Pár napja még a fenti három közhelynarancs a párt nevének említése nélkül reklámozta a vasárnap sorra kerülő szövetségi gyűlést. Tegnap aztán a Fidesz, kisebb fogalmi és időrendi zavarba keveredve korábbi állításával, miszerint a jövő már elkezdődött, A jövő szövetségének nevezte el magát.

Orbán Viktor pedig újra megmondta a tutit. Hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy az óhajtott változás bekövetkezzen. Az Index így idézi: 1. engedélyt kell kérni a családtól, hogy időnk egy részét a Magas Cél érdekében használhassuk fel; 2. el kell végezni saját munkánkat; 3. el kell végezni más munkáját, ha az nem olvasta volna a 2. pontot; 4. félre kell tenni a pozícióharcot; 5. félre kell tenni vélt vagy valós sérelmeinket; 6. nem szabad belesüppedni a csodavárásba.

Hát ez azért szép. Anyukám, megengeded, hogy most porszívózás és a gyerek leckéjének átnézése helyett a Magas Célt szolgáljam? Nem is rossz indok lelécelni otthonról. Agitálni és röplapot osztani elvégre a kocsmában is lehet. Vagy: Apukám, ugye nem baj, ha ma nem lesz ebéd, én megyek a Magas Célt szolgálni a fodrászhoz.

A harmadik pontról óhatatlanul a viccbe foglalt munkahelyi szabályzat jutott az eszembe: 1. A főnöknek mindig igaza van. 2. Ha mégsem, akkor lásd az 1. pontot. Az ötödik pontnál meg arra gondoltam, az elnök úr nyilván csupán a táboron belüli vélt vagy valós sérelmekre gondol, mert arról szó sem lehet, hogy négy év múltán végre lenyelje azt a szörnyű országos sérelmet, hogy valami ostoba matematika és elmaradt újraszámlálások miatt mégsem ő lett a miniszterelnök.

A családtól elvonandó szabadidő felhasználására a Fidesz új mozgalmat is indít V2006 néven, ravaszul utalva a Változás és Viktor alliterációra. Ennek keretében módot adnak híveiknek arra, hogy a kampányban napi 2, 4 vagy 8 órai önkéntes munkával, netán éppen e célra kivett szabadságuk idején végzett lázas tevékenységgel segítsék be a hatalomba az erre egyedül méltókat. (Innen már csak egy lépés meghirdetni a kommunista munkaszombatot. Elvégre amúgy is november 7-e van.)

Mindezt még értem is. Ám hogy Orbán Viktor miért beszéli le a híveit a csodavárásról, az nem fér a fejembe.

Csak nem elfelejtett vizenjárni?

Második napja nincsen netem. Ezt az oldalt már vasárnap este elkészítettem, de nem tudtam feltölteni. Így ma, hétfőn reggel átdátumoztam, és ahol kellett, átfogalmaztam. De továbbra sem tudom felrakni. Kicsit elegem van abból, hogy naponta többször is, hosszabb-rövidebb időre megszakad a net, hogy állandóan telefonálgatnom kell a szolgáltatónak. Amikor meg végre üzemel a kapcsolat, akkor is kínlódás a munka, mert olyan szűk a sáv és annyira vacak a kapcsolat. Mindez 60 dollárért, amiért Mo-n (12 ezer Ft!) már olyan netet leleht kapni, hogy a vacsorát is megfőzi.

Ma reggeltől is a telefonon csüngök, és ha végre sikerül felhívni a szolgáltatót (állandóan foglalt), azt mondják, hogy 15 perc múlva már egészen bizonmyosan lesz netem. Ezt reggel 8-tól mondják - és mindjárt dél van.

Közben meg várom a HVG-től az utolsó egyeztetésre mára ígért szöveget, nem is tudom, mi lesz, ha a délutáni lapzártáig nem tudom visszaigazolni. Persze Csönge esti levelei sem jöttek meg, amiben írta, hogy szerencsésen megérkezett BP-re, így fel kellett hívnunk telefonon.

És hogy teljes legyen a bosszúságom, az oldalak ide-oda dátumozgatása közben elveszett egy friss tegnapi jegyzetem.

Még szerencse, hogy az alábbi ellenben éppen ma lett aktuális.

