Balla D. Károly

FRISSEK:
BLOGTÉR:
AZ ÁLOMMÁS FEJEZETEI:
FŐBEJÁRATOK HOZZÁM:
     BéDéKá-OnLine
     Balla D. Károly
     Könyveim
     Publikációim
     Műfaji listák
FRISSEK EBBEN A MŰFAJBAN:
ÉN, de MÁSUTT:
     Blogtéri Manzárd
     Népszabi Online
     Freeblog

1. fejezet

amelyben iskolai éveimet bemutató sok-sok kitérővel elmesélem, hogyan tévedtem el Beregszászban, valamint azt is, miként és miért kerültem oda, és az egésznek mi volt számomra a jelentősége; a fejezetben szerepel több ungvári tanárom, továbbá megidézem a beregszászi nagybetűs Pedagógust és egy halott költő emlékét is

Nem szerettem a tantárgyi vetélkedőket. Nem szerettem, holott elég jól szerepeltem mindegyiken, kémiából, ha jól emlékszem, városi első és megyei második vagy harmadik helyezett lettem az érettségi előtti évben, ezzel plusz pontot szereztem egy esetleges egyetemi felvételihez – de hát a fizika iránti elkötelezettségem okán eszem ágában sem volt kémiára jelentkezni. Rémlik, hogy a köztársasági vetélkedőre Kijevbe kellett volna utaznom, de ezt azonnal lemondtam, így a mögöttem végzett következő helyezett kapott esélyt helyettem. Érdekes, hogy fizikából például egyik évben sem értem el komoly eredményt, és matematikából sem, holott az utóbbit is jobban szerettem a vegytannál.

A vetélkedők iránti ellenszenvem fő oka az volt, hogy tanáraim szinte kényszerítettek a résztvételre: ugyan kit küldjenek, ha nem a jeles osztályzatú osztályelsőt. Ezt a szerepet mindig is rühelltem – ugyanakkor meg nem teljesíteni nem tudtam, nem akartam, hiszen mindig is erősen ambicionáltam, hogy minél többet tudjak és tudásomról minél érvényesebben adjak számot, de egyáltalán nem volt kedvemre, hogy ezzel kiemelkedtem a többiek közül. Ezt nagyjából úgy bosszultam meg, hogy a státusom biztosította védettséggel visszaéltem, a magam és cimboráim számára különleges kiváltságokat csikartam ki tanárainktól (erről később). A vetélkedők többsége alól egészen a tizedik osztályig valahogy sikerült kibújnom, de az utolsó évben ezt már nem tehettem meg: aranyéremre voltam felterjesztve, és bár én olyan nagyon nem törekedtem ennek az éremnek a megszerzésére, mégis úgy éreztem, szüleimet és tanáraimat mégsem illene kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy nem teszek eleget az éremjelölt számára előírt kötelezettségeknek. Így hát az érettségi évében pár héten át (ha jól emlékszem, januárban volt ennek az idénye) a városi és megyei erőpróbákon koptattam a nadrágomat, ezzel alkalmanként néhány napra felmentést kapva az iskolalátogatás alól is (felkészülési idő jogcímén).

Mivel Ungváron a miénk volt az egyetlen magyar iskola, így magyar nyelvből és irodalomból az iskolán belüli vetélkedő „városi” minősítésű volt, első helyezettjei azonnal mehettek a megyei erőpróbára. Ez utóbbira általában Beregszászban került sor.

Nos, 1974-ben egy ilyen tantárgyi vetélkedő másfél napja számomra több szempontból is emlékezetes maradt.

Ez pedig Kovács Vilmos szülőfaluja, mondta Gáton áthaladva Nagy Gyula angoltanár látszólag a kocsiban mellette ülő Geckónénak, magyartanárunknak, valójában azonban inkább a hátul ülő három tudatlan diáknak címezte megjegyzését; de az is lehet, hogy kifejezetten nekem szánta. Gyuszi bácsi sofőrként vett részt a tanulmányi versenyen, ő vállalta, hogy 403-as Moszkvics gépkocsiján minket, a három versenyzőt és kísérő tanárunkat a helyszínre szállítja. Ha jól emlékszem, a nyolcadikosokat Kozma Kati, a kilencedikeseket Janotti Jutka képviselte, így köztük én voltam tizedikesként a rangidős.

Geckónét a magam részéről szívből utáltam annak a három tanáromnak az egyikeként, akikkel háborút viseltem iskolás éveim alatt.

Az első Guticska volt. Őt sokkal korábban, bőven négy évvel az elmesélni szándékolt történet előtt, még ötödikben kaptuk osztályfőnöknek, amikor is bizony az orosszal még eléggé hadilábon álltunk, és igencsak zokon esett nekünk, hogy nem csupán az oroszórán, hanem a mániákus gyakorisággal tartott osztályfőnöki órákon is Puskin nyelvén szólt hozzánk. De én nem emiatt keveredtem Jeva Joszifovnával konfliktusba (egyébként nem mondhatnám, hogy kerestem a bajt, jobbára kerültem az összetűzéseket, vele sem akartam ujjat húzni; megalkuvásom bizonyítéka, hogy négy év alatt rendesen megtanultam oroszul), hanem mert sok olyasmibe is beleártotta magát, amibe szerintem nem kellett volna. Mániája volt például, hogy kedvenceket választott magának az osztályból, főleg lányokat, és liblingjeit megpróbálta összeboronálni egy-egy kiszemelt fiúval. Engem például Emmával ültetett össze.

Emi azért lett kedvence, mert még az óvodában remekül megtanult oroszul, ezen felül szorgalmasan készült az órákra - no meg maga is ambicionálta, hogy bevágódjon nála. Egyébként értelmes, gyors felfogású lány volt, akivel mindenről lehetett beszélgetni (igaz, eközben sokszor játszotta az eszét), és akin ezek szerint Guticska sokkal hamarább észrevette, amit én nem, tudniillik, hogy Emi szeretne tetszeni nekem. Különösebben nem vettem zokon az összeültetést, bár addig jobbára csak fiúkkal ültem, s ha már lány, akkor inkább Kati vagy Orsi… De Emivel is igazán jól ki lehetett jönni. Szünetben és főleg iskolán kívül aztán persze továbbra is azokkal jártam össze, akikkel korábban összebarátkoztam, de padtársnak teljesen megfelelt a nagybeszédű, kicsit tudálékos és csúnyácska lány. Mivel pedig feltehetően naponta és célzottan nekem bemutatott magatevéseit én továbbra sem vettem észre, így a padtársi kapcsolaton túli közeledését nem is viszonozhattam; ezzel biztosan sok bánatot okoztam neki; de „butaságom” láthatóan nem szegte kedvét. Addig minden rendben is ment, amíg valami zenés összejövetelen (talán újévi mulatságon?) odáig nem fajult a dolog, hogy osztályfőnöknőm - alighanem az elszánt leányzóval összebeszélve - váratlanul fel nem szólított, hogy kérjem fel Emit táncolni. Ártatlan dologgal kezdődött a cselszövés, Guticskának valami rém fontos mondanivalója akadt számomra ott, az ünnepélyen, belém karolva kezdte előadni a dolgot, közben szépen odavezetett a velem táncolni nagyon kívánó kedvenckéje elé, és felszólításával olyan szituációt teremtett, hogy én csak mindkettejüket megsértve szabadulhattam a kelepcéből. Még hogy táncolni! És pláne Emivel! (Tudni kell, hogy valami ostoba okból a táncolás ellen erős ellenszenvvel viseltettem, idétlen dolognak tartottam, soha azelőtt nem vetemedtem ilyesmire – és utána még évekig sem! Aztán úgy nyolcadikos koromban megtört a jég, és a következő tízegynéhány évben bőven bepótoltam a lemaradásomat.) Bár udvarias és a hölgyekkel kifejezetten előzékeny viselkedésű fiúgyerek voltam, de akkor „kiszakítottam magam” Guticska karolásából, sarkon fordultam és úgy otthagytam őket, mint szent Pál az oláhokat.

