HAZA
DOLGÁBAN
Egy
manzárdőr feljegyzéseiből,
2006. október
Most
figyeltem fel először arra, hogy Ukrajnát „hazánk”-ként említette
a kárpátaljai magyar sajtó. Már itt tartanánk?
Gyermek- és ifjúkorom időszakának a személyi kultusz mellett
a szovjet haza iránti kötelező és túlhangsúlyozott rajongás
is tipikus velejárója volt, és természetesen éppen azoktól várták
el leginkább, akik számára ez a fogalom felvetett bizonyos problémákat.
Magyar iskoláinkban például nagyon odafigyeltek arra, hogy a
minden családban szorgosan hallgatott magyar rádió hatására
a nebulók hazánk időjárásán véletlenül se a Kossuth
adó meteorológiai jelentését értsék, és hazánk fővárosaként
nehogy Budapestet nevezzék meg. Még abból is kisebb botrány
kerekedett, amikor egyetemi vetélkedőn a „himnuszunk szerzője”
helyes megoldásaként Kölcsey szerepelt az adatlapon a szovjet
himnuszt szerző Szergej Mihalkov helyett.
Nos, a tanítás eredményesnek bizonyult, esetemben legalábbis
mindenképpen, mert én bizony elég hosszú ideig elfogadtam hazámnak
azt országot, amelyben éltem, amely biztosította a nemzetek
és nemzetiségek önrendelkezését, az állampolgárok egyenjogúságát,
munkához, tanuláshoz, pihenéshez való jogát és még nagyon sok
mindent. Papíron legalábbis. És hát, miért tagadnám le, nem
volt rossz abban az országban gyereknek és tinédzsernek lenni,
nem volt rossz kirándulni és biciklizni, olvasni és zenét hallgatni,
barátságot kötni és szerelembe esni, első csókot, cigit és féldecit
kóstolni, fiatal felnőttként nagy álmokat szőni, megházasodni,
családot alapítani. Talán valahol még büszke is voltam arra,
hogy polgára lehetek a világ leghatalmasabb birodalmának, amely
éberen őrködik a világbéke felett. Későn érő típus vagyok, már
jócskán elmúltam húsz, mire a egyes ellentmondások mögött megláttam
a mélyebb antagonizmusokat, a kis hibák mögött a rendszer nagy
torzságát. De még ekkor is elég sokáig dédelgettem oly sokakkal
együtt azt a tévhitet, hogy az elvek jók, csak a gyakorlaton
kellene igazítani. A tapasztalatok és kiábrándulások azonban
halmozódtak bennem, mígnem ellenfázisba kerültem a rendszerrel:
én kigyógyultam a naivitásomból, amaz meg bomlásnak indult.
Nagyon kapóra jött nekem a peresztrojka: elébe jött megvilágosodásomnak,
megóvva attól, hogy ellenzékivé váljak és konfrontálódnom kelljen
a hatalommal. Mire megértem arra harmincévesen, hogy kimondjak
bizonyos igazságokat a kárpátaljai magyarság ügyében és ezzel
kivívjam egy-két helyi kiskirály haragját, addigra az általam
felhozottaknál sokkal vaskosabb bűnöket dörgöltek a hatalom
orra alá a központi lapok. Volt mivel védekeznem.
1987 tavaszán egy interjúban még utoljára hazámnak neveztem
az Szovjetuniót, 89 őszén azonban már megelőlegeztem végleges
széthullását (amely csak 1991-ben, a moszkvai puccs után következett
be). E két időpont közt váltam tehát hazátlanná, és a romokon
épülő új ország viszonylatában már nem is tettem kísérletet
a fogalmak újraértelmezésére.
Most viszont azt írja az újság, hogy…
Magyarországot sem előtte, sem utána nem tekinthettem hazámnak.
Mindig is úgy gondoltam, a történelmi, kulturális, nyelvi vonatkozások
nem írhatják felül a földrajzi és állampolgári meghatározottságot,
és csak a jogi és érzelmi kötelékek együttes megléte adhat alapot
a teljes azonosulásra. Ha valamelyik is hiányzik, akkor a magamévá
vallás meghiúsul. Márpedig nálam az egyik vagy a másik mindkét
esetben hiányzott. Illyés Gyula szép fogalmát pedig – haza a
magasban – annak vettem, ami: metaforának. Versbe foglalható,
de lakni nem lehet benne.
