Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

Augusztus-szeptember

Apámat meglátogatta 60 esztendeje nem látott gimnáziumi osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke (a papa anno diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra). Ma Varsóban él családjával. Hozzánk lengyel feleségével és néhány szót magyarul is értő Janusz fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apám és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám pedig a maga szláv keveréknyelvén. Mi Janusz-sal oroszul értettük meg egymást (mindketten jól megtanultuk az iskolában).

Minden egyében túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Apámék tornatanára annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legérdekesebb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.

A beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Másnap aztán megtudtam a sajtóból, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő alighanem épp akkor halt meg Krakkói otthonában.

*

Nehéz eldöntenem, e percben ki szeretnék kevésbé lenni, aranyérmétől megfosztott és diszkvalifikált olimpikon vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány elébe néző bukott miniszterelnök. Hogy én mit tennék a helyükben, azzal nem, de hogy egymás szerepében hogyan viselkednének ők, azzal a gondolattal eljátszadoztam.

*

Ma betoppant bátyám 14 éves kori szimpátiája, valószínűleg első szerelme. 44 éve nem járt Ungváron.

Amikor ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba (1958 nyarán), akkor a második szomszédunkban lévő Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel bensőséges kapcsolat alakult ki. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És most Olga 44 esztendő után csak azért jött Ungvárra, mert visszatérő álma, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a házukat és a házunkat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tízegynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót.

*

16 éves lányomnak, Csöngének új ismerőse (barátja?) van. A 27 éves ukrán fiatalember az itteni jogi kar elvégzése után most Németországban tanul. Ukránul Csönge alig gagyog (hogy az államnyelvet milyen módszertan szerint tanítják a nemzetiségi iskolákban, arra ebből következtetni lehet), így leginkább angolul folyik a társalgás...

Én ellenben a lengyel Janusz-sal oroszul e-mailezgetek, de szoftver-problémák miatt latin betűkkel írunk, nagyjából angol helyesírás szerint adva vissza az orosz hangokat.

*

Azt hiszem, kicsit későn jön ez a kormányátalakítás. Holott nyilvánvaló, Medgyessy Péter attól a pillanattól kezdve, amikor ügynöki múltja kiderült, tehertétel a koalíciós pártok számára. De a szocialisták ugyan le nem váltották volna, most is csak azért, mert az SZDSZ jól kiugratta a nyulat a bokorból. Ám félő, hogy – mint azt apám egyik fűzfapoéta diáktársa írta volt hajdanán: –„Késő bánat, hamarb kellett!”

Egyébként én az MSZP helyében külső embert kérnék fel kormányfőnek. Mondjuk egy Glatz Ferencet.

De hát – Királyhegyi Pált parafrazeálva – kérdeznek ezek engem?

És ha már említettem a hajdani fűzfapoétát... A családunkban gyakran idézett sor egy hosszabb versben szerepelt, amelyet, apámat meglátogatva, frissében el is szavalt a nagyanyámnak. Így végződött:

„Késő bánat, késő bánat, hamarb kellett!
Sírva járok édesanyám sírja mellett.”

– Szegény fiú, hát magának meghalt az édesanyja? – csapta össze a kezét inkább sopánkodva-csodálkozva, semmint résztvéttel nagyanyám.

– Dehogy halt! – sértődött meg kicsit a költő. – Azt csak úgy írtam, a szépség kedvéért.

Hát legalább szép lenne ez a Gyurcsány.

*

Weöres okán Jánost időnként Tóth Gyulaként emlegetjük egymás közt, lévén, hogy ha nem is bádogos, de vízveze tékszere lő. Egészen kis javítani való miatt hívtuk, meg is csinálta volna pár perc alatt, de nem volt víz (naponta csak háromszor van 1-2 óra hosszat). Így nem tudta ellenőrizni a tömítést. Hát kávézgattunk és beszélgettünk cirka 3 óra hosszat, amíg ötkor szortyogni nem kezdett a csap.

Mindez olyan városban, amelynek folyója van, s amelynek a környékén ha leszúrnak egy pöcköt a földbe, azonnal feltör a víz. Hát igen, de a szivattyúk és a szűrők kapacitása, no meg a sok helyütt 80 éves vezetékek... A gépek elavultak, a fele nem is működik, fejlesztésre semmi kilátás. Ellenben mesés pénzekért plázst építtetett a város az Ung partján, mert ebből sokat tudtak lopni a fazékhoz közel ülők, a közműfejlesztés ellenben nem elég jó buli számukra – mondja Tóth Gyula ungvári kollégája.