Osztályfőnöknöm ezt igencsak zokon vette és attól kezdve pikkelt rám. Még legalább két komolyabb konfliktusom adódott vele az elkövetkezőkben. Egyszer például arra utasított, kérjem meg tornatanárunkat, adjon nekem jobb jegyet, hiszen mindenben jeles vagyok, már csak nem akarja az elszánt testnevelő bizonyítványomat elrontani azért, mert lassabban futom a köröket a pályán a többieknél. Én ugyan nem kérek meg senkit semmire, pláne Károlykát nem (akivel később szintén kialakult a privát háborúm), nekem ugyan nem fontos az az ötös, ha Jeva Joszifovnának kell a statisztikába, kérje meg ő. No, ezt az ellenszegülést osztályfőnökként már végképp nem tudta elviselni, ha jól emlékszem, még anyámat is behívatta engedetlenségem miatt. Persze Károlyka is megmakacsolta magát, nem volt hajlandó jelest adni (egyébként nem is érdemeltem meg sem akkor, sem a következő öt évben). Azt hiszem, a dolog azzal fejeződött be, hogy egy évre felmentettek tornából.

Végül az utolsó nagyobb összetűzésem akkor alakult ki Guticskával, amikor egy november hetedikén a kötelező felvonulás helyett három barátommal, fondorlatos módon kijátszva a felügyelő tanárok éberségét, egy megfelelő pillanatban kiléptünk a sorból és kereket oldottunk. Ami talán ki sem derült volna, ha történetesen nem azért szöktünk volna el, hogy jó időben érjünk kedvenc cukrászdánkhoz (az akkori Szputnyik az Uzsgorod szállóval szemben), akkor, amikor még esélyünk volt arra, hogy szabad asztalt kapjunk. Az iskolák ugyanis a sorszámuk szerinti sorrendben haladtak el a Lenin-téren felállított dísztribün előtt, és mivel mi a 10-es számú voltunk, így kilenc iskola több ezer tanulója hamarább szabadult minálunk, természetesen ellepték a város alig néhány olyan üzemegységét, ahol fagyizással, sütizéssel lehetett ünnepelni, s ahol akkoriban a mulatozás netovábbját ejthettük meg azzal, hogy a tejből, tejszínből, fagylaltból és gyümölcsízből mixelt habzó koktélt vékony műanyag szívószállal beszürcsölhettük. Mivel egyszer-kétszer már hoppon maradtunk, és hosszan kellett sorban állnunk a cukrászda előtt, amíg bejuthattunk (és addigra a koktél valamelyik komponense már bizonyosan el is fogyott), így azon az éven elhatároztuk, teszünk róla, hogy az alacsonyabb sorszámú iskolásokat megelőzzük a Szputnyikban. Leléptünk tehát akkor, amikor még a gyárak, üzemek, kolhozok dolgozói vonultak a tribün előtt – tőlük nem kellett tartanunk, hiszen a szovjet felnőttek nem arról voltak ismertek, hogy jeles ünnepek idején szesztelen cukrászdákat keresnek fel.

Oda is értünk időben, letelepedtünk egy szabad asztal mellé, és megrendeltük a jelentős mennyiségű finomságot. Közvetlenül ezután megérkezett az 1. számú iskola kontingense, majd a 2-é, 3-é, és rövidesen már nem hogy szabad asztal, de egyetlen szabad hely sem akadt a Szputnyikban, így kezdett a bejárat előtt kanyarogni a sor. Feltűnően sokat kellett várni arra, hogy kiszolgáljanak minket, már rendesen csorgott a nyálunk, amikor nem kis döbbenetünkre a cukrászdába benyitott Guticska egy kolléganőjével. Amikor eljöttek a csupa diákból álló sor előtt és benyomultak a helyiségben, nyilván arra számíthattak, hogy koros tanárnőkként majd valamely udvarias nebulók átadják nekik a helyüket. De nem! Bizonyára hozzánk is ezzel a szándékkal közeledtek, mi meg illedelmesen köszöntünk és vigyorogtunk a képükbe – de ülve maradtunk. Akkor már nagyon vártuk a koktélokat és süteményeket, még legkedvesebb tanárunk kedvéért sem szívesen mondtunk volna le a várható élvezetről, nemhogy a közutálatnak örvendő Guticska miatt.

No, aztán az első tanítási napon lett haddelhadd. Kedves osztályfőnöknőnk nagy fejmunkával kikövetkeztette, hogy csak úgy érhettünk annyival előttük a cukrászdába, hogy már bent ültünk (és nem a sor végén várakoztunk), ha meglógtunk a felvonulásról. Alapos dorgálást kaptunk és írásbeli magyarázatot kellett írnunk. Engem nagyon érzékenyen érintett ez a számonkérés és magyarázat gyanánt megírtam életem első novelláját. Emlékszem, valami ilyesféle mondattal kezdődött: „Harcsa Hubert és Harcsa Hubertné már régóta készült arra, hogy a híd pillérénél egyszer rajtaütnek a kishalak csapatán.” Szépen megírtam, hogy egyikük megkerülte a pillért, másikuk szemből támadt, így bekerítették áldozataikat és bőséges ebédre tettek szert. Mi pedig, az iskola oszlopában haladva, egy pillanatra lepillantottunk a hídról, észrevettük a harcsapár izgalmas vadászatát, lenyűgözve végignéztük, és mire feleszméltünk, a menetoszlopunk már továbbhaladt az össziskolai gyülekező helyre, hiába szaladtunk, már nem találtuk őket. Ezen nagyon elszomorodtunk, és elindultunk a cukrászda felé, „hogy legalább a délutánja jól sikerüljön ennek a nagy ünnepnek.” (Szorongatott helyzetből novellával végni ki magam - nem is olyan rossz teljesítmény, állapítom meg utólag; arra ellenben nem emlékszem, irodalmi remeklésem ellenére kaptunk-e büntetést, s ha igen, ami valószínű, akkor mi volt az.)

A második tanár-ellenségem a már említett Károlyka volt, akivel mind tornatanári, mind párttitkári minőségében alkalmam volt hosszabb csatákat vívnom; erről majd a maga helyén; Guticskát azért részleteztem, mert rá már nem akarok több szót másutt vesztegetni.

Most azonban vissza Geckónéhoz.

