Liszka Jóska levele. Hosszabb ideje nem váltottunk üzenetet. Mint írja, alaposan el volt-van foglalva szakmai ügyekkel, a Fórum Intézetben két könyv kiadása ért a finiséhez, a komáromi egyetemen pedig akkreditálni szeretnék a néprajz-szakot. Én jelentkeztem nála levéllel a minap, szerettem volna tisztábban látni a szlovák nőnevek -ova végződését illetően. Nem egészen értettem ugyanis, hogy Bella korábban miért volt Dolýkova és hogyan lett mostanra Dolýk. Sem férjhez nem ment, sem el nem vált, és a nemét sem változtatta meg. Egyáltalán: minden női névhez kötelezően járul-e az -ová vagy csak ha férjük nevét veszik fel (mint a magyar -né)? Nos, Jóska tisztába tette a dolgot: "...a szlovákok minden nőnemű lény vezetéknevéhez hozzábiggyesztik az -ovát, a külföldiekhez is (pl. Sophia Lorenova, Alla Pugacsovaova! stb. (Ami olykor, megjegyzem, nem is baj: hosszú ideig az Uwe-t női keresztnévnek gondoltam, csak amikor egy szlovák szövegben láttam ovátlanul, ráadásul egy marcona úriember képének a térsaságában, szóval csak akkor világosodtam föl). Néhány éve elfogadott a parlament egy törvényt, ami alapján ez nem tehető kötelezővé. Ily módon a magyarok, ha új keresztlevelet kérnek ki (ami ingyenes és formalitás, pl. levélben is el lehet intézni), hivatalosíthatják ovátlanított vezetéknevüket. Így lett Icu is Juhász a Juhászová helyett. Néhány szlovák nőszemély is megtette ezt."

Az utolsó mondatot én emeltem ki, mert megértettem, hogy "az én Bellám" is ezt tehette. De hogy még cifrább legyen a dolog, publikációiban a Bella helyett Arabellát használ, és utóbbi leveleit is már így írta alá. Nekem meg, ha napokon belül végre találkozunk, aligha fog erre ráállni a nyelvem, annyira megszoktam, hogy Bellázom.

Tegnap Kőszeghy. Apuhoz jött, de hozzánk is felugrott pár percre. Mint elmondta, jól alakulnak a lap dolgai, folyamatosan emelkedik az előfizetők száma (míg az ellenlábasé csökken), egyre több a szponzoruk is. Hétezer előfizető fölött már gyakorlatilag önfenntartó lenne a vállalkozás.

Találgattuk, vajon kell-e a KMKSZ-nek két lap (most már többségi tulajdonosok a fekete Igazszóban, mióta a megyei adminisztráció a maga 38 %-át, korábbi ígérete ellenére, nem osztotta meg felerészt a kollektíva és a KMKSZ között, hanem teljes egészében az utóbbinak adta át. Így Kovácsék most 52 %-nyi tulajdonrésszel rendelkeznek), vajon az-e a szándékuk, hogy a tagságuk torkán a Kárpátalja mellett a fekete Kárpáti Igaz Szót is lenyomják. Ez legfeljebb akkor sikerülhetne, ha az utóbbit alaposan felfuttatnák, egy igazi lapot csinálnának belőle, ám ehhez vélhetően nincsenek meg sem az anyagi forrásaik, sem a személyi állományuk. Mostani állapotában vegetáláson kívül másra nem alkalmas, ha előfizetőinek száma 2-3 ezerre leesik, akkor csak arra jó, hogy tetemes veszteséget termeljen. Vajon mi emelkedik felül: a politikai demonstráció vagy az üzleti érdek - és mindez hogyan viszonyul a személyes presztizskérdésekhez.