*

Túl a megrendülésen nehéz bármit is mondani a túszdrámáról. Meg sem kísérlem, hogy külön ítéljem el egyik vagy másik felet, nem látok alternatívát jó mészárlás és rossz mészárlás között. Úgy tűnik, emberi fajunk időről időre tanúbizonyságát adja annak, hogy a földkerekség legocsmányabb teremtménye, kész csoda, hogy még nem irtotta ki magát. Ahogy a lengyel gondolkodó, Ryszard Kapuściński írja: az emberiség sorsa rossz kezekben van – a saját kezében.

Egy biztos, kevés tragikusabb szituációt tudok elképzelni, mint amikor ártatlan gyerekek százainak feje fölött élesre töltött fegyverrel farkasszemet néznek egymással az agresszív nagyhatalmi (gyarmati?) politikának alárendelt, keményen, de ostobán irányított, rendezetlen és vélhetően demoralizált kommandósok egyfelől, és másfelől a mindenre elszánt, bosszúra fanatizált vérszomjas gonosztevők. És az egészbe még belekavarnak a fegyverüket a szekrény tetejéről és ágy alól előkapó felbőszült apák, fivérek… Lehet-e más eredményre számítani, mint sok száz értelmetlen áldozatra? Putyin vajon miben bízott? Hogy majd az oroszok birodalmi istene beavatkozik és megmenti a gyerekeket?

*

Épp a napokban az aradi Irodalmi Jelen szeptemberi számában megjelent cikkemben búsongtam amiatt, hogy, miután a 90-es években jelentkezett fiatal és modern felfogású költőink mindegyike Budapestre költözött, azóta idehaza nem mutatkozik semmilyen új generáció. Kárpátalja említésre érdemes legfiatalabb költője ma idősebb, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor. Pedig égető szükség lenne generáció- és szemléletváltásra, mert irodalmunk beleesett a közszolgálatiság csapdájába, tartalmilag elsekélyesedett, üres klisékre épül, a sorsverés felpanaszolásán és a végvárvédők csakazértis-reményének napi adagolásán nem tud túllépni, formailag nem képes megújulni.

Mintegy erre cáfolatul az avantgárd felé tájékozódó, formabontó és a hagyományoknak fityiszt mutató diákok kerestek fel a minap, floppyn elhozták ALKARPATRAZ című kísérleti folyóiratuk első számát. Fiatalok, lelkesek, hevesek és őszinték. Ha bebizonyosodik, ami ennél is fontosabb, hogy tehetségesek is, akkor talán megcáfolhatják keserű szlogenemet, miszerint a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

*

Ha még volna nekem, most megrendülne kárpátaljai magyar kisebbségi identitásom. Németh Zsolt ugyanis, mint nyilvánosan kijelentette, nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekinti Gajdos Istvánt. No, nem mintha a jeles kisebbségügyi főember (korábbi államtitkár és mai parlamenti bizottsági elnök) igazodási pontot jelenthetett volna számomra az elmúlt évtizedben (utoljára az Antall-kormánnyal szemben álló régi liberális Fidesz színeiben voltak szimpatikus megnyilvánulásai). És nem mintha annyira zokon esne nekem, ha az ukrán szocdem pártemberéről valaki rosszat mond, ám az utóbbi politikus, bárhogy is nézzük, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként az ukrán parlamentben mégiscsak a kárpátaljai magyarság egyetlen képviselője. Ha ebben a minőségében az állítható róla, hogy Magyarország számára nemzetbiztonsági kockázatot képez, akkor az a legkevesebb, hogy én itt Ungváron zavarba jöjjek.

Ugyanis az sem eshet jól nekem, ha az állítás igaz – de az sem, ha hamis.

Amennyiben ugyanis igaz, amit Németh Zsolt mond, akkor – logikusan – a kárpátaljai magyarságnak az a jelentős része, amely az UMDSZ-ben vagy körülötte tömörül és ekként Gajdos hívének tekinthető, szintén kockázati tényezőt jelent, vagy legalábbis nem kívánatos, veszélyes elemnek számít. Ha pedig mindezt még megtoldjuk Kovács Miklós KMKSZ-elnök vádjaival, miszerint az UMDSZ védelmi zsarolással foglalkozik, és Kövér László Fidesz-alelnök „kérdéseivel”, hogy tudniillik vajon részesül-e Gajdos az ukrán maffia által beszedett védelmi pénzekből és van-e köze az ungvári egyetem rektorának a meggyilkolásához, abból meg éppenséggel az a feltételezés következik, hogy a kárpátaljai magyarság Gajdos mögött álló része nem más, mint bűnpártoló.