Apám vagy húsz évvel később szólta el magát. Szokása szerint saját hajdani szerepének jelentőségét, befolyásának nagyságát ecsetelte, amikor valami más témáról átkapcsolva váratlanul kibökte, akkori iskolaigazgatómnál például ő intézte el, hogy a mi osztályunkban nehogy Kovács Vilmosné tanítsa a magyart. Bárki okíthatja a fiát, csak ő nem. Így hát végül is neki, apámnak köszönhetem azt a kiállhatatlan Geckónét, akinek sikerült a magyar irodalmat mint olyat évekre meggyűlöltetnie velem. Ezt soha nem fogom egyikőjüknek sem megbocsájtani. És bár apám manőveréről nem tudtam, valamilyen áttételes módon mégis érzékelhettem a cselszövést, ezért alakulhatott ki bennem valami zsigeri ellenszenv Geckóné iránt, és csak így ténhetett, hogy évekkel később közeli, bizalmi barátságba kerültem Vilmos özvegyével, Éva nénivel, akivel a kapcsolatunk egyes vonatkozásaiban már-már az anya-fiú viszonyra emlékeztetett. De ez hosszú történet, amelynek nem ő, hanem a lánya lett a főszereplője. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetmondásban sem tudom (nem is akarom) megkerülni azokat az eseményeket, amelyeket nagyon áttételes módon regényben (Szembesülés, Pro Pannonia, Pécs, 2005) már feldolgoztam, így lesz még szó bőven a két Éváról, anyáról és lányáról. Most csak annyit, hogy Kovácsné óráján egyszer mégis sikerült ott lennem. Károlykának, az iskolai párttitkárnak valamelyik soros őrült ötlete lehetett (hacsak nem felsőbb utasításra történt), hogy az iskolai komszomol bizottság legaktívabb és legmegbízhatóbb tagjait (én közéjük tartoztam) beosztotta idegen osztályokba megfigyelőnek. Az volt a dolgunk, hogy a Károlyka által kidolgozott grafikonnak megfelelően időnként beültünk egy-egy olyan tanár órájára, aki nem tanított minket, és jelentést írtunk arról, tapasztaltunk-e bármi olyasmit, ami hátráltatná a szovjet embertípus kimunkálásának nagyszerű folyamatát. (Csak jelzem: 15-16 évesek lehettünk.) Utólag visszagondolva jó kis spiclitanfolyam volt ez, persze akkor nem fogtuk fel, mire megy ki játék, de kár szépíteni: akkor és ott mi, a kommunista párt előcsapatát képező Lenini Komszomol elkötelezett tagjai, egy magasabb ideológia letéteményeseiként gyakorlatilag körmére néztünk a tanerőknek és talán még kellemetlenséget is okozhattunk volna nekik, ha „feljelentjük” őket. (Ám szerencsére Károlykánál mindegyiküket jobban kedveltük, így semmi esély nem volt arra, hogy bármelyiküket bemártsuk nála.)

Feltételezem, Károlykának nem volt tudomása az apám és Kovács Vilmos közti konfliktusról (eléggé bunkó volt ilyen értelmiségi dolgokhoz), és engem nem ezért osztott be éppen Kovácsnéhoz – bár utólag már ebben sem lehetek biztos: meglehet, éppenhogy szándékosan küldött engem Éva néni nyakára. Bárhogy is, tőlem (sem) azt kapta, amit várhatott volna, mert én bizony áradoztam a jelentésemben. Még ám teljesen őszintén: Geckónéhoz képest, akit botrányosan rossz tanárnak tartottam, Kovácsné órája igazi felüdülésnek számított és valóban nagyon-nagyon sajnáltam, hogy a mi osztályunkban nem ő a magyartanár. (Ekkor, mivel apám gondosan elhallgatta előlem, nekem fogalmam sem volt a közte és Vilmos közötti konfliktusnak sem a lényegéről, sem a súlyáról, csak annyit tudtam, hogy vitáik vannak, néha összevesznek, máskor meg kibékülnek, mint például akkor, amikor Vilmos előszót írt apám egyik könyvéhez, talán 1970-ben.)

Gezkóné előtt, nyolcadikig Becánics Olga volt a magyartanárunk. A nyelvtant ő szerettette meg velem egy életre. Még dühödt irodalom-ellenességem idején is érdekelt a grammatika, a nyelv szerkezete, izgatott a szókincs gazdagsága. Irodalomtanárnak, utólag visszagondolva, nem volt valami fényes, semmivel sem nyújtott többet, mint ami a tankönyvben volt, ám nem szakmai, hanem emberi kvalitásai miatt mégis úgy emlékszem rá vissza, mint legkedvesebb oktatóim egyikére.

Kilencedikben aztán két csapás is ért egyszerre: nem volt többé magyar nyelvtanunk (csak nyolcadikig szerepelt a tanrendben), az irodalmat pedig nem Olga néni tanította többé (ehhez hiányzott az egyetemi diplomája – csak főiskolai volt neki –, így a felsőbb osztályokban nem okíthatott). Geckóné pedig már a legeslegelső óráján a legmélyebb felháborodást váltotta ki belőlem. A beszédstílusát egyszerűen nem tudtam elviselni. Ezen felül szerintem hülyeségeket beszélt, amit mondott, abban nem volt logika, csapongott, össze nem függő és a témához nem tartozó érdektelen kitérőket tett; egyáltalán: követhetetlen ostoba hadovának tűnt a tanítása. Lehetett volna nem odafigyelni rá, de hangja és beszédmodora a maga rikácsoló agresszivitásában eleinte ezt sem tette lehetővé.

Hogy mit és hogyan adott elő 2 éven keresztül, abból egyetlen érdemi mozzanatra sem emlékszem, de elviselhetetlen beszédmódja annál jobban belém rögzült. Ennek lényege az, hogy gyakorlatilag minden mondatába beletűzött egy kérdést, amire azonnal válaszolt is. Az ereszkedő hanglejtésű mondatban a kérdésnél hirtelen felcsapta a hangsúlyt, szinte rikkantott, valahogy így:

"Petőfi Sándor első verse 1842-ben jelent meg na hol?, az Athéniumban. Nem sokkal ezután felfigyelt rá és felkarolta na ki?, Vörösmarty Mihály, az akkori legnagyobb költő, aki na mit írt?, a Szózatot. Petőfinek hamarosan megjelent első kötete és munkát is kapott na hol?, a Pesti Divatlapnál. Már első verseiben megmutatkozott na mi?, a népiessége."

És így tovább 45 percen keresztül.

Ezt őrjítőnek, felháborítónak, botrányosnak találtam, és elhatároztam, hogy a következő órájára már be sem megyek. Ez történelmileg csupán a magányos lázadó szükségszerűen bekövetkező bukását vonta volna maga után, ám én sajnos fellázítottam a barátaimat is.

Amikor másnap magyarórának kellett következnie, mi hatan-heten fogtuk a tankönyvünket, füzetünket, kerestünk egy üres tantermet és beültünk tanulni. Úgy emlékszem, Geckónét első alkalommal annyira meglepte a dolog, hogy szó nélkül hagyta (azt is gondolhatta, hogy egyszerű és egyszeri „lógásról” van szó), és csak a második távolmaradásunk után verte ki a biztosítékot. Akkor viszont ránk küldte az igazgatót. Jött is Takács nagy indulattal, de benyitva nem látott mást, csak azt, hogy néma csendben ülünk a padban, előttünk a tankönyv, és lázasan jegyzetelünk a füzetünkbe. A számonkérésre, hogy mit és miért és mégis hogy gondoljuk, csapatunk szószólójaként igyekeztem frappánsan megfelelni, azt is elmondva, hogy én otthon A magyar irodalom története c. hatkötetesből előre elolvasom a témát érintő fejezetet, és ha megtanultuk, amit a tankönyvünk ír, akkor elmondom a barátaimnak, amit abból megtudtam, aztán pedig verseket olvasunk és megbeszéljük a tartalmukat. Mindezt azért tesszük, mert a tanárnőnk órájával és tanítási módszerével nem vagyunk megelégedve, és higgye el nekünk Joszif Alekszandrovics, hogy így sokkal alaposabban elsajátítjuk a tananyagot.

Igazság szerint nem emlékszem pontosan, meddig nézték el nekünk ezt a példátlan devianciát, mi és hogyan történt ezután. Annyi bizonyos, hogy – mivel hajthatatlanok maradtunk és sem jó szóra, sem igazgatói parancsra nem tértünk vissza Geckóné fennhatósága alá – nagyobbfajta balhé kerekedett a dologból, hívatták a szüleinket, minden szinten alapos dorgálást és még alaposabb fenyegetést kaptunk. Szegény osztályfőnökünk – aki ebben az évben már nem a diktátor hajlamú Guticska volt, hanem a vajszívű és mára sajnos már csak szép emlékű Leszjó Gyuri bácsi – kopasz fejéről tépte a maradék hajszálakat, ne csináljuk ezt vele, neki lesz baja abból, ha nem tudja az osztályát megfegyelmezni, majd még elvesznek minket tőle. Rémlik, mintha vélt hiányos tudásunk okán is meg akartak volna fogni minket, és rémlik, hogy a barátaim néhánya el is vérzett akkor, amikor valami bizottság előtt olyasmiket kérdeztek tőlük, ami a tankönyvben is csak lábjegyzetben szerepelt, de emlékezni vélek arra is, hogy kettőnket-hármunkat mégsem sikerült megfingatni, mert a lázadás komolyságához mi a tanulást is igen komolyan vettük, én legalábbis mindenképpen, az „elmulasztott” órák anyagából a felkészültségem alighanem – ez nem volt olyan nagy kunszt – Geckóné ismereteivel is vetélkedett. Tudtam, hogy csak akkor úszhatom meg súlyosabb következmények nélkül a szabotázsra való felbujtást, ha a tudásomon nem találnak fogást – legalábbis a szabotált órák anyagát illetően, így hát mindent elolvastam és megtanultam, amihez hozzájutottam. Az pedig nem volt kevés.