AZ ÁLOMMÁS, 5. / Végül az utolsó nagyobb összetűzésem akkor alakult ki Guticskával, amikor egy november hetedikén a kötelező felvonulás helyett három barátommal, fondorlatos módon kijátszva a felügyelő tanárok éberségét, egy megfelelő pillanatban kiléptünk a sorból és kereket oldottunk. Ami talán ki sem derült volna, ha történetesen nem azért szöktünk volna el, hogy jó időben érjünk kedvenc cukrászdánkhoz (az akkori Szputnyik az Uzsgorod szállóval szemben), akkor, amikor még esélyünk van arra, hogy szabad asztalt kapjunk. Az iskolák ugyanis a sorszámuk szerinti sorrendben haladtak el a Lenin-téren felállított dísztribün előtt, és mivel mi a 10-es számú voltunk, így 9 iskola több ezer tanulója hamarább szabadult minálunk, természetesen ellepték a város alig néhány olyan üzemegységét, ahol fagyizással, sütizéssel lehetett ünnepelni, s ahol akkoriban a mulatozás netovábbját ejthettük meg azzal, hogy a tejből, tejszínből, fagylaltból és gyümölcsízből mixelt habzó koktélt vékony műanyag szívószállal beszürcsölhettük. Mivel egyszer-kétszer már hoppon maradtunk, és hosszan kellett sorban állnunk a cukrászda előtt, amíg bejuthattunk (és addigra a koktél valamelyik komponense már bizonyosan el is fogyott), így azon az éven elhatároztuk, teszünk róla, hogy az alacsonyabb sorszámú iskolásokat megelőzzük a Szputnyikban. Leléptünk tehát akkor, amikor még a gyárak, üzemek, kolhozok dolgozói vonultak a tribün előtt – tőlük nem kellett tartanunk, hiszen a szovjet felnőttek nem arról voltak ismertek, hogy jeles ünnepek idején szesztelen cukrászdákat keresnek fel.

Oda is értünk időben, letelepedtünk egy szabad asztal mellé, és megrendeltük a jelentős mennyiségű finomságot. Közvetlenül ezután megérkezett az 1. számú iskola kontingense, majd a 2-é, 3-é, és rövidesen már nem hogy szabad asztal, de egyetlen szabad hely sem akadt a Szputnyikban, így kezdett a bejárat előtt kanyarogni a sor. Feltűnően sokat kellett várni arra, hogy kiszolgáljanak minket, már rendesen csorgott a nyálunk, amikor nem kis döbbenetünkre a cukrászdába benyitott Guticska egy kolléganőjével. Amikor eljöttek a csupa diákból álló sor előtt és benyomultak a helyiségben, nyilván arra számíthattak, hogy koros tanárnőkként majd valamely udvarias nebulók átadják nekik a helyüket. De nem! Bizonyára hozzánk is ezzel a szándékkal közeledtek, mi meg illedelmesen köszöntünk és vigyorogtunk a képükbe – de ülve maradtunk. Akkor már nagyon vártuk a koktélokat és süteményeket, még legkedvesebb tanárunk kedvéért sem szívesen mondtunk volna le a várható élvezetről, nemhogy a közutálatnak örvendő Guticska miatt.

No, aztán az első tanítási napon lett haddelhadd. Kedves osztályfőnöknőnk nagy fejmunkával kikövetkeztette, hogy csak úgy érhettünk annyival előttük a cukrászdába, hogy már bent ültünk (és nem a sor végén várakoztunk), ha meglógtunk a felvonulásról. Alapos dorgálást kaptunk és írásbeli magyarázatot kellett írnunk. Engem nagyon érzékenyen érintett ez a számonkérés és magyarázat gyanánt megírtam életem első novelláját. Emlékszem, valami ilyesféle mondattal kezdődött: „Harcsa Hubert és Harcsa Hubertné már régóta készült arra, hogy a híd pillérénél egyszer rajtaütnek a kishalak csapatán.” Szépen megírtam, hogy egyikük megkerülte a pillért, másikuk szemből támadt, így bekerítették áldozataikat és bőséges ebédre tettek szert. Mi pedig, az iskola oszlopában haladva, egy pillanatra lepillantottunk a hídról, észrevettük a harcsapár izgalmas vadászatát, lenyűgözve végignéztük, és mire feleszméltünk, a menetoszlopunk már továbbhaladt az össziskolai gyülekező helyre, hiába szaladtunk, már nem találtuk őket. Ezen nagyon elszomorodtunk, és elindultunk a cukrászda felé, „hogy legalább a délutánja jól sikerüljön ennek a nagy ünnepnek.”

A második tanár-ellenségem a már említett Károlyka volt, akivel mind tornatanári, mind párttitkári minőségében alkalmam volt hosszabb csatákat vívnom; erről majd a maga helyén; Guticskát azért részleteztem, mert rá már nem akarok több szót másutt vesztegetni.

Most azonban vissza Geckónéhoz.

Folyt. köv.