Balla
D. Károly: Ariadné fonala
Előszó
helyett
(remélt
kötetem elé)
Mióta
Zeusz bika képében elrabolta a szépséges türoszi királylányt,
hogy egy akkor még névtelen földrész őtőle eredeztethesse nevét,
azóta joggal siratjuk Európát. Siratjuk, mert újra s újra elrabolják
hatalmak, eszmék, háborúk. Meghatottan és sóhajtozva révedünk
vissza közelebbi és távolabbi virágzó múltakra, mert az a képzetünk,
hogy csak azelőtt – valamelyik soros rablást megelőzően – volt
szép és jó az élet öreg kontinensünkön. Minden rendű és rangú
Aranykorok utáni nosztalgiánknál csak a szkepszis – és hatékony
ellenanyaga, a remény – nagyobb bennünk.
Hitetlenségünk azt mondatja, soha nem lesz már szép és nyugodt
életünk, pusztulnak az értékek, felbomlanak a hagyományok, elvész
a dicső és gazdag örökség. Jó esetben a kommersz és a giccs,
a talmi csillogás borít el mindent, rosszabb esetben a túlnépesedés,
a környezeti ártalmak, az energiatartalékok kimerülése és az
erőszak miatt fellegzik be civilizációnknak.
Bizakodásunk szerint ellenkezőleg: számunkra, magyarok számára
éppen itt és most jött el a kedvező alkalom! Felemeljük és kibontakoztatjuk,
megteremtjük és felzárkóztatjuk, megőrizzük és továbbfejlesztjük,
magunkévá tesszük és élvezzük.
Ám akár aggódunk, akár reménykedünk, azt tudomásul kell vennünk,
hogy Európa (újra? továbbra is?) ketté van zárva, és vannak
magyarok, akik a civilizációs szakadék kedvező, míg más magyarok
a hátrányos oldalára kerültek. A lélekszámokat tekintve szerencsére
az utóbbiak vannak sokkal kevesebben, ám pechünkre mi, kárpátaljai
magyarok éppen közéjük tartozunk. Lakhelyünket tekintve az Európai
Unión kívüli másik, keleti Európában élünk, amelyre a nyugati
értelemben vett demokrácia és civilizációs komfort helyett továbbra
is az úgynevezett balkáni viszonyok a jellemzőek, életünket
az alacsony életnívó, az elzártság, a hiány, a kilátástalanság
határozza meg.
Ennek enyhítését, elviselhetőbbé tételét célozza egyfelől az
anyaország gondoskodó támogatása, másfelől a határon túli magyar
népcsoportok önszerveződése.
De enyhíti-e valójában? Haszna vagy kára nagyobb-e egy olyan
támogatási rendszernek, amely a végletekig megosztja a célközönséget,
amely csökkenti probléma-megoldó készségét, amely téves életszemléletet
alakít ki? Segíti vagy akadályozza-e egy népcsoport boldogulását,
ha minden gondja mellett még saját szervezeteinek a visszaéléseivel
is szembe kell néznie?
*
A jeles francia író, szerkesztő és gondolkodó, Jean-Marie Domenach
szerint nem lehetünk saját törzsünk etnográfusai. Aminek magunk
is részesei vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni,
megítélni. Nem is igyekeztem soha irodalomtörténeti súlyú és
jellegű vagy történészi, szociográfusi alaposságú tanulmányokkal
megközelíteni „saját törzsem”, a kárpátaljai magyarság kulturális
életét, irodalmát, társadalmi viszonyait.
A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató
alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan
íróként, aki a leírtakat nemcsak megfigyelte, hanem át is élte,
és tapasztalatainak, töprengéseinek eredményét a legpontosabban
és lehetőleg szemléletesen szeretné rögzíteni – vállalva az
ítéletek szubjektív voltát. A meglátásaim így aztán lehetnek
tévesek, juthattam akár hamis következtetésekre is, csak egy
nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi őszinte
véleményemet tükrözték volna. Igen: a pillanatnyit. Nem
titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak,
az ízlésem, értékszemléletem még mindig állandó változásban
van, akár saját ellentétébe is fordulhat. Ma másképpen gondolkodom
az irodalom dolgairól, mint húsz évvel ezelőtt (de igen hasonlóan
ahhoz, mint kamasz korom idején), ma mást érzek fontosnak és
mást jelentéktelennek magyarságom gyakorlásában, mint akár csak
tíz esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek
ma, mint tegnap – és bizonyára így lesz ez holnap is.
Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó
szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható
időszakban, az ezredforduló éveiben és a közvetlenül ezt követő
néhány esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat),
eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe
velük, kötetbe válogatván őket nem is gondoltam szükségesnek
semmiféle beavatkozást, így a szövegeket a korábbi folyóirat-publikációknak
megfelelően közlöm. Meghagytam bennük az ismétlődéseket, újrafogalmazásokat
is: az évek során gyakran követtem azt a módszert, hogy egy
már lezárt írás kifejtett gondolatát valamelyik következőben
továbbvittem, árnyaltam vagy másfelé fordítottam, új és újabb
összefüggések kontextusába állítottam – ha ezeket a részeket
kiiktatnám, elkerülném ugyan az újramondást, de talán a folyamatosság
is megszakadna, és az egyes írások szerkezete is megbomlana.