A dolog vége természetesen az lett, hogy újra be kellett ülnünk a rendes tanórára. Ám ebből az egészből mégsem vesztesként jöttünk ki; sőt. Tanárnőnk szakmai tekintélyét alaposan megtépáztuk, talán az önbecsülését is. Nekünk pedig megnőtt a tekintélyünk, nemcsak az osztályban, hanem – furcsa, hogy ilyet mondok – Geckóné is határozottan tartott tőlünk és eltűrte, hogy egyre több kiváltságra tegyünk szert. Mi pedig ezzel, kell-e mondanom, maximálisan visszaéltünk. Rövidesen olyan helyzet alakult ki, amely elbeszélve-leírva teljesen hihetetlennek tűnik, és ha nem velem esett volna meg, magam is azt mondanám, ilyen nem fordulhatott elő egy szovjet iskola érettségiző osztályában. Pedig előfordult.

A magyarórák az utolsó tanévben nálunk a következőképpen festettek.

Geckóné „magyarázott” a maga nahol, namikor, naki stílusában, miközben ő is teljesen bizonyos lehetett benne, hogy csak azok figyelnek rá, akik lusták vagy fantáziátlanok ahhoz, hogy valami mást csináljanak. A jó jegyre hajtó lányok kivétel nélkül csillagászatot tanultak: a magyar után ez az óra következett, és Árpi bácsinál nem volt pardon, nem érdekelte, hogy a lányoknak nem fekszik ez a tantárgy. Következetes volt és maximalista. Akár szerethettem volna is, hiszen akkoriban még csillagász akartam lenni, valahogy mégsem találtuk a közös hullámhosszt. Ő sem igazán kedvelt engem, bár elismerte tudásomat; valahogy ugyanígy voltam vele én is. Egyetlen, bár igen jelentős alkalomra emlékszem, amikor éreztem, hogy pártomon áll: fizika szóbeli érettségin valami levezetéssel meggyűlt a bajom (mindig inkább az elméletet tudtam jobban) és a vizsgabizottság nem volt meggyőződve arról, hogy adhatnak-e nekem jelest. És akkor Árpika alámmuzsikált azzal, hogy csupa elméleti pótkérdést tett fel, olyasmiket, amelyek messze túlhaladtak a középiskolai tananyagon. Azt kérdezte például, hogy az idő az vajon porciális vagy kontinuus mennyiség-e. Meg hogy mi az entrópia. Mik azok a kvarkok. És hogy hallottam-e a tér-idő szingularitásról. Persze megkaptam a jelest, mert azt hitték, mindketten marslakók vagyunk. Na, hát ennek az Árpikának az órájára készült a fél osztály magyarórán. De nem ám titokban: csillagászat tankönyv nyitva a padon, füzet is felütve; valahol persze a magyarkönyv is ott hevert, teljesen alárendelt szerepben. Akadtak, akik keresztrejtvényt fejtettek, mások rajzoltak vagy Illés-slágerek szövegét másolták. Mi nyolcan pedig – kártyáztunk.

Az igazi hihetetlenség itt következik. Ugyanis ez sem titokban történt. Hanem két külön négyes csoportban, teljesen nyíltan, a pad tetején. Vagyis hát nem padok voltak azok, mi rendes székeken ültünk, előttünk szabályos asztalok. Így aztán könnyű volt ültünkben hátrafordulni és a mögöttünk lévőt kártyaasztalként használni. Én hol Dezsővel, hol Zolival ültem az első „padsor”-ban legelől (tehát abszolút szem előtt), kitettük magunk elé a könyvet, füzetet, aztán megfordultunk és Geckónénak háttal ülve zsugázni kezdtünk a mögöttünk ülőkkel (általában Boberral és Szakmárival). Kizárólag páros durákot játszottunk (szerintem az egyik legszellemesebb kártyajáték). Nekem Bober Laci, legjobb akkori iskolai barátom volt az állandó párom; mint ahogy asztaliteniszben, orosz durákban is verhetetlen páros voltunk, Szakmári Sanyi, a másik vezéregyéniség hiába is választotta maga mellé hol Estók Dezsőt, hol Feninec Ferit, hol Gergely Zolit. Idővel egy másik csapat is kedvet kapott a középső padsorban és ugyanígy cselekedtek ők is: verték a blattot rendesen. Geckóné csak akkor szólt ránk, amikor már nagyon elragadtattuk magunkat és a „Te hülye, miért nem az ásszal ütöttél” kiszólások elnyomták az „Ezért is nevezzük Ady Endrét na minek?, a forradalom viharmadarának”-szerű frázisokat.

Ha idegen nyitott be az osztályba, mindig tanárnőnk volt jobban megijedve nálunk. De nem kellett félnie: az „idegen” előbb mindig a tanárnőre nézett, köszöntek egymásnak, és mire az osztály felé fordította a tekintetét, mi már rendesen ültünk, a kártyára rádobtuk a tankönyveket. Ennek ellenére az igazgatónk két év alatt csak tőlem pontosan 27 csomag kártyát kobzott el; bár egyiket sem magyarórán. (Erre még visszatérek.)

Nem igazán tudom felidézni, hogyan zajlott a feleltetés magyarból. Arra emlékszem, hogy én soha nem feleltem, a kötelezettségem annyi volt, hogy 1-2 havonta szólt nekem Geckóné, a következő órán milyen témából kell előadást tartanom. Olyasmiket bízott rám, ami a tankönyvben nem szerepelt külön fejezetként, épp csak említették. Így kaphattam Kosztolányit, Babitsot, Szabó Lőrincet, Déryt, Karinthyt. Felkészültem, elmondtam a mondókámat, megkaptam rá a jelest, és egy-két hónapig nem volt gondom a magyarra. Nem is tanultam belőle egy betűt sem, és egyetlen kötelező olvasmányt sem tettem magamévá (kivéve a verseket).

No, ilyen előzmények után mégis első lettem a 10. osztályos iskolai tantárgyi vetélkedőn és ezért nekem kellett a 9-esek és 8-osok győztesével együtt Geckóné kíséretében Gyuszi bácsi rozoga Moszkvicsán Beregszászba utaznom.

Ez pedig Kovács Vilmos szülőfaluja, mondta Gáton áthaladva az angoltanár látszólag a kocsiban mellette ülő Geckónának, valójában azonban inkább a hátul ülő három tudatlan diáknak címezte megjegyzését; de az is lehet, hogy kifejezetten nekem szánta. Ha igen, akkor telibe talált. De ezt ott, félúton Munkács és Beregszász között nem fogtam fel. Inkább csak csodálkoztam: ugyan miért olyan fontos ezt megjegyezni? Hiszen Kovács Vilmos egy jelentéktelen figura, ráadásul mindenféle zűrös ügyei vannak. Nevét otthon csak nagy-ritkán hallom, akkor is negatív értelemben, abban az irodalmi stúdióban pedig, ahová néha el-eljárok, még soha nem ejtettek szót róla. Vannak nekünk jó költőink, Kecskés Béla, Balogh Balázs, Balogh Miklós, Ferenczi Tihamér, Füzesi Magda – na de hogy Kovács Vilmos? Ugyan!

