Pedig Vilmosnak akkorra már készen volt a később csonkán maradt életműve. 1965-ben megjelent a regénye, a Holnap is élünk, amelyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének neveztek, 1968-ban pedig legjobb versei is napvilágot láthattak a Csillagfénynél c. kötetben. De én ezekről mit sem tudtam. Amikor 72 táján kezdett némi (minimális) érdeklődésem kialakulni a helybéli magyar irodalom iránt, akkor Kovács Vilmos már „nem volt sehol”, a közélet és az irodalom perifériájára szorítva ősnyelvkutatásra adta a fejét. Az „irodalmat” a József Attila Irodalmi Stúdió fiatal gárdája jelentette, illetve az a néhány idősebb kolléga, aki szűkebb-tágabb körben bekapcsolódott az apám által főszerkesztett Kárpáti Igaz Szó körül szerveződő kulturális életbe és jelen volt a lap hasábjain (Csengeri Dezső, Lusztig Károly, Sütő Kálmán...). S ha nem tudtam azt, hogy Kovács Vilmos jelentős író, még kevésbé volt tudomásom arról, hogy Mesterként tanítványok egész sorát tudhatja maga mellett, arról pedig a leghalványabb ismeretem sem lehetett, hogy mi az, amit írói magatartásával képvisel – s hogy egyáltalán képvisel valamit.

Gát az ő szülőfaluja. Hát jó. És?

És mégis. A tanulmányi versenyre minket 403-as Moszkvicsában fuvarozó Nagy Gyula angoltanár kijelentése mégis olyan fontossá vált számomra, hogy lám, 32 év távlatából is pontosan emlékszem rá. Talán még arra is, hogy aztán szavalni kezdett egy verset, mire Geckóné halálos zavarba jött, lévén fogalma sem volt, kitől való a költemény; annyira jött csak rá, hogy nem Kovács Vilmostól.

Talán ez a Dante-intézet volt, talán valami egészen más. Babitsos nyelvezetű veretes szövegre emlékszem, de konkrétumok nélkül. Gyuszi bácsi szavalt, aztán hallgattunk egy sort, talán csak Jánosi előtt élénkültünk fel, amikor a guti elagazásban feltűnt a kőoroszlán, úgy is mint a vidék faunájának oly jellemző állatfaját megjelenítő útjelző. Húsz évvel később a gyerekeim kedvenc látványa lett, ahányszor csak Beregszászba utaztunk, mindig köszöntek ennek a szocreál Leónak.

Itt filmszakadás következik, a következő 1-2 óra eseményeit nem tudom felidézni. Csak utólagos rekonstrukció, hogy közvetlenül a vetélkedő kezdete előtt érkezhettünk, ezért nem volt már időnk elfoglalni a szállást. (Kétnapos erőpróbáról volt szó: tesztek, tételhúzás utáni azonnali feleletek, dolgozatírás, külön feladatok – pl. interjú-készítés, versmondás, rögtönzött előadás – már nem emlékszem, milyen sorrendben.) A helyszín talán a 4-es sz. Kossuth Lajos Középiskola volt (már akkor így hívták!), de erre sem mernék megesküdni. Mi volt délelőtt, mi délután? Kaptunk-e ebédet és hol? Nem emlékszem. Inkább csak rémlik, hogy az első napon tesztkérdésekre adtunk írásban válaszokat és több témából választhatóan fogalmazást írtunk (hiszen ezeknek a kijavítására idő kellett). A dolgozatomban, azt hiszem, valami fellengzős, optimista jövőépítős (nagyon vonalas!) eszmefuttatásra vetemedtem, állítólag a bíráló bizottság el volt tőle ragadtatva. Ezt onnan tudom, hogy – ugyancsak vagy 20 évvel később – a tankönyvkiadóban egy akkori zsűrittaggal, K. Verával dolgoztam együtt (őt akkori munkahelye, a megyei tanártovábbképző központ delegálta Beregszászba – ez egyben a vetélkedő szervezője és felügyelő szerve is volt), és elmondta, a fogalmazásokat, mint dokumentumokat, egy ideig meg kellett őrizniük, aztán likvidálhatták, de neki az enyémet nem volt szíve kidobni, hazavitte és még hosszú évekig őrizgette, talán meg is van valahol. Kértem, hozná el, hadd nevessek, de nem találta. Azóta is várom, hogy egyszer mégis előkerül – hasonló stílusú érettségi dolgozatommal együtt – annak bizonyítékaként, lám, milyen lelkes ifjúkommunista voltam 17 évesen.)