Na most, ha nekem UMDSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy nincsen), akkor, feltételezve, hogy igazak a fenti vádak, máris kialakulhatna a marcangoló bűntudatom, amellyel együtt élni nem túl kényelmes állapot. De nem alhatnék nyugodtan az ellencsapat, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség híveként sem, mert akkor meg állandóan attól kellene rettegnem, hogy a bűnös oldalhoz tartozó ismerőseim, szomszédaim, kollégáim Gajdos atamán parancsára majd javaimra és életemre törnek, lám, a Főiskolát is el akarják venni „tőlünk”.

Nem jobb a másik lehetőség sem, mármint ha Németh Zsolt nem mondott igazat. Ilyesmit ugyanis nem állít valaki, pláne felelős politikus, véletlenül vagy indulatból, netán hallott pletykák alapján. Ilyen súlyos vádnak vagy igaznak kell lenni: vagy tudatosan hamisnak. Azaz ha Gajdos mégsem kockázati tényező, akkor a státustörvény főpapja e tény birtokában szándékosan állított valótlanságot.

Ha nekem KMKSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy a másiknál is nyilvánvalóbban nincsen), akkor kétségbe lennék esve és roppant kínosan érezném magamat, ha más nem, hát amiatt, hogy Kovács Miklós fővezérem ilyen alakokkal fúj egy követ.

De ugyanakkor nem érezhetném magam jól UMDSZ-mundérban sem, mert tudomásul kellene vennem, hogy mindenben a lehető legrosszabbra számíthatok a most ugyan ellenzékben lévő, de a magyar nemzeti stratégia formálásában mindenképpen jelentős szerepet játszó politikus részéről. És ó jaj, mi lesz „velünk” akkor, ha a újra – minimo calculo államtitkárként – a kisebbségi ügyek hivatalos felügyeletét fogja ellátni tényleges hatalommal a kezében?

Igen, a Főiskola. Az egész „botrány” ugyanis a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola új épületének tulajdonjoga körüli huzavona körül alakult ki. A történet hosszú és szövevényes, számomra egyben átláthatatlan is, holott, azt hiszem, az ügyben napvilágot látott összes hírt, nyilatkozatot, értékelést, állásfoglalást, tiltakozást és ellentiltakozást elolvastam. Ennek ellenére nem tudom, politikai nyomásra valóban felfeslett-e a törvény szövedéke, de azt igen, hogy ismét is újra: egyaránt rossz nekem az, ha „a hatalom”, vagy a szocdemek, vagy az UMDSZ, vagy személyesen Gajdos valóban nyomást gyakorolt képviselőtestületre, ügyészségre, bíróságra (mert akkor roppant messze állunk a jogállamiságtól, és ez nagy baj), mint az, ha ilyesmiről ugyan szó sem volt, ám ennek ellenére a KMKSZ vezetői és az őket mindenben támogató „Némethzsolték” ezt a leghatározottabban állítják (mert akkor viszont önös érdekek vezérlik őket, és ez sem kisebb baj). Mindez persze fordítva is igaz. Gajdosék nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a Fidesz leányvállalataként működő KMKSZ a Főiskolát saját zárt részvénytársaságaként kezeli, egy szűk családi és baráti érdekcsoport húz belőle anyagi hasznot, ráadásul milliós nagyságrendű összegekkel nem tudnak elszámolni. Borzasztó, ha ez igaz, de az is rettenetes, ha nem, mert akkor azok, akik mondják, aljas rágalmazók.

Mindez most annak kapcsán is eszembe juthatott volna, hogy a minap a beregszászi református templomban megtartották a Főiskola évnyitó ünnepségét, és az alkalomról szóló beszámolóban a Kárpáti Igaz Szó szeptember 11-e száma többek között ezt írta: „Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke felszólalásával rövid időn belül politikai hadszíntérré változtatta az Isten házát.” Pártos főutcát, kétes személyeket, maffiát emlegetett, és sajnos nem magára célzott, amikor azt állította, hogy felelőtlen és kalandor személyek kockáztatják a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjét.

De tovább is vihetem az igazság-hamisság gondolatát. Aki figyelemmel kíséri, miket mondanak egymásról a KMKSZ és az UMDSZ vezetői, mit írnak lapjaikban, hogyan nyilatkoznak az ellenszervezetről, milyen súlyos vádakkal illetik egymást – joggal elkeseredhet. Ez esetben is áll a fenti tétel: irtózatos baj van nálunk, ha mindez igaz, de iszonyatos az is, ha nem igaz, mert akkor meg csupa önérdekből hazudozó hamis próféta áll a szervezeteink élén.

Hát talán ezért állok én így a kárpátaljai magyar identitással. Volt nekem, már hogy ne lett volna! De ezek az urak eredményesen kikezelték.

*

Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e más a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit.

Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Meglehet, ilyenkor kell előhozatni Félixszel a husángot.