Pedig Vilmosnak akkorra már készen volt a később csonkán maradt életműve. 1965-ben megjelent a regénye, a Holnap is élünk, amelyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének neveztek, 1968-ban pedig legjobb versei is napvilágot láthattak a Csillagfénynél c. kötetben. De én ezekről mit sem tudtam. Amikor 72 táján kezdett némi (minimális) érdeklődésem kialakulni a helybéli magyar irodalom iránt, akkor Kovács Vilmos már „nem volt sehol”, a közélet és az irodalom perifériájára szorítva ősnyelvkutatásra adta a fejét. Az „irodalmat” a József Attila Irodalmi Stúdió fiatal gárdája jelentette, illetve az a néhány idősebb kolléga, aki szűkebb-tágabb körben bekapcsolódott az apám által főszerkesztett Kárpáti Igaz Szó körül szerveződő kulturális életbe és jelen volt a lap hasábjain (Csengeri Dezső, Lusztig Károly, Sütő Kálmán...). S ha nem tudtam azt, hogy Kovács Vilmos jelentős író, még kevésbé volt tudomásom arról, hogy Mesterként tanítványok egész sorát tudhatja maga mellett, arról pedig a leghalványabb ismeretem sem lehetett, hogy mi az, amit írói magatartásával képvisel – s hogy egyáltalán képvisel valamit.

Gát az ő szülőfaluja. Hát jó. És?

És mégis. A tanulmányi versenyre minket 403-as Moszkvicsában fuvarozó Nagy Gyula angoltanár kijelentése mégis olyan fontossá vált számomra, hogy lám, 32 év távlatából is pontosan emlékszem rá. Talán még arra is, hogy aztán szavalni kezdett egy verset, mire Geckóné halálos zavarba jött, lévén fogalma sem volt, kitől való a költemény; annyira jött csak rá, hogy nem Kovács Vilmostól.

S míg igy röpített holt tükrén a rossz ár,
rám szólt a sárból egy alak kikelve:
»Ki vagy te, hogy órád előtt lejössz már?«
»Ó nem maradni jöttem én e helyre«
– feleltem. – »De hát te ki vagy, te piszkos?«
»Látod, egy síró lélek« – szólt felelve.
És én: »Könnyeddel s kínoddal, te mocskos,
maradj magadnak – engem mire nézel?
Ismerlek jól, bár minden tagod lucskos.«

Talán ez a Dante-intézet volt, talán valami egészen más. Babitsos nyelvezetű veretes szövegre emlékszem, de konkrétumok nélkül. Gyuszi bácsi szavalt, aztán hallgattunk egy sort, talán csak Jánosi előtt élénkültünk fel, amikor a guti elagazásban feltűnt a kőoroszlán, úgy is mint a vidék faunájának oly jellemző állatfaját megjelenítő útjelző. Húsz évvel később a gyerekeim kedvenc látványa lett, ahányszor csak Beregszászba utaztunk, mindig köszöntek ennek a szocreál Leónak.

Itt filmszakadás következik, a következő 1-2 óra eseményeit nem tudom felidézni. Csak utólagos rekonstrukció, hogy közvetlenül a vetélkedő kezdete előtt érkezhettünk, ezért nem volt már időnk elfoglalni a szállást. (Kétnapos erőpróbáról volt szó: tesztek, tételhúzás utáni azonnali feleletek, dolgozatírás, külön feladatok – pl. interjú-készítés, versmondás, rögtönzött előadás – már nem emlékszem, milyen sorrendben.) A helyszín talán a 4-es sz. Kossuth Lajos Középiskola volt (már akkor így hívták!), de erre sem mernék megesküdni. Mi volt délelőtt, mi délután? Kaptunk-e ebédet és hol? Nem emlékszem. Inkább csak rémlik, hogy az első napon tesztkérdésekre adtunk írásban válaszokat és több témából választhatóan fogalmazást írtunk (hiszen ezeknek a kijavítására idő kellett). A dolgozatomban, azt hiszem, valami fellengzős, optimista jövőépítős (nagyon vonalas!) eszmefuttatásra vetemedtem, állítólag a bíráló bizottság el volt tőle ragadtatva. Ezt onnan tudom, hogy – ugyancsak vagy 20 évvel később – a tankönyvkiadóban egy akkori zsűrittaggal, K. Verával dolgoztam együtt (őt akkori munkahelye, a megyei tanártovábbképző központ delegálta Beregszászba – ez egyben a vetélkedő szervezője és felügyelő szerve is volt), és elmondta, a fogalmazásokat, mint dokumentumokat, egy ideig meg kellett őrizniük, aztán likvidálhatták, de neki az enyémet nem volt szíve kidobni, hazavitte és még hosszú évekig őrizgette, talán meg is van valahol. Kértem, hozná el, hadd nevessek, de nem találta. Azóta is várom, hogy egyszer mégis előkerül – hasonló stílusú érettségi dolgozatommal együtt – annak bizonyítékaként, lám, milyen lelkes ifjúkommunista voltam 17 évesen.)

Amire ellenben pontosan emlékszem, az a következő.

Az egyik tesztkérdés így hangzott: sorolj fel kárpátaljai írókat és festőket (ha jól meggondolom, ez nem is teszt, hiszen nem megadott válaszok közül kellett választani; de valamiért mégis így hívták). Nekem megindult a pennám, róttam a neveket, ahogy eszembe jutottak (csupán arra vigyázva, hogy író apám és festő nagybátyám ne az elsők közt szerepeljen), az első tucatig biztosan meg sem álltam. Egy ponton, emlékszem az érzésre, megállt a tollam, mert a tudatomban megjelent Kovács Vilmos neve, de a kezem vonakodott leírni. Mégiscsak egy író ő is, ha nem is jelentős; az meg kit érdekel, hogy apámmal rosszban van, győzte meg elmém az ujjperceimet, odabiggyesztettem a nevét, kicsit néztem hitetlenkedve, aztán gyorsan mentem tovább, mert rájöttem, hogy a kérdés nem csak magyarokra vonatkozott, és én bizony a helybéli ukrán alkotók közül is sokak nevét ismertem. Alig fért el a felsorolásom az űrlapon szabadon hagyott helyre.

A dolgot el is felejtettem volna, és az utazásunk közben megesett gáti epizóddal sem kapcsolódott volna össze, ha azon a napon nem történik még egy réerősítés.

A következő epizód, amit fel tudok idézni: Drávai Gizella felbukkanása.

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 64 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

Snitt. A következő kép, amit vissza tudok idézni: nevetgélő-hangoskodó csapatunk hirtelen elnémul: megérkeztünk a mély álomba merült diákszállóba.

A süppedős sötétség és a tompa csend világában találtam magam.

Tudtam, hogy későre jár, a kollégium teljes élettelensége mégis meglepett.

Alig indultunk el egy igen gyéren világított folyosón, a lányok hirtelen elbúcsúztak tőlem és belibbentek azokba a feketén hortyogó termekbe, amelyekben ágyuk várta őket s amelyekből tömény, meleg nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, hogy merre is vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán összeszedve minden bátorságomat be-benyitottam néhány ajtón. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: a vaksötétből nagyon halványan kirajzolódó világosobb foltokon, akárha saját kipárolgásuk légpárnáján, embertestre emlékeztető sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban. Hiába mentem át a másik épületszárnyba és kukkantottam be az ottani szobákba, egyetlen égő olvasólámpát sem találtam, halk beszélgetés sem folyt sehol, nem nyitottam rá sem kártyázó, sem iddogáló fiatalokra, nem botlottam egymáshoz átszökdöső fiúkba és lányokba, nem szűrődött ki sehonnan zsivaj, zene vagy énekhang. Halálosan mély álmát aludta az egész kollégium, mindent magába foglalt az épületnyi hortyogás, mintha még a folyosók is a fújtató tüdők ritmusában hullámoztak volna.

