Sz. Gábor látogatása. Bő két éve járt nálunk utoljára, akkor, amikor Bp-i tartózkodása és elhelyezkedése ügyeit intézte. Megtalálta a számítását, egy budai gimnáziumban tanít matematikát, fizikát és informatikát. Ő ott, családja Beregszászban; egyelőre a kétlakiság látszik stabilizálódni. Most újra intéznivalója akadt itthon. Bp-en hátránya származott abból, hogy diplomájában a "fizikus-mérnök" minősítés szerepel, azaz tudományos és nem pedig tanári a képesítése. Így most ismét beiratkozott egyetemünkre, a megfelelő kar ötödik évfolyamára. (Becsülni való az elszántsága.)

Elég hosszan időzött nálunk, reggeltől koradélutánig. Kolossal hármasban alaposan "kiszakmáztuk" magunkat internetes ügyekben, és még az is belefért, hogy pár nim-partit nyerjek nála; egy matekossal szemben különösen értékes győzelem!

*

Naplóm újraindítására reagálva és címegyeztető leveleimre válaszolva sok kedves üzenetet kaptam. Kulcsár István például azt írta, elképesztő az energiám, hogy ennyi mindennel tudok egyszerre foglalkozni. Azt válaszoltam, lehetséges, hogy ez a nagy áradás szerény tehetségem elfedését szolgálja.

Megerősítő visszaigazolást kaptam olyan címekről is, amelyekről már azt sem tudtam, hogyan kerültek hozzám; egy olvasómra például úgy tettem szert, hogy valaha kikerestem valami régi könyvből és elküldtem neki egyik felmenője adatait (alig emlékszem erre). Kiderült az is, hogy élő melbournei kapcsolattal rendelkezem, ott is várják időnkénti jelentkezéseimet.

Jó érzés tudni, hogy meglehetősen sokfelé és sok pontba ágazó a kapcsolati hálóm. (Többen névnapi köszöntőt is küldtek; nekik megírtam, hogy a családi hagyomány szerint nálunk január 28-án van Károly-nap, igaz, az akkori kedveskedőknek meg azt szoktam mondani, hogy teszek a családi hagyományokra.)

*

Ugyancsak az értesítő levelemre reagálva kérte Kőszeghy, cseréljem már ki végre a régi igazszós logót az újra. Nos, az online-kiadásuk logója nekem oly mértékben nem teszik, hogy azt továbbra sem tenném ki szívesen, de kompromisszumot ajánlottam: betűzöm a nyomtatott kiadás fejlécét. Elemér ezt elfogadta (balra fentebb látható is).

*

Lengyel Tamás levele: megjelent a Véletlen Balett búcsúszáma, és mint szerzőt, értesítenek, hogy a nov. 22-én 17 órától a Litea könyvesboltban lesz a búcsúztató. Ahogy korábban Tominak is elmondtam, én nagyon sajnálom a folyóirat megszűnését, mert azzal, hogy most már sem Hatodik Síp, sem Pánsíp, sem Véletlen Balett nem lesz, azzal bizony most már végérvényesen átengedtük a terepet az Együtt által képviselt dilettantizmusnak és "nemzeti provincializmusnak".

AZ ÁLOMMÁS, 4. / Ez pedig Kovács Vilmos szülőfaluja, mondta Gáton áthaladva Nagy Gyula angoltanár látszólag a kocsiban mellette ülő Geckónénak, magyartanárunknak, valójában azonban inkább a hátul ülő három tudatlan diáknak címezte megjegyzését; de az is lehet, hogy kifejezetten nekem szánta. Gyuszi bácsi sofőrként vett részt a tanulmányi versenyen, ő vállalta, hogy 403-as Moszkvics gépkocsiján minket, a három versenyzőt és kísérő tanárunkat a helyszínre szállítja. Ha jól emlékszem, a nyolcadikosokat Kozma Kati, a kilencedikeseket Janotti Jutka képviselte, így köztük én voltam tizedikesként a rangidős.

Geckónét a magam részéről szívből rühelltem annak a három tanáromnak az az egyikeként, akikkel háborút viseltem iskolás éveim alatt.

