A gyerekek rendben megérkeztek, Csönge még vasárnap, Kolos hétfőn. Nem kobozták el az uzsonnájukat (elvben semmilyen élelmiszer nem vihető át a határon). Nehéz időszak elé néznek, jönnek a zárthelyi dolgozatok, kisebb hajrá a téli vizsgaidőszak előtt.

Széles Klára emailje, körlevél-melléklettel. A személyes üzenetek és érdeklődések mellett arról ír, hogy jó ideje megjelent Lászlóffy Aliról írt könyve a Polisnál (Lelkünkre így ül ez a kor. Kolozsvár, 2005), de Mo-n nem kapható, ami kellemetlenül érinti: több helyre is hívták könyvbemutatót tartani - na de könyv nélkül? Most arra kéri Bp-re utazó erdélyi barátait, vásároljanak számára példányokat, hozzák át, és ő helyben fizeti. Eléggé abszurd helyzet, de nem ismeretlen számomra. Többek között ezt írtam válaszomban:

"...akár hiszed, akár nem, mi már voltunk olyan könyvbemutatón itt helyben, ahová sem a szerző nem érkezett meg Szlovákiából, sem a könyv a nyomdából, ellenben a kiadó elmondta, hogy miként néz ki a könyv, és milyen jó, hogy megjelent, és nem baj, hogy a szerző nem jött el, mert legalább „nem szenved itt velünk”.
Ám ezzel együtt persze teljesen méltatlan, ami történik – Veled és Alival szemben egyaránt. Tudod, 10 éven át jártam olyan értekezletekre, tanácskozásokra, kerekasztalokra, ahol a magyar könyvek terjesztéséről beszéltek reggeltől estig. Aztán rájöttem, hogy kevés fölöslegesebb dolog van, mint az ilyen konferenciák és megbeszélések, mert soha semmi nem oldódik meg általuk. Számomra is érthetetlen módon ebben az ügyben valamilyen irracionális erők működnek, amelyek ellene szegülnek mind a józan észnek, mind az anyagi érdeknek, mind az olvasó, szerző, szerkesztő, terjesztő stb. érdekének. Hogy akkor kinek az érdekét szolgálja a másfél évtizede gyakorlatilag változatlan helyzet, azt nem sikerült megértenem."

*

Levélváltások Kőszeghyvel. Azt írja, többek között az én bírálatom miatt változtatták meg a zöldKISzó internetes oldalán a logót; most így néz ki:

Hát az előző lángszaggatta szélűnél jobb, de túlzás lenne azt állítani, hogy tetszik. Igazán nem értem, egy profi webmester miért nem képes ízlésesebb fejlécet tervezni. Ehhez a túl direkt pirosfehérzöldhöz sem kellene ragaszkodni. No, arról már nem is szólva, hogy ha minden egyes oldalon a logóval azonos méretben (tőle jobbra) megjelenik a felhívás, hogy "Hirdessen Ukrajna egyetlen országos magyar kapjában", akkor erre a képre miért nincs rákötve az a link, amely a hirdetési feltételeket közlő oldalra vezetne.

Azt is írja Elemér, hogy a hivatalos postai adatok szerint az előfizetők számát tekintve átvették a vezetést. A friss számok: fekete - 4424; zöld - 4609. Két hónappal az indulásuk után ez igazán szép eredmény, megérdemelnek egy gratulációt.

*

Címegyeztető leveleim nyomán sok kedves visszajelzést kapok "ismeretlen címzettjeimtől", a legtöbben azt jelzik, igénylik a kapcsolatot és továbbra is várják értesítéseimet. Kb. 200 címen vagyok túl, úgy tapasztalom, 10 %-nyi pattan vissza (megszűnt, megváltotott címek vagy betelt postafiókok), és százasonként csupán 2-3 címzett kéri, hogy töröljem listámról. Ez elég jó arány.

Nem tudván ellenállni a bennem lakozó hiú állat unszolásának, időről időre rákeresek a Googleban a saját nevemre. És szinte mindig ér valami meglepetés, találok valami olyasmit, emiről nem tudtam. Először - évekkel ezelőtt - akkor hökkentem meg, amikor azt láttam, hogy egy információbiztonsági cég ars poeticájául az én aforizmámat választotta. Két főoldalukon is idézik: ITT és ITT. Azóta nagyon sok helyen találkoztam a C-duljaimmal, de számos versemet is betűzték blogokba, fórumokba.

Mostani portyámon is értek meglepetések: kellemesek és kevésbé azok. Az például kifejezetten meghatott, hogy a Magyar Könyv Alapítvány adatbázisát képező honlap (HUNLIT - MAGYAR IRODALOM) egyik szerzői oldalán, amely Hajnóczy Péter könyveit veszi sorra, A halál kilovagol Perzsiából c. regény bemutatását az én soraimmal kezdik: „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.” (Balla D. Károly) (LÁSD) Meg is veregettem a vállamat, hogy milyen jót írtam egyszer a KISZóba...