Valahol csak kell lennie egy ügyeletesnek, gondoltam, talán fent az emeleten. De ahogy a csaknem teljes sötétségben végighaladtam a zárt ajtók előtt és kiértem az előtérbe, ahol valamivel jobb volt a világítás, már semmi kedvem nem volt a vakon ásító lépcsőházba belépni. Örültem, hogy látom a kijáratot, hogy nem tévedtem el a labirintusban, nem szippantott be valamelyik áporodott levegőjű álombugyor, hogy többé ne szabadulhassak az épület sajátlélegzésének túlvilági ritmusából.

Már-már pánikszerűen távoztam, eszembe sem jutott, hogy bekukkantsak a portásfülke feketeségébe, vajon hortyog-e benne valaki. Ahogy jövetelünkkor, távozásomkor is meglepően könnyen nyílott a súlyos vasajtó, vigyáztam, be ne csapódjon mögöttem, nem akartam lármát kelteni, nehogy felriadjon álmából mögöttem ez a roppantul szuszogó dinoszaurusz.

Mélyet lélegeztem a friss levegőből, jólesett, hogy kicsit megborzongtat a szél.

No, akkor vissza az országútra, irány Gizi néni, mégis elfogadom szállásajánlatát.

Biztos vagyok abban, hogy akkor már volt karórám. Ha jól emlékszem, a 14. születésnapomra kaptam az elsőt, de ekkor már nem azt hordtam, hanem azt, amelyikre előző télen tettem szert. Az ajándék-karóra olcsó portéka volt, gyereknek tönkretenni való, ám amit a hóban találtam szánkózás közben (valakinek leoldódott a karjáról a fém pánt, és a puha hó miatt nem hallotta meg a koppanást), az egy remek Pobeda volt, hordtam is vagy 20 éven át, még azután is, hogy az első digitális karórák divatba jöttek. Persze lett nekem számkijelzős kvarcórám, több is, de ezek hipp-hopp tönkrementek, és én mindig visszatértem az öreg hűséges jószághoz. Amelyiket egyébként „po Berticsovszki” járattam. De erről később. Volt tehát órám, tudnom kellett, mennyi az idő, most visszaidézve azt a különös éjszakát mégis arra emlékezem, valahogy kiestem az időből, először ennek folytonosságát veszthettem el, és csak aztán tévedtem el a térben. A diákszállóból szabadulva eleinte semmi változást nem vettem észre, örültem, hogy újra szabad levegőn lehetek, elszántan lépdeltem az országút felé ugyanazon a földúton, amelyen ideig jöttünk, és latolgattam, vajon hol folytathatjuk Gizi nénivel a beszélgetést. Aztán elbizonytalanodtam, mert olyan érzésem támadt, mintha órák hosszat bolyongtam volna a kollégiumban, talán már éjfél is elmúlt. Hogy állítsak be ilyen későn az idős tanárnőhöz?

Milyen egyszerű lett volna megnézni az órámat, mégsem ezt tettem, hanem arra kezdtem figyelni, hogy mintha a táj megváltozott volna az eltelt idő alatt, a tárgyak elvesztették kontúrjukat, puhább, süppedősebb lett a vidék. Vajon jó felé megyek-e, merült fel bennem. Vajon pontosan mögöttem van-e a diákszálló? Mentemben hátranézve kisebb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nem látom az otromba épületet, csak a behavazott szőlőhegy kékes tömbje rajzolódik ki a csillagtalan ég szürkésen-sárgás háttere előtt. Megálltam, szusszantottam egyet, mintha fáradt lennék, és alaposan körbekémleltem. Egyáltalán nem volt teljes a sötétség, a tájat halvány derengés fogta egybe, pontosan elkülönültek a távolban a fekete erdők a világos irtásoktól, a közelemben is eléggé hosszan kirajzolódott fehéren világító környezetéből a girbegurba földút. Semmi máson, csak ezen a mezőbe taposott csapáson jöhettünk, amely a megkeményedett sár sötét göcsörjeit váltogatta a fenekükig befagyott pocsolyák matt felületével. Ha visszafelé sem térek le róla, ki kell érnem az országútra, gondoltam, egyszersmind megállapítva, hogy kellemetlennek egyáltalán nem mondható borzongás fut rajtam végig.

Elindultam, és míg korábban inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva, most a környezetre figyeltem, meresztettem a szemem a távolba, hallgatóztam, de egyelőre semmi jelét nem vettem annak, hogy közelednék az országúthoz. Nem mondhatnám, hogy süket csend vett volna körül, kisebb-nagyobb zajok értek el hozzám különböző irányokból, előbb mintha távoli kutyaugatást hallottam volna, aztán olyasfajta neszezést, akárha a szél zúgatná a bozótost. Madárhangokat is felfedezni véltem, egyszer pedig határozottan szárnysuhogást hallottam a fejem fölül, de mire felnéztem, semmi sem látszott. Csak autózúgást és felvillanó fényszórókat nem sikerült észlelnem, hiába hegyeztem ki erre az érzékeimet.

Megszaporáztam a lépteimet, mert korábbi kellemes borzongásom, amely egyszerre volt testi és lelki természetű, ketté szakadva fejlődött tovább: kezdtem kívülről fázni és belülről szorongani. A gyorsgyaloglás majd kimelegít, a feszes ütemben ismételt erőteljes mozdulatok pedig biztonságot adnak, gondoltam a feladatra koncentrálva. Ám alig vettem fel az erőltetett menetelés ritmusát, újabb furcsaságot vettem észre. Nem hallottam a lépteim neszét, nem csikorgott talpam alatt a föld, mintha nem is fenekükig fagyott pocsolyák övezte jeges göröngyökön, hanem gumipadlón masíroztam volna. Erre újra meg kellett állnom, hogy nagyot dobbantva vizsgáljam meg a különös hangelnyelődést. A lábfejem szinte belesajdult, akkorát toppantottam, a zaj azonban, amit keltettem, sokkal halkabb, tompább volt a várhatónál. Mással is megpróbálkoztam, előbb tapsoltam néhányat, aztán kiáltottam is egyet, de ez olyan idétlenre sikerült, hogy elmosolyodtam magamon, ugyan már, nincs jobb dolgom, mint hogy egy mező közepén rikoltozva a téli táj akusztikai tulajdonságait vizsgáljam éjnek idején; a hó nyilván elnyeli, nem pedig visszaveri a hangokat, ezért tűnik olyan tompának minden effektus.

Mielőtt elindultam volna, újra hallgatóztam egy kicsit, a fülemben érzékelt halk sistergésről azonban inkább csak arra következtethettem, hogy a saját vérkeringésemet hallom, nem pedig a távolban elhúzó autók zúgását.

Micsoda képtelen helyzet, szögeztem le továbbindulva, miközben egyáltalán nem volt kedvem megbarátkozni a gondolattal, hogy eltévedtem. Hátam mögött a szőlőhegy, előttem a sík – előbb-utóbb valahol kereszteznem kell az országutat, biztattam magamat.

A meggyőződés bizonyosságát azonban újra és újra kikezdte a távlatok esetlegessége. Visszhangtalan mikrokozmoszomat szinte gyanakvó idegenséggel vette körül az egyre misztikusabbnak látszó kontúrtalan messzeség, a távolság mint fenyegetés vált mind érzékelhetőbbé. A semmi közepén hasztalan elszántsággal lépdelő alakomat úgy kezdtem látni, mint valami ostoba tévedést, mint a dimenziók pókhálóján fennakadt és mindhiába kapálódzó áldozatot, aki képtelen szabadulni a még fel sem ismert csapdából, azt hiszi, hogy közeledik valamely megoldáshoz, nyugtatgatja magát, hogy helyzete egyáltalán nem súlyos, de közben mindinkább belegabalyodik az elveszejtő fonatokba.