Egyébként 3-án tárgyalják Elemér ügyét: megtámadta az őt felmentő határozatot. Sajátos helyzet állna elő, ha megnyerné a pert, akkor mindkét Kárpáti Igaz Szónak ő lenne a főszerkesztője. (Az előzményeket lásd: Kettő a magyar igaz-szó)

AZ ÁLOMMÁS, 1. / Azóta sem értem, hogyan tévedhettem el azon az éjszakán. Akárhogy erőlködöm, képtelen vagyok felidézni, mi zavart meg annyira, hogy nem találtam a visszautat. Igaz, odafelé a versenyző társakkal élénk vitába keveredtem, így nem figyeltem, mikor merre fordulunk, ám nem is nagyon kellett semerre kanyarodni, a nyílegyenes országút szépen kivezetett minket a városból, és amikor az emelkedő tetejére értünk, balra már fel is tűnt a kollégium épülete, amely, miután a göcsörtös földútra letértünk, kivilágított ablakaival végig előttünk maradt. Mégis, amikor odaérve úgy döntöttem, hogy nem kérek a közös szállásból és befejezetlen beszélgetésünk bennem szorult érveivel elindultam az ellenkező irányba, hiába ügyeltem arra, hogy mindvégig mögöttem legyen az otromba diákszálló, egyszer hátranézve mégis azt láttam, csupán a behavazott szőlőhegy kékes tömbje rajzolódik ki a csillagtalan ég szürkés-sárgás háttere előtt. Értetlenül megálltam és alaposan körbekémleltem. Egyáltalán nem volt teljes a sötétség, a tájat halvány derengés fogta egybe, pontosan elkülönültek a távolban a fekete erdők a világos irtásoktól, és előttem fehéren világító környezetéből eléggé hosszan kirajzolódott a girbegurba földút. Semmi máson, csak ezen a kitaposott csapáson jöhettünk, ha visszafelé sem térek le róla, ki kell érnem az országútra, gondoltam, és továbbmentem, egyszersmind azt is megállapítva, hogy kellemetlennek egyáltalán nem mondható borzongás fut rajtam végig.

Emlékszem, mint bűnös a tett helyszínére, szűk másfél esztendő múltán olyan izgalommal tértem vissza a szőlőhegy oldalába, ám az éles májusi napsütésben a helyszín alig hasonlított az emlékeimben élőhöz, a kollégium távolsága az országúttól, a leágazás viszonya az emelkedőhöz, a buszállomás fekvése nagyban eltért attól, mint amit felidézhettem, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ott, csak ott történhetett, ami történt, hiszen a komor diákszállón kívül más épület nem állt a domboldalban, rendes út sem vezetett hozzá, csak ez a járművek vájta és diákok taposta egyenetlen földút, amelynek hol egyik, hol másik keréknyomában bukdácsolva hasztalan igyekeztem annak a januári napnak a kronológiáját helyreállítani. Sem hajdani elveszettségem hűvös éjjelén, amikor képtelen voltam magam a városba visszanavigálni, sem későbbi emlékidéző terepszemlémen, amikor céltudatosan lépdelve nyeldekeltem a port, nem gondoltam arra, hogy ez a helyszín évtizedek múltán majd nemcsak álmaimba vonul be, hanem éberségem legtisztább pillanataiban is úgy merül fel bennem, mint életutam kettéágazásának legfontosabb színtere, s hogy a tétovaságomat megelőző aznapi események sorából majd kiemelkedik néhány pillanat és helyzet, amelyeket felnőttként mint sorsfordító alkalmakat fogok felidézni. Nem, akkor nem sejthettem, hogy az inkább csak jobb híján választott megoldásokból és a pillanatnyi sugallatok hatására hozott döntésekből egyszer majd szimbólumokat kell gyártanom, mert csak segítségükkel tudom megmagyarázni, miként ütközött össze bennem, majd hogyan békélt meg egymással kamaszkorom minden ellenmondása, jófiú-magatartásom a különcködéssel, dicsvágyam a szerénységgel, lázadó igazságérzetem a megalkuvó kényelemszeretettel, s miként alakult ki mindebből felnőtté válásom évtizedei alatt az a magam számára a legmegfelelőbbnek mondott, valójában mégis inkább kényszerű életvitel, amely csak az elvek szintjén mutatott szigorú következetességet, a gyakorlatban belemerült a kisszerű kompromisszumok végtelen sorába.

*

Nem látok vissza a gyerekkoromba. Amire emlékszem, azok nem a saját emlékeim, hanem...

Folyt. köv.