Nem merném állítani, hogy ebben a se-se állapotban azóta rossz
lenne a közérzetem. Akár úgy is tűnhet, jól kibuliztam magamnak
ezt a hazátlanságot, így minden helyzetben van alibim arra,
hogy kívülálló maradjak.
Ha nem így lenne, ha nem takaróznék ezzel az elhatárolódással,
biztosan sokkal tragikusabbnak találnám azt, hogy Ukrajnának
gyakorlatilag fél éve nincsen kormánya, és az utóbbi időben
egyetlen dolog mutatkozik stabilnak az országban, ez pedig a
koalíciós válság. Mindennek a politikai, gazdasági következményeit
állampolgárként persze el kell szenvednem, érzelmileg mégis
egy laza mozdulattal lepöccintem magamról az egészet.
Épp fordítva reagálok a magyarországi eseményekre. Bár megrendít
az, ami Budapesten történik, bár az elhajított kockakövek az
én identitásomon is lukat ütnek, bár a méltóság helyébe lépő
valamiféle közjogi méltatlanság nekem is zokon esik – ám idegen
állampolgárként legalább nem kell szembesülnöm azzal e ténnyel,
hogy ezekre vagy azokra szavaztam volna.
Aztán persze itt lenne még egy kapaszkodó, a szülőföld, a szűkebb
pátria. A táj, a vidék születésem óta változatlanul alkalmas
arra, hogy magaménak tudjam, mára azonban a kárpátaljaiság mint
olyan számomra teljesen idegen fogalommá vált. Legalábbis abban
a formájában, ahogyan ezt földijeim használják. Sem a sérelmi
magatartást, sem a panaszbeszédet, sem a magunkat különbnek
tartó mentalitást nem tudom elfogadni, nem gondolom, hogy magyarságom
intenzív gyakorlása különösebb érdem lenne, mint ahogy azt sem,
hogy a kisebbségi létnek a hátrányai ne társulnának hasonló
súlyú előnyökkel. Azon mélységében megélem a magam helyzetét,
de nem vagyok hajlandó sorsverésnek tekinteni. Inkább áldásnak
sejtem azt, amit más átoknak nevez, így aztán azon igyekszem,
hogy a hendikepek sorozatából összerakjam a magam sikerét.
*
Éppen
tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába.
A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem
részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát,
egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem
ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai
magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken,
etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol,
morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes
hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes
normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem
Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene.
A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen
a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a
rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi,
érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik
és ezzel megosztja a magyarságot.
A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például
oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten
nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán
parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi
partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek
szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő
hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.
Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni,
miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett
és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam
el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes
kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések
levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom
azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek
szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív
tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb
távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.
A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték
kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai
magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait:
szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar
élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.
*
Kolos
fiam az idén diplomázott a Veszprémi Egyetemen. Tanulmányainak
évei alatt folyton azt figyelgettük szülői aggodalommal: vajon
mennyire ágyazódik bele az ottani életbe, mennyire és miben
kerül hozzá közel az ottani közeg, életvitel, vajon mikor kezdi
régi környezetét idegennek, meghaladottnak tekinteni. Nem is
igazán tudtuk eldönteni, minek örülnénk jobban: ha visszatér
a szülői házba és az itteni nehezebb körülmények között próbálja
meg képességeit kamatoztatni, vagy ha odaát meggyökerezve kezdi
szakmai karrierjét építgetni. Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá
vált, hogy nem másutt, éppen Ungváron akar programozó matematikus
lenni. Barátaival éppen most tartanak a cégalapításnál…
Nem mertem rákérdezni, vajon az ő fülét is sérti-e, ha a sajtónk
„hazánk”-nak nevezi Ukrajnát. Meglehet, rosszul esne szembesülnöm
azzal a nézettel, miszerint nem is olyan rossz ebben az országban
gyereknek és tinédzsernek lenni, kirándulni és autózni, zenét
hallgatni és internetezni, barátságot kötni és céget alapítani.
Természetesnek kell tartanom az ilyen véleményt is. Még ha a
Rolls Frakció hajdani tiltott számát kicsit átköltve ötvenévesen
én magam úgy érzem is, hogy bár „állva pisilek és ülve kakálok”,
de haza dolgában mégis „elég szarul állok”.