Amire ellenben pontosan emlékszem, az a következő.

Az egyik tesztkérdés így hangzott: sorolj fel kárpátaljai írókat és festőket (ha jól meggondolom, ez nem is teszt, hiszen nem megadott válaszok közül kellett választani; de valamiért mégis így hívták). Nekem megindult a pennám, róttam a neveket, ahogy eszembe jutottak (csupán arra vigyázva, hogy író apám és festő nagybátyám ne az elsők közt szerepeljen), az első tucatig biztosan meg sem álltam. Egy ponton, emlékszem az érzésre, megállt a tollam, mert a tudatomban megjelent Kovács Vilmos neve, de a kezem vonakodott leírni. Mégiscsak egy író ő is, ha nem is jelentős; az meg kit érdekel, hogy apámmal rosszban van, győzte meg elmém az ujjperceimet, odabiggyesztettem a nevét, kicsit néztem hitetlenkedve, aztán gyorsan mentem tovább, mert rájöttem, hogy a kérdés nem csak magyarokra vonatkozott, és én bizony a helybéli ukrán alkotók közül is sokak nevét ismertem. Alig fért el a felsorolásom az űrlapon szabadon hagyott helyre.

A dolgot el is felejtettem volna, és az utazásunk közben megesett gáti epizóddal sem kapcsolódott volna össze, ha azon a napon nem történik még egy réerősítés.

A következő epizód, amit fel tudok idézni: Drávai Gizella felbukkanása.

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 64 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

Snitt. A következő kép, amit vissza tudok idézni: nevetgélő-hangoskodó csapatunk hirtelen elnémul: megérkeztünk a mély álomba merült diákszállóba.

A süppedős sötétség és a tompa csend világában találtam magam.

Tudtam, hogy későre jár, a kollégium teljes élettelensége mégis meglepett.

Alig indultunk el egy igen gyéren világított folyosón, a lányok hirtelen elbúcsúztak tőlem és belibbentek azokba a feketén hortyogó termekbe, amelyekben ágyuk várta őket s amelyekből tömény, meleg nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, hogy merre is vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán összeszedve minden bátorságomat be-benyitottam néhány ajtón. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: a vaksötétből nagyon halványan kirajzolódó világosobb foltokon, akárha saját kipárolgásuk légpárnáján, embertestre emlékeztető sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban. Hiába mentem át a másik épületszárnyba és kukkantottam be az ottani szobákba, egyetlen égő olvasólámpát sem találtam, halk beszélgetés sem folyt sehol, nem nyitottam rá sem kártyázó, sem iddogáló fiatalokra, nem botlottam egymáshoz átszökdöső fiúkba és lányokba, nem szűrődött ki sehonnan zsivaj, zene vagy énekhang. Halálosan mély álmát aludta az egész kollégium, mindent magába foglalt az épületnyi hortyogás, mintha még a folyosók is a fújtató tüdők ritmusában hullámoztak volna.

Valahol csak kell lennie egy ügyeletesnek, gondoltam, talán fent az emeleten. De ahogy a csaknem teljes sötétségben végighaladtam a zárt ajtók előtt és kiértem az előtérbe, ahol valamivel jobb volt a világítás, már semmi kedvem nem volt a vakon ásító lépcsőházba belépni. Örültem, hogy látom a kijáratot, hogy nem tévedtem el a labirintusban, nem szippantott be valamelyik áporodott levegőjű álombugyor, hogy többé ne szabadulhassak az épület sajátlélegzésének túlvilági ritmusából.

Már-már pánikszerűen távoztam, eszembe sem jutott, hogy bekukkantsak a portásfülke feketeségébe, vajon hortyog-e benne valaki. Ahogy jövetelünkkor, távozásomkor is meglepően könnyen nyílott a súlyos vasajtó, vigyáztam, be ne csapódjon mögöttem, nem akartam lármát kelteni, nehogy felriadjon álmából mögöttem ez a roppantul szuszogó dinoszaurusz.

Mélyet lélegeztem a friss levegőből, jólesett, hogy kicsit megborzongtat a szél.

No, akkor vissza az országútra, irány Gizi néni, mégis elfogadom szállásajánlatát.