Ugyanígy vannak olyan fontosnak, találónak gondolt megállapításaim,
szófordulataim, metaforáim, amelyeket olykor átmentettem egyik
írásból a másikba. Utólag ezeket sem akartam kimetszeni szövegeimből
– így ezeknél az ismétlődéseknél kérem az olvasó elnéző türelmét.
Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom
mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik
– ellenkezőleg – a sok adat, név, cím, idézet, lábjegyzet okán
bosszankodnak. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező
szakszerűség határterületén megmaradva egyensúlyozni. A folyamatokba,
trendekbe szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek,
mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig
eljutottam. Állapotokat és tendenciákat igyekeztem megragadni,
megengedve, hogy az eközben feldolgozott ismereteim esetleg
hiányosak lehettek, illetve akár ugyanazokból a tényekből az
enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.
Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket,
a szemléletes bemutatás kedvéért bizonyára többször is sarkítva
fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, ez
még mindig szerencsésebb megoldás, mint a langyos „is-is, se-se,
egyrészt-másrészt” hozzáállás, a lényeg szétmaszatolása, a problémák
kerülgetése, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert
a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai magyar közélet és művelődés,
oktatás és tudomány, művészet és irodalom, lap- és könyvkiadás
hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak
felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni;
ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban
rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti
a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán
a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek között interpretálva
szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak
előadhatóvá, hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé
a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan
alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán
azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.
Nem kívánom ugyanis elhallgatni azt a körülményt sem, hogy több
évtizedes irodalomszervezői ténykedésemmel felhagyva és korábban
vállalt társadalmi szerepeimtől tudatosan sorra megválva nemcsak
kívülálló lettem, hanem sok esetben szembenálló is. A kárpátaljai
magyar értelmiség maga-teremtette belső viszonyainak folyamatos
bírálatával, írótársaim munkásságának kritikus értékelésével,
a magyarságszervezetek működésében tapasztalt visszásságok szóvá
tételével magamra vontam sokak haragját, kiváltottam mindazok
rosszallását, akik – számomra úgy tűnik – bizonyos okok miatt
ma is érdekeltek annak a rezervátum-létnek a fenntartásában,
amely ugyan korlátozza a kiteljesedést, ám meg is véd a nagy
egészben való megmérettetés veszélyétől. Ugyanígy kiváltottam
azok nemtetszését is, akik a kialakult helyzet haszonélvezőiként
a teljes közösség érdekének önzetlen képviselése helyett szűk
csoportérdekek szolgálatába álltak, kiépítették a „hivatásos
magyarság” szervezeti és intézményi struktúráját, amelynek fenntartása
az évek során öncéllá vált, sokkal több energiát és forrást
emésztett fel, mint azoknak az ügyeknek az intézése, amelyre
eredetileg szerveződött.
Az utóbbi esztendők tapasztalata számomra egyértelmű bizonyossággal
megmutatta, hogy a kritikára (főként, ha némi élccel, ironikus
felhanggal párosul) Kárpátalján az egyetlen lehetséges reagálás
az, hogy a bírálót ellenségnek bélyegzik, a problémák feltárására
tett törekvését árulásnak értelmezik, a magukétól eltérő nézeteket
pedig károsnak nyilvánítják. A szigorúan szakmai kritika így
válik szemükben ideológia-világnézeti támadássá, a szervezetek,
testületek és vezetőik működését kifogásoló észrevételeket pedig
azzal a váddal hárítják el, hogy a publicistát nyilván jól megfizette
az ellenérdekű fél. Az ellenségtől ugyanis még mindig elfogadhatóbbnak
tartják a kínos tények kimondását és a még oly súlyos vádak
megfogalmazását is, mint egy kívülállótól, egy függetlentől,
aki nem a belharcok adok-kapok hevében vagdalkozik, hanem azért
formál véleményt, mert az önveszélyes viszonyokra kívánja felhívni
a figyelmet.
Igen, azt hiszem, vannak helyzetek és pillanatok, amikor fel
kell fedni, hogy mi is van (vagy mi nincs) a tetszetős Potyomkin-falak
mögött. Magam erre teszek legjobb tudásom szerinti kísérletet
a kötet húszegynéhány írásában. A Címkézett irodalom
ciklus esszéivel, műkritikáival literatúránk belső ügyeibe,
sajátos ellentmondásaiba igyekszem bevilágítani, az Önveszélyes
viszonyok ciklus tanulmányai és publicisztikái pedig közéletünk
legégetőbb problémáit veszik sorra. A megoldási lehetőségek
felmutatásával azonban mindkét esetben adós maradok. Útvesztésünkből
egyelőre nem látom a kiutat, de talán a labirintus járatainak
feltérképezése sem fölösleges feladat.
*
A mitológiában Zeusz ugyan elrabolta a föníciai királylányt,
de Krétán gyermekeket nemzett neki, s az egyik fiúból, Minószból
nagy király lett, aki aztán, hogy szörnyeteg fiát a világtól
elrejtse, hatalmas labirintust építtetett számára.
A nagy kérdés az, hogy ha már Europét senki sem csábítja el
számunkra, akkor legalább a saját gyengeségeit legyőző Thézeuszként
remélhetjük-e, hogy a szerelmetes Ariadné felkínálja nekünk
a fonalát.
Csak a hideg kárpáti éjszakákra tekintettel nehogy pulóvert
kössünk belőle.