Ahogy haladtam, ismeretlen eredetű, nyúlós szorongásom amorf darabkái minden lépésemmel konkrét félelemmé szemcsésedtek. Bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy az imént még kellemes borzongásom pillanatokon belül hideglelős rémületté fog válni, érdekes módon azonban nem tettem ez ellen semmit, ellenkezőleg, mintha sürgettem, kívántam volna, hogy végre beteljesedjen rajtam a rettegés, kerítsen hatalmába a páni félelem, nem bánom, csak megtudjam végre, mit akar tőlem ez a csillagtalan téli éjszaka.

Ahelyett azonban, hogy rám tört volna a páni félelem, hirtelen álmos lettem, előbbi fokozott élénkségem átmenet nélkül tompa érdektelenségbe csapott át. Fáradtnak, kialvatlannak, elesettnek éreztem magamat, legszívesebben ledőltem volna a fagyos földre. És ha eddig pontosan regisztráltam éji kalandom minden apró mozzanatát, nemcsak a külső észleléseket, hanem gondolataim és kedélyem változását is, akkor ettől a pillanattól kezdve megszűntem a kintre és a bentre figyelni, minden érdeklődésemet elvesztettem, csak mentem, gyalogoltam, minden meggyőződés nélkül, mint akinek teljesen mindegy, eléri-e valaha az országutat, visszajut-e a városba, lát-e még valaha embereket. Haladtam hangtalanul, üres elmével és üres lélekkel, mint aki beletörődött abba, jövendő életét ezzel az értelmetlen meneteléssel tölti, amelyből még a bolyongás szeszélyessége is hiányzik, hiszen látszólag valamilyen céllal, pontos szándékkal teszem meg az új és újabb métereket, de hogy mi a cél és mi volt a szándék, az elmerült az időben, beszippantották a szétcsúszó távlat hasadékai.

A következő emlékkocka: állok az országút szélén. Felélénkült a szél, össze kell húznom magamon a kabátot. A gyér fényben megállapítom, hogy pontosan ott állok, ahol letértünk a betoncsíkról a földútra. Visszataláltam. Kis megkönnyebbülés, visszanyert lélekjelenlét. No, lássuk. Arra kell lennie a városnak. A biztonság kedvéért hátrafordulok, és különösebben nem is csodálkozom azon, hogy a távolban pontosan látszik a diákszálló néhány világító emeleti ablaka.

Akkor tehát most jobbra kell fordulnom. Nosza.

Az országút enyhén lejtett, ezt jó jelnek vettem, emlékeztem arra, hogy idefelé érezhetően megnehezítette a lépteinket a hosszú kaptató. Most minden fáradtságom ellenére szinte úgy éreztem, nem kell tennem semmilyen erőfeszítést, visznek a lábaim, szinte úgy haladok előre, mintha kerékpárral gördülnék le egy magasabb pontról egy mélyebben fekvőbe. El is képzeltem a lejtőn egyenes vonalú egyletes mozgással haladó testre ható erőket, szinte láttam a saját tömegközéppontomba állított vektorokat, a nehézségi erőét és a rugalmasságiét, ezeket száraknak véve rombuszt alkottam, és az idom átlója lett az eredő, amely engem a város felé taszít.

Elég hosszan meneteltem, amíg felébredt bennem a gyanú. Már rég fel kellett volna tűnnie város fényeinek és nekem már a kivilágított szakaszon kellene haladnom, amely lassan bevinne a városszéli lakótelep sorházai közé.

Amikor az út, ahelyett, hogy lakott területre ért volna, élesen kanyarodni kezdett balra, a hegyoldal felé, megértettem, hiába stimmelt minden a vektorokkal, a város mégis a másik irányban van, én meg a szomszédos faluhoz közeledem. A domb tetején még meg mertem volna esküdni, hogy jó felé fordultam, itt azonban már kételkedni kezdtem abban, eléggé körültekintő voltam-e. Ott kétséget kizárónak látszott a helyzetem, hirtelen elfelejtettem a kollégiumtól odáig megtett út furcsaságait, elhárítottam annak a lehetőségét, hogy olykor az egyértelmű dolgokban is elveszthetjük bizonyosságunkat. Ahelyett, hogy kísérletet tettem volna a korábbi képtelenségek megmagyarázására, könnyű döntéssel túltettem magam minden lehetetlenségen, öntelten megállapítottam, hogy mégis felülkerekedtem az ellenem szegült éjszakán, mégis visszataláltam a biztos ponthoz, legyőztem minden irracionalitást. Ez az önelégültségem akadályozott meg az aprólékos mérlegelésben, állapítottam meg, és mély lélegzetet véve visszafordultam.

Amennyire megkönnyítette lépdelésemet az enyhe lejtő, épp annyira akadályozta az emelkedő. Nem akartam sem pihenőt tartani, sem lassítani a ritmusomon, így aztán a hegymenet előbb intenzív lihegésre késztetett, aztán meg is izzasztott, nem lesz ez így jó, gondoltam, áthevülten bekapkodom a hideg levegőt, és ha ehhez még a ruhám is átnedvesedik, majd rám hűl, akkor kész a tüdőgyulladás. Kicsit lassítottam hát a tempón, így értem újra a domb tetejére. Bár a diákszállónak már egyetlen ablaka sem világított, a sötét tömb mégis egészen élesen látszott a szőlőhegy oldalában, igen, világosabb lett az egész környék, hát persze, időközben felszakadt a felhőzet, itt-ott látszottak a csillagok, és a fogyó hold is fel-felbukkant, aztán fátylas homályba burkolózott.

Hát akkor csak tovább az országúton, ezek szerint mégis erre kell lennie a városnak, győzködtem magam, de ahogy elhaladtam amellett a hely mellett, ahol a földút becsatlakozott, mégis az lett az érzésem, hogy mögöttem van a város és előttem a szomszéd falu völgye. Mivel azonban éppen most jöttem abból az irányból, és ott bizony semmiféle városszélnek semmilyen jele nem mutatkozott, így orientációs sejtelmemet felülbíráltam a tapasztalattal. Ahogy túlhaladtam a dombtetőn, újra enyhe lejtő következett, ezúttal alig érzékelhető.

És mentem, lépdeltem, haladtam - nem sok lelkesedéssel, mégis kitartóan. Egy ideig legalábbis. Aztán erőm és határozottságom egymást gyorsítva kezdett fogyni, és azon vettem észre magam, igen közel kerültem ahhoz, hogy végleg kétségbe essek. Már jóval nagyobb szakaszt tettem meg ebben az irányban, mint a másikban, a táj kietlensége azonban mit sem változott, semmi jel nem mutatott arra, hogy itt majd egyszer lakott terület fog következni. Ennyire rosszul becsültem volna meg a távolságot? Vagy mégis, mégis elsőre indultam jó felé, csak túl korán fordultam vissza? Ha megteszem ott azt a kanyart, amelyről azt hittem, a szomszédos község felé fordítja az országutat, akkor megláttam volna a lakótelepet? Mégis most mennék rossz irányban?

Elkeseredettséget és dühöt egyszerre éreztem. Az egyetlennek mutatkozó lehetőség, hogy újra visszaforduljak és ismét megtegyem az eddig fölöslegesen bejárt utat, egyáltalán nem volt kedvemre. Elvetettem a kollégiumba való visszatérést is. De hát csak nem éjszakázhatom a szabad ég alatt, legalább egy házat, egyetlen világló ablakot látnék.