Biztos vagyok abban, hogy akkor már volt karórám. Ha jól emlékszem, a 14. születésnapomra kaptam az elsőt, de ekkor már nem azt hordtam, hanem azt, amelyikre előző télen tettem szert. Az ajándék-karóra olcsó portéka volt, gyereknek tönkretenni való, ám amit a hóban találtam szánkózás közben (valakinek leoldódott a karjáról a fém pánt, és a puha hó miatt nem hallotta meg a koppanást), az egy remek Pobeda volt, hordtam is vagy 20 éven át, még azután is, hogy az első digitális karórák divatba jöttek. Persze lett nekem számkijelzős kvarcórám, több is, de ezek hipp-hopp tönkrementek, és én mindig visszatértem az öreg hűséges jószághoz. Amelyiket egyébként „po Berticsovszki” járattam. De erről később. Volt tehát órám, tudnom kellett, mennyi az idő, most visszaidézve azt a különös éjszakát mégis arra emlékezem, valahogy kiestem az időből, először ennek folytonosságát veszthettem el, és csak aztán tévedtem el a térben. A diákszállóból szabadulva eleinte semmi változást nem vettem észre, örültem, hogy újra szabad levegőn lehetek, elszántan lépdeltem az országút felé ugyanazon a földúton, amelyen ideig jöttünk, és latolgattam, vajon hol folytathatjuk Gizi nénivel a beszélgetést. Aztán elbizonytalanodtam, mert olyan érzésem támadt, mintha órák hosszat bolyongtam volna a kollégiumban, talán már éjfél is elmúlt. Hogy állítsak be ilyen későn az idős tanárnőhöz?

Milyen egyszerű lett volna megnézni az órámat, mégsem ezt tettem, hanem arra kezdtem figyelni, hogy mintha a táj megváltozott volna az eltelt idő alatt, a tárgyak elvesztették kontúrjukat, puhább, süppedősebb lett a vidék. Vajon jó felé megyek-e, merült fel bennem. Vajon pontosan mögöttem van-e a diákszálló? Mentemben hátranézve kisebb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nem látom az otromba épületet, csak a behavazott szőlőhegy kékes tömbje rajzolódik ki a csillagtalan ég szürkésen-sárgás háttere előtt. Megálltam, szusszantottam egyet, mintha fáradt lennék, és alaposan körbekémleltem. Egyáltalán nem volt teljes a sötétség, a tájat halvány derengés fogta egybe, pontosan elkülönültek a távolban a fekete erdők a világos irtásoktól, a közelemben is eléggé hosszan kirajzolódott fehéren világító környezetéből a girbegurba földút. Semmi máson, csak ezen a mezőbe taposott csapáson jöhettünk, amely a megkeményedett sár sötét göcsörjeit váltogatta a fenekükig befagyott pocsolyák matt felületével. Ha visszafelé sem térek le róla, ki kell érnem az országútra, gondoltam, egyszersmind megállapítva, hogy kellemetlennek egyáltalán nem mondható borzongás fut rajtam végig.

Elindultam, és míg korábban inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva, most a környezetre figyeltem, meresztettem a szemem a távolba, hallgatóztam, de egyelőre semmi jelét nem vettem annak, hogy közelednék az országúthoz. Nem mondhatnám, hogy süket csend vett volna körül, kisebb-nagyobb zajok értek el hozzám különböző irányokból, előbb mintha távoli kutyaugatást hallottam volna, aztán olyasfajta neszezést, akárha a szél zúgatná a bozótost. Madárhangokat is felfedezni véltem, egyszer pedig határozottan szárnysuhogást hallottam a fejem fölül, de mire felnéztem, semmi sem látszott. Csak autózúgást és felvillanó fényszórókat nem sikerült észlelnem, hiába hegyeztem ki erre az érzékeimet.

Megszaporáztam a lépteimet, mert korábbi kellemes borzongásom, amely egyszerre volt testi és lelki természetű, ketté szakadva fejlődött tovább: kezdtem kívülről fázni és belülről szorongani. A gyorsgyaloglás majd kimelegít, a feszes ütemben ismételt erőteljes mozdulatok pedig biztonságot adnak, gondoltam a feladatra koncentrálva. Ám alig vettem fel az erőltetett menetelés ritmusát, újabb furcsaságot vettem észre. Nem hallottam a lépteim neszét, nem csikorgott talpam alatt a föld, mintha nem is fenekükig fagyott pocsolyák övezte jeges göröngyökön, hanem gumipadlón masíroztam volna. Erre újra meg kellett állnom, hogy nagyot dobbantva vizsgáljam meg a különös hangelnyelődést. A lábfejem szinte belesajdult, akkorát toppantottam, a zaj azonban, amit keltettem, sokkal halkabb, tompább volt a várhatónál. Mással is megpróbálkoztam, előbb tapsoltam néhányat, aztán kiáltottam is egyet, de ez olyan idétlenre sikerült, hogy elmosolyodtam magamon, ugyan már, nincs jobb dolgom, mint hogy egy mező közepén rikoltozva a téli táj akusztikai tulajdonságait vizsgáljam éjnek idején; a hó nyilván elnyeli, nem pedig visszaveri a hangokat, ezért tűnik olyan tompának minden effektus.

