKSZ ellensúlyát. Lassan erősödtek, keresték a helyüket. 1998-ban a kijevi parlamentbe egyetlen magyar képviselőként Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke jutott be (Fodó ekkor szocdem színekben próbálkozott), miközben a Magyarországon hatalomra jutott Fidesz a kormánypolitika szintjére emelte azt az elvet, hogy elsősorban a parlamenti képviselettel rendelkező határon túli magyarság-szervezeteket tekintik legitimnek, és így tárgyaló félnek. Az egymással korábban is szimpatizáló két szervezet egybefonódása ettől kezdve egyértelművé vált: Orbán és kormánya azt nyújtotta, amit a KMKSZ elvárt, Kovács pedig azt nyilatkozta, amit a Fidesz hallani szeretett volna.

Négy éven át ennek a csapatnak állt a zászló, a több csatornán érkező magyarországi támogatással nagyrészt ekkor sikerült megalapoznia azt a "birodalmat", amelynek védfalai mögött a későbbi fordulattal járó veszteségek ellenére is biztonságban érezhette magát. Magára a fordulatra 2002-ben került sor, amikor több körülmény is az ellentábor malmára hajtotta a vizet. Az ukrajnai parlamenti választásokon a Beregszász központú választókerületben Kovácsnak olyan kihívója akadt a vállalkozói szférából a helyi vezetés legmagasabb posztjáig, a beregszászi járási közigazgatási hivatal elnökségéig jutott Gajdos István személyében, aki nem csupán a járási adminisztráció és a szociáldemokrata párt támogatását bírta, de maga mögött tudhatta az addigra már számottevő erőt képviselő UMDSZ-t is. Az eredmény roppant szoros lett, az első szavazatszámlálást követően Kovács rendelkezett több vokssal, ám ellenfele, Gajdos óvást nyújtott be, ezért néhány körzetben érvénytelennek nyilvánították a szavazást, s végül az utóbbi jött ki győztesként. Később újraszámolták a "megóvott" szavazatokat, ám ez az eljárás is megerősítette Gajdos győzelmét (HVG, 2002. május 4.).

Ezzel szinte egy időben Magyarországon a Fidesz elvesztette a választásokat. A szocialista-liberális kormány még meg sem alakult, Tóth UMDSZ-elnökként máris levelet intézett Medgyessy Péter kormányfőjelölthöz, Kovács László és Kuncze Gábor pártelnökökhöz, amelyben felpanaszolta, hogy az előző kormányzati ciklusban hátrányos megkülönböztetés érte az addigra összességében 34 ukrajnai magyar szervezetet tömörítő egyetlen országos szövetséget. Ezen a helyzeten láthatóan változtatni kívánt a nemzetstratégia egészét és a "határon túli magyar" probléma kezelésének elveit és gyakorlatát újrarendező koalíció. A KMKSZ és elnöke kiesett a pikszisből, a magyar kormányzat pedig kimondva-kimondatlanul a másik fél mellé állt, amelyik aztán, például a státustörvény "kiürítésekor", kész volt az együttműködésre. Ugyanakkor, nagyrészt valószínűleg a Fidesz nyomására, mégsem negligálhatták teljesen a korábbi favoritot, ezt mutatja például az is, hogy Gajdos mellett Kovács továbbra is szavazati joggal rendelkezve képviseli a kárpátaljai magyarságot a Magyar Állandó Értekezleten.

Gajdos meglepő aktivitást mutatott kisebbségi ügyekben, láthatóan ambicionálta, hogy szocdem-jelöltsége és vállalkozói, illetve államigazgatási múltja ellenére igazi "magyar vezető" legyen. Erre nem is kellett sokáig várnia: 2002 végén az UMDSZ elnökének választották. Úgy látszott, elkezdődhet az ekkor már több mint tízéves múltra visszatekintő szervezet nagy menetelése. Ám Gajdos és az UMDSZ hiába bírta mind az ukrán, mind a magyar hatalom egyértelmű támogatását, a KMKSZ kialakított háttérintézményei, infrastruktúrája, bejáratott pályázati gyakorlata, kuratóriumi tagságai, a szűkebb vezetőréteg összetartása, keresztérdekeltségi viszonyai és a befolyásos támogatói révén keményen tartotta pozícióit: a két szervezet nagyjából azonos befolyással bír, és hasonló nagyságú anyagiak fölött diszponál (2002 és 2005 között 1,75 milliárd forint érkezett támogatásként az anyaországból).

A következő fordulatra 2004 telén került sor, amikor a már számos területen - például a médiában - túlsúllyal rendelkező UMDSZ az ukrajnai elnökválasztás idején egyértelműen elkötelezte magát a fennálló hatalom (Janukovics) mellett, míg a KMKSZ, némi kivárás után, az akkori ellenzék vezére (Juscsenko) mellett tette le a voksát. A narancsos forradalom győzelme egyértelműen Kovácséknak kedvezett, s az UMDSZ helyzetén nem sokat javított, hogy Gajdos a vesztes szocdemek frakciójából átlépett a győztes szocialistákéba. Az ukrajnai viszonyokra jellemző, hogy a KMKSZ-nek tett ígéreteket a hatalomra jutott országos erők még tessék-lássék alapon sem teljesítették. A "legyőzött" UMDSZ egyáltalán nem rendült meg, ellenben a KMKSZ-ben, különösen eleinte, mintha némi zavarodottság mutatkozott volna amiatt, amiért is nekik, mint szövetségesnek, együtt kellene működniük az új ukrán hatalommal, ezzel feladva örökös oppozíciójukat a hivatalos Ukrajnával szemben.

Mindeközben a két magyar szervezet közötti rivalizálás és kiszorítósdi, egymás erkölcsi ellehetetlenítése tovább folytatódott, például a helyi lap, a Kárpáti Igaz Szó kapcsán (HVG, 2005. július 23.). Ilyen helyzetben következett be Fodó halála. Az már szinte természetes volt, hogy mindkét szervezet a saját halottjának tekintette. Az UMDSZ nyilatkozatában leszögezte, hogy "politikai végrendelkezésként fogadható el az utóbbi években mind gyakrabban hangoztatott óhaja, melyben a ma még szemben álló két szervezet kibékülésének fontosságát fogalmazta meg, azt a kívánságot, hogy találják meg azokat a közös pontokat, ahol együtt tehetnek a Kárpátalján, Ukrajnában élő magyarságért. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség teljesíteni kívánja első elnöke végakaratát. Azt indítványozzuk, hogy üljön tárgyalóasztal mellé a két szervezet vezetése." Hivatalos levelükre érdemi választ nem kaptak, a megjelölt helyen és időben a tárgyalópartner küldöttei nem jelentek meg.

A KMKSZ tehát változatlanul fellép a belső ellenség, a "magyarul beszélő szocdemek" ellen: szerintük Gajdos választási csalással jutott mandátumhoz, az UMDSZ pedig Fodó leváltása óta törvénytelenül működik. Így aztán az ellenlábas szervezetet és annak elnökét nem kívánják szalonképessé tenni azzal, hogy egy asztalhoz ülnek vele, s magukat tartják a kárpátaljai magyarság egyedüli igaz és legitim képviseleti szervének. A KMKSZ a tavaszi magyarországi és ukrajnai parlamenti választások közeledtével is folytatja "körkörösen ellenzéki" politikáját, az UMDSZ meg tovább erőlködik, hogy legitimitását bizonyítsa.