Az első Guticska volt. Őt sokkal korábban, bőven négy évvel az elmesélni szándékolt történet előtt, még ötödikben kaptuk osztályfőnöknek, amikor is bizony az orosszal még eléggé hadilábon álltunk, és igencsak zokon esett nekünk, hogy nem csupán az oroszórán, hanem a mániákus gyakorisággal tartott osztályfőnöki órákon is Puskin nyelvén szólt hozzánk. De én nem emiatt keveredtem Jeva Joszifovnával konfliktusba (egyébként nem mondhatnám, hogy kerestem a bajt, jobbára kerültem az összetűzéseket, vele sem akartam ujjat húzni; megalkuvásom bizonyítéka, hogy négy év alatt rendesen megtanultam oroszul), hanem mert sok olyasmibe is beleártotta magát, amibe szerintem nem kellett volna. Mániája volt például, hogy kedvenceket választott magának az osztályból, főleg lányokat, és liblingjeit megpróbálta összeboronálni egy-egy kiszemelt fiúval. Engem például Emmával ültetett össze.

Emi azért lett kedvence, mert még az óvodában remekül megtanult oroszul, ezen felül szorgalmasan készült az órákra - no meg maga is ambicionálta, hogy bevágódjon nála. Egyébként értelmes, gyors felfogású lány volt, akivel mindenről lehetett beszélgetni (igaz, eközben sokszor játszotta eszét), és akin ezek szerint Guticska sokkal hamarább észrevette, amit én nem, tudniillik, hogy Emi szeretne tetszeni nekem. Különösebben nem vettem zokon az összeültetést, bár addig jobbára csak fiúkkal ültem, s ha már lány, akkor inkább Kati vagy Orsi… De Emivel is igazán jól ki lehetett jönni. Szünetben és főleg iskolán kívül aztán persze továbbra is azokkal jártam össze, akikkel korábban összebarátkoztam, de padtársnak teljesen megfelelt a nagybeszédű, kicsit tudálékos és csúnyácska lány. Mivel pedig feltehetően naponta és célzottan nekem bemutatott magatevéseit én továbbra sem vettem észre, így a padtársi kapcsolaton túli közeledését nem is viszonozhattam; ezzel biztosan sok bánatot okoztam neki; de „butaságom” láthatóan nem szegte kedvét. Addig minden rendben is ment, amíg valami zenés összejövetelen (talán újévi mulatságon?) odáig nem fajult a dolog, hogy osztályfőnöknőm - alighanem az elszánt leányzóval összebeszélve - váratlanul fel nem szólított, hogy kérjem fel Emit táncolni. Ártatlan dologgal kezdődött a cselszövés, Guticskának valami rém fontos mondanivalója akadt számomra ott, az ünnepélyen, belém karolva kezdte előadni a dolgot, közben szépen odavezetett a velem táncolni nagyon kívánó kedvenckéje elé, és felszólításával olyan szituációt teremtett, hogy én csak mindkettejüket megsértve szabadulhattam a kelepcéből. Még hogy táncolni! És pláne Emivel! (Tudni kell, hogy valami ostoba okból a táncolás ellen erős ellenszenvvel viseltettem, idétlen dolognak tartottam, soha azelőtt nem vetemedtem ilyesmire – és utána még évekig sem! Aztán úgy nyolcadikos koromban megtört a jég, és a következő tízegynéhány évben bőven bepótoltam a lemaradásomat.) Bár udvarias és a hölgyekkel kifejezetten előzékeny viselkedésű fiúgyerek voltam, de akkor „kiszakítottam magam” Guticska karolásából, sarkon fordultam és úgy otthagytam őket, mint szent Pál az oláhokat.

Osztályfőnöknöm ezt igencsak zokon vette és attól kezdve pikkelt rám. Még legalább két komolyabb konfliktusom adódott vele az elkövetkezőkben. Egyszer például arra utasított, kérjem meg tornatanárunkat, adjon nekem jobb jegyet, hiszen mindenben jeles vagyok, már csak nem akarja az elszánt testnevelő bizonyítványomat elrontani azért, mert lassabban futom a köröket a pályán a többieknél. Én ugyan nem kérek meg senkit semmire, pláne Károlykát nem (akivel később szintén kialakult a privát háborúm), nekem ugyan nem fontos az az ötös, ha Jeva Joszifovnának kell a statisztikába, kérje meg ő. No, ezt az ellenszegülést osztályfőnökként már végképp nem tudta elviselni, ha jól emlékszem, még anyámat is behívatta engedetlenségem miatt. Persze Károlyka is megmakacsolta magát, nem volt hajlandó jelest adni (egyébként nem is érdemeltem meg sem akkor, sem a következő öt évben). Azt hiszem, a dolog azzal fejeződött be, hogy egy évre felmentettek tornából.

Végül az utolsó nagyobb összetűzésem akkor alakult ki Guticskával, amikor egy november hetedikén a kötelező felvonulás helyett három barátommal, fondorlatos módon kijátszva a felügyelő tanárok éberségét, egy megfelelő pillanatban kiléptünk a sorból és...

Folyt. köv.