Mielőtt elindultam volna, újra hallgatóztam egy kicsit, a fülemben érzékelt halk sistergésről azonban inkább csak arra következtethettem, hogy a saját vérkeringésemet hallom, nem pedig a távolban elhúzó autók zúgását.

Micsoda képtelen helyzet, szögeztem le továbbindulva, miközben egyáltalán nem volt kedvem megbarátkozni a gondolattal, hogy eltévedtem. Hátam mögött a szőlőhegy, előttem a sík – előbb-utóbb valahol kereszteznem kell az országutat, biztattam magamat.

A meggyőződés bizonyosságát azonban újra és újra kikezdte a távlatok esetlegessége. Visszhangtalan mikrokozmoszomat szinte gyanakvó idegenséggel vette körül az egyre misztikusabbnak látszó kontúrtalan messzeség, a távolság mint fenyegetés vált mind érzékelhetőbbé. A semmi közepén hasztalan elszántsággal lépdelő alakomat úgy kezdtem látni, mint valami ostoba tévedést, mint a dimenziók pókhálóján fennakadt és mindhiába kapálódzó áldozatot, aki képtelen szabadulni a még fel sem ismert csapdából, azt hiszi, hogy közeledik valamely megoldáshoz, nyugtatgatja magát, hogy helyzete egyáltalán nem súlyos, de közben mindinkább belegabalyodik az elveszejtő fonatokba.

Ahogy haladtam, ismeretlen eredetű, nyúlós szorongásom amorf darabkái minden lépésemmel konkrét félelemmé szemcsésedtek. Bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy az imént még kellemes borzongásom pillanatokon belül hideglelős rémületté fog válni, érdekes módon azonban nem tettem ez ellen semmit, ellenkezőleg, mintha sürgettem, kívántam volna, hogy végre beteljesedjen rajtam a rettegés, kerítsen hatalmába a páni félelem, nem bánom, csak megtudjam végre, mit akar tőlem ez a csillagtalan téli éjszaka.

Ahelyett azonban, hogy rám tört volna a páni félelem, hirtelen álmos lettem, előbbi fokozott élénkségem átmenet nélkül tompa érdektelenségbe csapott át. Fáradtnak, kialvatlannak, elesettnek éreztem magamat, legszívesebben ledőltem volna a fagyos földre. És ha eddig pontosan regisztráltam éji kalandom minden apró mozzanatát, nemcsak a külső észleléseket, hanem gondolataim és kedélyem változását is, akkor ettől a pillanattól kezdve megszűntem a kintre és a bentre figyelni, minden érdeklődésemet elvesztettem, csak mentem, gyalogoltam, minden meggyőződés nélkül, mint akinek teljesen mindegy, eléri-e valaha az országutat, visszajut-e a városba, lát-e még valaha embereket. Haladtam hangtalanul, üres elmével és üres lélekkel, mint aki beletörődött abba, jövendő életét ezzel az értelmetlen meneteléssel tölti, amelyből még a bolyongás szeszélyessége is hiányzik, hiszen látszólag valamilyen céllal, pontos szándékkal teszem meg az új és újabb métereket, de hogy mi a cél és mi volt a szándék, az elmerült az időben, beszippantották a szétcsúszó távlat hasadékai.

A következő emlékkocka: állok az országút szélén. Felélénkült a szél, össze kell húznom magamon a kabátot. A gyér fényben megállapítom, hogy pontosan ott állok, ahol letértünk a betoncsíkról a földútra. Visszataláltam. Kis megkönnyebbülés, visszanyert lélekjelenlét. No, lássuk. Arra kell lennie a városnak. A biztonság kedvéért hátrafordulok, és különösebben nem is csodálkozom azon, hogy a távolban pontosan látszik a diákszálló néhány világító emeleti ablaka.