Ekkor gondoltam először arra, hogy most már elég hosszú idő óta tartó bolyongásom során egyetlen lélekkel sem találkoztam, és egyetlen jármű sem húzott el mellettem. Téli éjszakákon persze nem túl forgalmasak az utak, de ezt mégis furcsának találtam, és ha hozzávettem volna kalandom minden addigi képtelenségét, akkor megint valami végtelen elveszettséget érezhettem volna, mint ott azon az időből kifordult csapáson, ahol elnyelődtek a hangok, elsüllyedtek a tájékozódási pontok, s amelynek csak kezdete és vége volt valóságos, a közepét egyetlen szárnysuhintással kibillentette a realitásokból a kifürkészhetetlenség fekete madara.

Mindezt persze nem gondoltam végig ilyen világosan, inkább valami egyre elhatalmasodó elidegenültséget éreztem, azt, hogy semmi közöm ehhez az ember nélküli vidékhez, ezekhez a sehová sem vezető utakhoz, kívül állok dombon és völgyön, nem fog a fagy és nem ér a szél, nincs semmilyen viszonyom távolsághoz és irányhoz, számomra nem ez az idő múlik, nem ez az út fogy, aki itt lépdel, az nem is én vagyok, én nem kerülhetek ilyen képtelen helyzetbe, én biztonságban vagyok valahol másutt, máskor, egy meleg szobában, a magamra húzott paplan védettségében, semmi közöm ehhez a szerencsétlenhez, aki mindjárt orra bukik fáradtságában és hajnalra bizonyosan megfagy.

És ekkor teljesen váratlanul azon teljességében feltűnt előttem az állomás.

A fényes, kivilágított épület úgy tárult elém, mint a megszenvedett kételyek után felmerülő bizonyosság, olyan egyértelműen és magától értetődően meredezett előttem, hogy már-már elhitettem magammal, eleve ezt kerestem, már onnan, a diákszállóból azzal a titkos szándékkal indultam neki az éjszakának, hogy egyszer majd ide megérkezzem.

Mégis, amikor beléptem az épületbe, újra elővett az elveszettség érzése. A következő kép, amit élesen fel tudok idézni: állok a csarnokban, amely bentről már sokkal kevésbé fényes, világítása inkább gyérnek, el-elhalónak tűnik. A fűtés is gyönge, a kinti hideghez képest mégis kellemes a meleg, kicsit elernyedek, és ebben a fellazulásban a dimenziókon túliság újabb hulláma ér el, álmos és réveteg vagyok, mintha a kinti fagy és a misztikus hangulat még percekig rabságában tartana, igazából nem is tudom, mit keresek itt, hogy kerültem ide, mik a szándékaim.

Később, más kontextusban, egy novellámban így írtam meg ezt az élményt:

„Talán három perc telt el így, ebben a világonkívüliségben, időntúliságban. Aztán megtört az örökkévalóság döbbenete, és irracionális sejtelmei, képzetei fölött lassan tért nyert az észelvűség, ugyanis a pénztárablak mellett megpillantotta a menetrendet. A táblázat olyan valóságosan, annyira konkrétan tartalmazta az egyes járatok érkezési és indulási időpontját, hogy Irénnek el kellett hinnie, nem puszta fikciók ezek az adatok, hanem létező, reális vonatokról adnak tudósítást, amelyeknek szükségszerűen be kell futniuk.”

A különbség annyi, hogy én buszállomáson voltam, ám novellám hőséhez hasonlóan a menetrend volt az, ami visszazökkentett a realitások talajára. Ahogy a szememet futtattam a sorokon és oszlopokon, pillanatok alatt összeállt bennem a terv, ami először akkor merült fel benne, amikor az országútról az épületet megpillantottam.

Igen, négy teljes órát még alhatom is otthon, a saját ágyamban.

Jegyet vettem, ittam egy forró teát a bizalmat fel éppen nem keltő büfében, ahol én voltam az egyetlen vendég, aztán le-fel járkáltam a kietlen, szinte üres csarnokban.

A rahói járat időben érkezett, bekúszott az épület mögötti egyik álláshoz, néhányan leszálltak. Valahonnan előkeveredett egy idősebb férfi, kívülem ő volt a másik felszálló. A sofőr ellenőrizte a jegyünket, megvárta, hogy elhelyezkedjünk (hely akadt bőven), aztán leoltotta a világítást, maga is leszállt, bement az épületbe.

Kellemes meleg vett körül az Ikaruszban, bár a levegőt kicsit elhasználtnak éreztem. A külső fényszórók fénye derengő félhomályba burkolta az alvó vagy szunyókáló utasokat. Akik ébren voltak, azok is csak kisebb mozdulataikkal, fészkelődésükkel mutatták jelenlétüket, egyébként teljes csendben ültek a helyükön. Kisvártatva jött is a pilóta, s ahogy felkapaszkodott a fülkéjébe, a monstrum megremegett súlya alatt. Felgyújtotta az utastérben a világítást, hangosan hátraszólva megkérdezte, hogy mindenki leszállt-e, akinek itt kellett. Minthogy választ nem kapott, kikapcsolta a mennyezetre szerelt neonokat, maga elé dünnyögte, hogy hát akkor Munkács, és elindította járművét. Kanyarogtunk a pályaudvaron, aztán megkerültük az állomásépületet és rátértünk az országútra. Én a forgolódásban újra elvesztettem az irányérzékemet, hiába nyomtam homlokomat a hideg ablaküveghez, nem tudtam betájolni magunkat, váltig az volt az érzésem, mintha rossz felé mennénk, nem a városba, hogy azon áthaladva rátérjünk a munkácsi útra. Akkor lepődtem meg igazán, amikor feltűnt a diákszálló. A felső emeletek néhány ablaka világított, az otromba épület alja belesüppedt a sötétségbe, a teteje pedig imbolyogni látszott, és hullámzó mozgásában mintha követett volna minket. Egy lassan süllyedő hajó, állapítottam meg, amely követni szeretné a gyorsnaszádot, de óhatatlanul elmarad mögötte. Lassan valóban elhagytuk éjszakai kalandom néma tanúját és én megnyugvással tapasztaltam, hogy feltűnik Beregszász városvége a komor lakóteleppel.

Éberségem addig tartott, amíg a Vérke hídjáról letérve jobbra fordultunk.

Az út hátralévő részét nagyjából végigaludtam. Csak másodpercekre riadtam fel egy-egy nagyobb zökkenőnél vagy éles kanyarban. Közben azért nagyjából érzékeltem mind a megtett távolságot, mind az eltelt időt, pontosan tudtam, hogy elhagytuk-e már Munkácsot, s hogy ideje-e ébredeznem vagy még alhatom egy sort.

Gyors és intenzív álmokat is láttam, két felriadás között egész történetek peregtek le előttem, amelyeket később persze nem tudtam felidézni, és még csak azt sem állapíthattam meg róluk, összefüggésben voltak-e a napi történéseimmel, Gyuszi bácsi irodalmi reminiszcenciáival, a vetélkedő kérdéseivel, Gizi néni aprósüteményével, kafkai bolyongásommal a visszhangtalan mezőn.

Bárhogy is, Ungvárra jó volt megérkezni. Nem vártam meg, hogy a busz elvigyen az állomásig, megkértem a sofőrt, tegyen ki a vasúti aluljárónál. A csípős hidegben hamar magamhoz tértem bágyadtságomból, áttrappoltam a hídon, felkaptattam a Pincesor utcán, átvágtam a Bajza-lépcsőn (nem jeles írónkról kapta a nevét, hanem a sarkon valaha lakott cipész után nevezzük így a családban), és már otthon is voltam. Gyorsan levetkőztem és ágyba bújtam, tudva, szűk négy óra múlva kelnem kell, hogy elérjem a Beregszászba tartó hajnali járatot és ott legyek a helyszínen a vetélkedő második fordulóján.

Tovább>> 2. fejezet


© Balla D. Károly 2001-2006. Az oldalaimon közölt tartalmak szerzői jogvédelem alá esnek.
Ajánlott kondíciók: felbontás: 2024×768; szövegméret: közepes; karekterkódolás: Central European (Windows 1250); böngésző: Internet Explorer 6.0