Volt azonban 3 olyan találat, aminek kevésbé örültem. Kiderült, hogy három lap - hozzájárulásom nélkül - átvette a HVG-ból és leközölte Verecke szent tehene c. írásomat. Egy ideje ilyenkor a népszerűségem feletti örömöt elnyomom magamban és utat engedek a bosszúságnak, amiért szerzői jogaimat újra megsértették. Az utóbbi időben nem siklom el az ilyesmi felett, hanem írok az adott szerkesztőségbe. Ezt most is megtettem. A pozsonyi Új Szó főszerkesztője (hiába volt szombat este!) szinte azonnal válaszolt és baráti hangúba átcsapó levélváltásunkban mindenben szépen meg is egyeztünk, hétfőn már a pénzügyeket intéztem egy munkatársával. Aránylag gyorsan reagált az erdélyi internetes hírlap szerkesztője is (amelyben még az írásom címét is megváltoztatták): megírta, hogy ez egy hobby-újság, három elszánt újságíró készíti. Azt válaszoltam, hogy ez még nem ad felmentést az alól, hogy a szerzői anyagok újraközléséhez minden egyes esetben a jogtulajdonos hozzájárulását kell kérni. (Ha megteszik, szinte bizonyosan megadtam volna az engedélyt és lapjuk jellegét tekintve szóba se hoztam volna a honoráriumot.) A harmadik, felvédéki hírportál egyelőre nem jelentkezett.

Az újraközléseket eredeti helyükön lásd:
Új Szó | mediatica.ro | FELVIDÉKnetlap

A dologban egyébként ezúttal külön is bosszantó az, hogy erre az írásomra vonatkozóan a zöld KISzónak nem adtam meg egy esetleges újraközléshez a hozzájárulást, ezt be is tartották, és akkor tessék, a sokkal nagyobb példányszámú Új Szó megkérdezésem nélkül lehozza. Igaz, nekik, ha kérik, minden bizonnyal megadtam volna az engedélyt, mert esetükben nem áll fenn az, ami a KISzónál igen, tudniillik, hogy a lapban való megjelenés valami elkötelezettséget is jelentett volna (a két KISzó közti viszályban pedig ezt nem akartam vállalni).

Az érintett szerkesztőségek egyébként biztosan kiállhatatlan fráternek gondolnak, amiért ilyen ügyekben megkeresem őket, pedig esküszöm, hogy nem a kellemetlenkedés a célom, még kevésbé az elmaradt honor behajtása, hanem sokkal inkább annak elérése, hogy minél többen tisztába jöjjenek azzal: ami korábban megjelent akár nyomtatásban, akár a neten, az nem közpréda, hanem jogvédelem alá esik (a szerző halála után még 70 évig). Hónapok óta tervezem, hogy ez ügyben Varga Bélát is felhívom, amiért a 11-es magyar irodalom tankönyvbe betették egy versemet, és sem előzetesen nem kérték a hozzájárulásomat, sem utólag nem értesítettek, és nemhogy honort nem fizettek, hanem még egy tiszteletpéldányt sem küldtek. Államilag finanszírozott nagy cégtől ez bizony elvárható lenne. Csak azért nem tettem még szóvá, mert a volt munkahelyem iránti "elnézés" ebben egyelőre megakadályoz, és mert több mint egy év múltán még mindig várom, hátha mégis a szerkesztőség vezetője fog jelentkezni.

AZ ÁLOMMÁS, 6. / Most azonban vissza Geckónéhoz.

Apám vagy húsz évvel később szólta el magát. Szokása szerint saját hajdani szerepének jelentőségét, befolyásának nagyságát ecsetelte, amikor valami más témáról átkapcsolva váratlanul kibökte, akkori iskolaigazgatómnál például ő intézte el, hogy a mi osztályunkban nehogy Kovács Vilmosné tanítsa a magyart. Bárki okíthatja a fiát, csak ő nem. Így hát végül is neki, apámnak köszönhetem azt a kiállhatatlan Geckónét, akinek sikerült a magyar irodalmat mint olyat évekre meggyűlöltetnie velem. Ezt soha nem fogom egyikőjüknek sem megbocsájtani. És bár apám manőveréről nem tudtam, valamilyen áttételes módon mégis érzékelhettem, ösztöneim ellene fordultak mesterkedésének, csak így történhetett, hogy évekkel később közeli és bizalmi barátságba kerültem Éva nénivel, kapcsolatunk egyes vonatkozásaiban már-már az anya-fiú viszonyra emlékeztetett. De ez hosszú történet, amelynek nem ő, hanem a lánya lett a főszereplője. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetmondásban sem tudom (nem is akarom) megkerülni azokat az eseményeket, amelyeket nagyon áttételes módon regényben már feldolgoztam, így lesz még szó bőven a két Éváról, anyáról és lányáról. Most csak annyit, hogy Kovácsné óráján egyszer mégis sikerült ott lennem. Károlykának, az iskolai párttitkárnak valamelyik soros őrült ötlete lehetett (hacsak nem felsőbb utasításra történt), hogy az iskolai komszomol bizottság legaktívabb és legmegbízhatóbb tagjait (én közéjük tartoztam) beosztotta idegen osztályokba megfigyelőnek. Az volt a dolgunk, hogy a Károlyka által kidolgozott grafikonnak megfelelően időnként beültünk egy-egy olyan tanár órájára, aki nem tanított minket, és jelentést írtunk arról, tapasztaltunk-e bármi olyasmit, ami hátráltatná a szovjet embertípus kimunkálásának nagyszerű folyamatát. (Csak jelzem: 15-16 évesek lehettünk.) Utólag visszagondolva jó kis spiclitanfolyam volt ez, persze akkor nem fogtuk fel, mire megy ki játék, de kár szépíteni: akkor és ott mi, a kommunista párt előcsapatát képező Lenini Komszomol elkötelezett tagjai, egy magasabb ideológia letéteményeseiként gyakorlatilag körmére néztünk a tanerőknek és talán még kellemetlenséget is okozhattunk volna nekik, ha „feljelentjük” őket.

Feltételezem, Károlykának nem volt tudomása az apám és Kovács Vilmos közti

Folyt. köv.