Akkor tehát most jobbra kell fordulnom. Nosza.

Az országút enyhén lejtett, ezt jó jelnek vettem, emlékeztem arra, hogy idefelé érezhetően megnehezítette a lépteinket a hosszú kaptató. Most minden fáradtságom ellenére szinte úgy éreztem, nem kell tennem semmilyen erőfeszítést, visznek a lábaim, szinte úgy haladok előre, mintha kerékpárral gördülnék le egy magasabb pontról egy mélyebben fekvőbe. El is képzeltem a lejtőn egyenes vonalú egyletes mozgással haladó testre ható erőket, szinte láttam a saját tömegközéppontomba állított vektorokat, a nehézségi erőét és a rugalmasságiét, ezeket száraknak véve rombuszt alkottam, és az idom átlója lett az eredő, amely engem a város felé taszít.

Elég hosszan meneteltem, amíg felébredt bennem a gyanú. Már rég fel kellett volna tűnnie város fényeinek és nekem már a kivilágított szakaszon kellene haladnom, amely lassan bevinne a városszéli lakótelep sorházai közé.

Amikor az út, ahelyett, hogy lakott területre ért volna, élesen kanyarodni kezdett balra, a hegyoldal felé, megértettem, hiába stimmelt minden a vektorokkal, a város mégis a másik irányban van, én meg a szomszédos faluhoz közeledem. A domb tetején még meg mertem volna esküdni, hogy jó felé fordultam, itt azonban már kételkedni kezdtem abban, eléggé körültekintő voltam-e. Ott kétséget kizárónak látszott a helyzetem, hirtelen elfelejtettem a kollégiumtól odáig megtett út furcsaságait, elhárítottam annak a lehetőségét, hogy olykor az egyértelmű dolgokban is elveszthetjük bizonyosságunkat. Ahelyett, hogy kísérletet tettem volna a korábbi képtelenségek megmagyarázására, könnyű döntéssel túltettem magam minden lehetetlenségen, öntelten megállapítottam, hogy mégis felülkerekedtem az ellenem szegült éjszakán, mégis visszataláltam a biztos ponthoz, legyőztem minden irracionalitást. Ez az önelégültségem akadályozott meg az aprólékos mérlegelésben, állapítottam meg, és mély lélegzetet véve visszafordultam.

Amennyire megkönnyítette lépdelésemet az enyhe lejtő, épp annyira akadályozta az emelkedő. Nem akartam sem pihenőt tartani, sem lassítani a ritmusomon, így aztán a hegymenet előbb intenzív lihegésre késztetett, aztán meg is izzasztott, nem lesz ez így jó, gondoltam, áthevülten bekapkodom a hideg levegőt, és ha ehhez még a ruhám is átnedvesedik, majd rám hűl, akkor kész a tüdőgyulladás. Kicsit lassítottam hát a tempón, így értem újra a domb tetejére. Bár a diákszállónak már egyetlen ablaka sem világított, a sötét tömb mégis egészen élesen látszott a szőlőhegy oldalában, igen, világosabb lett az egész környék, hát persze, időközben felszakadt a felhőzet, itt-ott látszottak a csillagok, és a fogyó hold is fel-felbukkant, aztán fátylas homályba burkolózott.

Hát akkor csak tovább az országúton, ezek szerint mégis erre kell lennie a városnak, győzködtem magam, de ahogy elhaladtam amellett a hely mellett, ahol a földút becsatlakozott, mégis az lett az érzésem, hogy mögöttem van a város és előttem a szomszéd falu völgye. Mivel azonban éppen most jöttem abból az irányból, és ott bizony semmiféle városszélnek semmilyen jele nem mutatkozott, így orientációs sejtelmemet felülbíráltam a tapasztalattal. Ahogy túlhaladtam a dombtetőn, újra enyhe lejtő következett, ezúttal alig érzékelhető.

És mentem, lépdeltem, haladtam - nem sok lelkesedéssel, mégis kitartóan. Egy ideig legalábbis. Aztán erőm és határozottságom egymást gyorsítva kezdett fogyni, és azon vettem észre magam, igen közel kerültem ahhoz, hogy végleg kétségbe essek. Már jóval nagyobb szakaszt tettem meg ebben az irányban, mint a másikban, a táj kietlensége azonban mit sem változott, semmi jel nem mutatott arra, hogy itt majd egyszer lakott terület fog következni. Ennyire rosszul becsültem volna meg a távolságot? Vagy mégis, mégis elsőre indultam jó felé, csak túl korán fordultam vissza? Ha megteszem ott azt a kanyart, amelyről azt hittem, a szomszédos község felé fordítja az országutat, akkor megláttam volna a lakótelepet? Mégis most mennék rossz irányban?

