Nem
igazán volt kedvem blogolni a napokban. Bár sok minden történt
utolsó érdemi bejegyzésem óta, én még nem tudtam magam túltenni
kedves barátunk, Kulinné Benkő Katalin, Katiska múlt heti váratlan
halálán. A lélekben hozzám, hozzánk legközelebb állók egyike
volt, még ha az utóbbi években ritkábban is találkoztunk. Vagy
két év kihagyás után most szeptember végén aztán szerencsére
összejött egy többórás beszélgetés. Éva ment érte, hozta el,
Kolos vitte haza késő este, közben a régi időket idéző jó hangulatban
töltöttük a hosszú estét. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó
találkozásunk, mint ahogy azt sem, hogy kérésére adott ígéretem
alól - ne írjam meg, hogy nálunk járt - ilyen hamar feloldást
ad a halál.
Kisgyerek
korom óta ismertem Kati nénit, akkoriban gyakran összejárt a
két család. Kamasz koromból viszont alig emlékszem találkozásokra.
Aztán huszonévesen Finta Éva révén kerültem újra közel hozzá,
Évának Dráva Gizi néni és Horváth Anna mellett ő volt a legkedvesebb
és legfontosabb, még Beregszászban szerzett "felnőtt"
barátnője. Akkor én is nagyon összecimboráltam vele. Hogy ne
a korombeliekkel, hanem inkább a szüleim korosztályába tartozókkal
barátkozzam, az nekem elég új volt, így lett Katiska az első
igazi felnőtt-társaim egyike, verseimnek gyakran első olvasója
és kritikusa. Jó pár estét végigbeszélgettünk irodalomról, művészetről,
kis kárpátaljai literatúránk viselt dolgairól. Ez a kötelék
erősödött, amikor a tankönyvkiadóba kerültem, ahol aztán 9 éven
át voltunk kollégák. Amikor korrektorból én is szerkesztővé
léptem elő, az íróasztalunk is szomszédos lett (bár ő ritkán
járt be, főleg otthon dolgozott és hozta be a kész anyagokat).
Amikor
lazultak közöttünk a szálak, akkor is tudhattam-érezhettem,
hogy "gondja van rám", figyeli az írásaimat, nyomon
követi, mit művelek közélet és irodalom terén. Erről a korábbi
találkozásaink vagy telefonbeszélgetéseink során győződhettem
meg: mindent olvasott, mindenről tudott, szívesen megosztotta
a - gyakran igen kritikus - véleményét. Aztán sajnos ez a kapcsolatunk
is nagyrészt elsorvadt: én felhagytam az itthoni publikálással,
kiléptem az irodalmi életből, távoli lapokban és kiadóknál jelentek
meg az írásaim, a napi dolgaimmal pedig felköltöztem az internetre.
Az itt beszerezhetetlen könyveimet eleinte még magam vittem
el és dedikáltam neki évi egy-két látogatásunk során, aztán
sajnos ez a szép rítusunk is abbamaradt. Mi sem kerestük őt,
ő sem minket. Hogy miért? Nagyjából ugyanazon okból, mint amiért
azt kérte, ne írjam meg, hogy volt nálunk. Szomorú dolgok ezek, sem kibeszélni nem esne, sem elhallgatni nem esik jól.
Társaságban
utoljára Borcsa néni (Szalai Borbála) születésnapján találkoztunk.
(Most is ő hívott fel, hogy elcsukló hangon tudassa a nagyon
rossz hírt.) Itt készült utolsó közös fotónk garantáltan sokkal
életlenebb, mint az emlékezetünk, amely, szeretném hinni, híven
és hozzá méltóan őrzi alakját.
Éva, Katiska, Borcsa néni
