frissek>

Balla D. Károly

Ami a magányból visszajár

Ahogy ott ül a dohányfüstben, újhullámos filmek jelenetei jutnak az eszébe. Francia és olasz mesterek ügyes fogásai: értelmiségi társaság vitatkozik egy zárt térben, valami házibulin vagy fogadáson, sorra mondják egyre meggyőzőbben és hevesebben a maguk érveit, ennél is nagyobb vehemenciával cáfolják egymáséit. A kamera néha ráközelít a látványosan unatkozó szőke szépségre, aki alig várja, hogy a bölcselmekben felajzott valamelyik főokos átvigye a szomszéd szobába és alaposan megdöngesse, aztán vált a kép, az intellektuális vitába belehörög egy borgőzős hang, mondja a maga primitív, de súlyos igazságait. A nép hangja. A film alkotói így tárják fel a nézők előtt gondolataikat, kételyeiket életről és halálról, fejlődésről és civilizációról, a modern társadalom ellentmondásairól, az elidegenedett értelmiségiek felelősségéről, a művészet céljáról – vagy inkább céltalanságáról.

De itt, ezt a kis vidéki filmet nem írta és nem rendezte senki, ezek az ő kollégái, csupa normális ember, élik a maguk életét, rég megállapodtak család, szakma, életvitel dolgában, már nem készülnek nagy dolgokra, de a kicsiket tisztességgel elvégzik napról napra. Nincs köztük meg nem értett festőzseni, frusztrált író, öngyilkos-jelölt filozófus, cinikus orvos, narkós zenész, az unatkozó szőkeség és a borgőzös hang is hiányzik, a beszélgetés, a vita, az egész helyzet mégis egy hosszú filmbéli beállításra emlékezteti, amikor pontosan tudhatja a néző, érdemes lenne minden részletre odafigyelni, minden mondat jelentőséget kaphat, valahol majd ráfelel egy másik jelenet – de mégsem figyel oda a senki a veretes filozofálásra, mindenki azt várja, mikor áll fel végre foteljából az unatkozó szépség, hogy a leghevültebb debaterrel bevonuljon a szomszédos üres szobába.

Valahogy így van most ő is a kollégáival, rég elvesztette a beszélgetés fonalát, már nem is tudja, a tanári tisztességnél vagy a nyelvoktatás módszertanánál tartanak-e, azt figyeli, mikor fogy ki végre az üvegből az ital, akkor talán majd felkerekednek és magára hagyják, lopva les árván hagyott íróasztalára, amely mellől ideült velük a szoba szalon-részébe, hogy hagyja magát felköszönteni, megünnepelni, hogy meghallgassa, miként dicsérik szembe azok, akik a háta mögött bizonyosan egészen mást mondanak róla, most is, amint kiteszik a lábukat az ajtón, azonnal jól kibeszélik majd egymás között, amiért csak egyetlen üveg italt tett az asztalra, amiért nem volt szendvics, csak száraz ropogtatnivaló, amiért meg sem kérdezte, kérnek-e kávét. De hát mit várnak tőle, ő soha nem volt egyikük születésnapján sem, ha eljöttek, hát eljöttek, rendes tőlük, köszöni szépen, igyák meg a vodkájukat, rágják el a sós tallérokat és menjenek a dolgukra, ő is írni akar még, szeretné befejezni a novelláját az öreg hobóról, akinek leégett a háza.

Épp visszaképzeli magát hőse világába, amikor feleszmél a kérdésre, és te min is dolgozol most, érdeklődik az egyik tanár-kolléga az íróasztal felé bökve, egyike azoknak, akik mindig is csodálkoztak azon, hogyan képes ő a letanított órák, kijavított dolgozatok, elkészített óravázlatok, összeállított jelentések után újra az agyát gyötörni, történeteket kitalálni és megírni, hogyhogy nincs betűundora estére, ők bizony már olvasni sem bírnak ilyenkorra, legfeljebb az újságokat, aztán jöhet a tévé, szombat-vasárnap meg valami kikapcsolódás, már ha annak lehet nevezni a kerti munkát, a heti bevásárlást, a nagytakarítást és az anyós meglátogatását, jó, ha havonta belefér egy horgászás vagy focimeccs az öregfiúkkal. Szóval mit is? Novellát? És miről szól?

Kelletlenül kezd mesélni az öreg hobóról, aki egyszerre volt életművész és éhenkórász, fiatalabb korában nagyvilági ficsúr és vidéki balfácán, aztán tisztes öregúr és nyomorult senkiházi. Nem sokat dolgozott életében, talán csak hajósinas korában. Banktisztviselő apja egyhónapos utazásra küldte, hadd lásson világot a frissen érettségizett úrfi, aki aztán Fiuméban elszegődött egy tengerjáróra, öt évet töltött vízen, valóban bejárta a világot, megtanult négy világnyelvet, a háború után pedig visszatért korán elhalt szülei házába, élt a hagyatékból és a hatalmas könyvtárból. A pénz hamar elfogyott, de egy-egy értékes, ritka és akkoriban beszerezhetetlen kötet árából még évekig kiegészíthette alkalmi kereseteit, fedezhette egyre szűkösebb igényeit.

Ó, persze, ők még ismerték az öreg Kárpátyt, bólogatnak a kollégák serényen, mindegyiküknek van egy története róla, az én szüleimnél két hónap alatt ebédelte le Beneditto Croce Esztétikáját, mondja az egyik; amikor az anyám süldőlány volt, franciaórákat adott neki, de a nagyszüleim kirúgták, mert a szoknya alá nyúlkált, röhög a másik; a harmadik arról mesél, hogyan telt ki Kárpáty esztendeje az újságnál alkalmi korrektorkodása idején, mert belejavított a pártközlemény szövegébe, a negyedik elregéli, miként fagytak meg az egyetem magashegyi kísérleti állomásán az évekig nemesített burgonya gumói, amikor Kárpátyt kegyelemből odavették télre gondnoknak és csak annyi lett volna a dolga, hogy időnként befűtsön.

Ismeri, hogyne ismerné ezeket a sztorikat, de az ő novellája nem amolyan történetmondós-elbeszélős, hogyisne, azt meghagyja a kontár hagyománykövetőknek, ő modern író, az öreg hobó világmagánya érdekli, egzisztencialista elidegenültsége és elfojtott szorongása, nem a jelentés nélküli ostoba mesék, hanem az, ami bent, a tudat mélyén történik vagy éppen hogy nem történik, hanem lebeg, gomolyog és leülepszik, megfekszi és erodálja a lelket, hogy a réseken felszivárogjanak a mögöttes én rejtett tudattartamai. Ezt akarja megragadni, így teszi az öreg hobót a szociális visszásságokat reprezentáló modellé és a pszichés zavarok reprezentánsává.

olvasás

általános hozzám szólások a Fórumban