Elkeseredettséget és dühöt egyszerre éreztem. Az egyetlennek mutatkozó lehetőség, hogy újra visszaforduljak és ismét megtegyem az eddig fölöslegesen bejárt utat, egyáltalán nem volt kedvemre. Elvetettem a kollégiumba való visszatérést is. De hát csak nem éjszakázhatom a szabad ég alatt, legalább egy házat, egyetlen világló ablakot látnék.

Ekkor gondoltam először arra, hogy most már elég hosszú idő óta tartó bolyongásom során egyetlen lélekkel sem találkoztam, és egyetlen jármű sem húzott el mellettem. Téli éjszakákon persze nem túl forgalmasak az utak, de ezt mégis furcsának találtam, és ha hozzávettem volna kalandom minden addigi képtelenségét, akkor megint valami végtelen elveszettséget érezhettem volna, mint ott azon az időből kifordult csapáson, ahol elnyelődtek a hangok, elsüllyedtek a tájékozódási pontok, s amelynek csak kezdete és vége volt valóságos, a közepét egyetlen szárnysuhintással kibillentette a realitásokból a kifürkészhetetlenség fekete madara.

Mindezt persze nem gondoltam végig ilyen világosan, inkább valami egyre elhatalmasodó elidegenültséget éreztem, azt, hogy semmi közöm ehhez az ember nélküli vidékhez, ezekhez a sehová sem vezető utakhoz, kívül állok dombon és völgyön, nem fog a fagy és nem ér a szél, nincs semmilyen viszonyom távolsághoz és irányhoz, számomra nem ez az idő múlik, nem ez az út fogy, aki itt lépdel, az nem is én vagyok, én nem kerülhetek ilyen képtelen helyzetbe, én biztonságban vagyok valahol másutt, máskor, egy meleg szobában, a magamra húzott paplan védettségében, semmi közöm ehhez a szerencsétlenhez, aki mindjárt orra bukik fáradtságában és hajnalra bizonyosan megfagy.

És ekkor teljesen váratlanul azon teljességében feltűnt előttem az állomás.

A fényes, kivilágított épület úgy tárult elém, mint a megszenvedett kételyek után felmerülő bizonyosság, olyan egyértelműen és magától értetődően meredezett előttem, hogy már-már elhitettem magammal, eleve ezt kerestem, már onnan, a diákszállóból azzal a titkos szándékkal indultam neki az éjszakának, hogy egyszer majd ide megérkezzem.

Mégis, amikor beléptem az épületbe, újra elővett az elveszettség érzése. A következő kép, amit élesen fel tudok idézni: állok a csarnokban, amely bentről már sokkal kevésbé fényes, világítása inkább gyérnek, el-elhalónak tűnik. A fűtés is gyönge, a kinti hideghez képest mégis kellemes a meleg, kicsit elernyedek, és ebben a fellazulásban a dimenziókon túliság újabb hulláma ér el, álmos és réveteg vagyok, mintha a kinti fagy és a misztikus hangulat még percekig rabságában tartana, igazából nem is tudom, mit keresek itt, hogy kerültem ide, mik a szándékaim.

Később, más kontextusban, egy novellámban így írtam meg ezt az élményt:

„Talán három perc telt el így, ebben a világonkívüliségben, időntúliságban. Aztán megtört az örökkévalóság döbbenete, és irracionális sejtelmei, képzetei fölött lassan tért nyert az észelvűség, ugyanis a pénztárablak mellett megpillantotta a menetrendet. A táblázat olyan valóságosan, annyira konkrétan tartalmazta az egyes járatok érkezési és indulási időpontját, hogy Irénnek el kellett hinnie, nem puszta fikciók ezek az adatok, hanem létező, reális vonatokról adnak tudósítást, amelyeknek szükségszerűen be kell futniuk.”

A különbség annyi, hogy én buszállomáson voltam, ám novellám hőséhez hasonlóan a menetrend volt az, ami visszazökkentett a realitások talajára. Ahogy a szememet futtattam a sorokon és oszlopokon, pillanatok alatt összeállt bennem a terv, ami először akkor merült fel benne, amikor az országútról az épületet megpillantottam.

Igen, négy teljes órát még alhatom is otthon, a saját ágyamban.

Jegyet vettem, ittam egy forró teát a bizalmat fel éppen nem keltő büfében, ahol én voltam az egyetlen vendég, aztán le-fel járkáltam a kietlen, szinte üres csarnokban.

A rahói járat időben érkezett, bekúszott az épület mögötti egyik álláshoz, néhányan leszálltak. Valahonnan előkeveredett egy idősebb férfi, kívülem ő volt a másik felszálló. A sofőr ellenőrizte a jegyünket, megvárta, hogy elhelyezkedjünk (hely akadt bőven), aztán leoltotta a világítást, maga is leszállt, bement az épületbe.

Kellemes meleg vett körül az Ikaruszban, bár a levegőt kicsit elhasználtnak éreztem. A külső fényszórók fénye derengő félhomályba burkolta az alvó vagy szunyókáló utasokat. Akik ébren voltak, azok is csak kisebb mozdulataikkal, fészkelődésükkel mutatták jelenlétüket, egyébként teljes csendben ültek a helyükön. Kisvártatva jött is a pilóta, s ahogy felkapaszkodott a fülkéjébe, a monstrum megremegett súlya alatt. Felgyújtotta az utastérben a világítást, hangosan hátraszólva megkérdezte, hogy mindenki leszállt-e, akinek itt kellett. Minthogy választ nem kapott, kikapcsolta a mennyezetre szerelt neonokat, maga elé dünnyögte, hogy hát akkor Munkács, és elindította járművét. Kanyarogtunk a pályaudvaron, aztán megkerültük az állomásépületet és rátértünk az országútra. Én a forgolódásban újra elvesztettem az irányérzékemet, hiába nyomtam homlokomat a hideg ablaküveghez, nem tudtam betájolni magunkat, váltig az volt az érzésem, mintha rossz felé mennénk, nem a városba, hogy azon áthaladva rátérjünk a munkácsi útra. Akkor lepődtem meg igazán, amikor feltűnt a diákszálló. A felső emeletek néhány ablaka világított, az otromba épület alja belesüppedt a sötétségbe, a teteje pedig imbolyogni látszott, és hullámzó mozgásában mintha követett volna minket. Egy lassan süllyedő hajó, állapítottam meg, amely követni szeretné a gyorsnaszádot, de óhatatlanul elmarad mögötte. Lassan valóban elhagytuk éjszakai kalandom néma tanúját és én megnyugvással tapasztaltam, hogy feltűnik Beregszász városvége a komor lakóteleppel.

Éberségem addig tartott, amíg a Vérke hídjáról letérve jobbra fordultunk.

Az út hátralévő részét nagyjából végigaludtam. Csak másodpercekre riadtam fel egy-egy nagyobb zökkenőnél vagy éles kanyarban. Közben azért nagyjából érzékeltem mind a megtett távolságot, mind az eltelt időt, pontosan tudtam, hogy elhagytuk-e már Munkácsot, s hogy ideje-e ébredeznem vagy még alhatom egy sort.

Gyors és intenzív álmokat is láttam, két felriadás között egész történetek peregtek le előttem, amelyeket később persze nem tudtam felidézni, és még csak azt sem állapíthattam meg róluk, összefüggésben voltak-e a napi történéseimmel, Gyuszi bácsi irodalmi reminiszcenciáival, a vetélkedő kérdéseivel, Gizi néni aprósüteményével, kafkai bolyongásommal a visszhangtalan mezőn.

Bárhogy is, Ungvárra jó volt megérkezni. Nem vártam meg, hogy a busz elvigyen az állomásig, megkértem a sofőrt, tegyen ki a vasúti aluljárónál. A csípős hidegben hamar magamhoz tértem bágyadtságomból, áttrappoltam a hídon, felkaptattam a Pincesor utcán, átvágtam a Bajza-lépcsőn (nem jeles írónkról kapta a nevét, hanem a sarkon valaha lakott cipész után nevezzük így a családban), és már otthon is voltam. Gyorsan levetkőztem és ágyba bújtam, tudva, szűk négy óra múlva kelnem kell, hogy elérjem a Beregszászba tartó hajnali járatot és ott legyek a helyszínen a vetélkedő második fordulóján.

Tovább>> 2. fejezet