>>előzmény<<
Úti beszámoló, 5. (befejező) rész. - 06. szept. 8. |
Ajjaj… Talán korábbi időpontot kellett volna kitűznöm kijevi beszámolóm második felének megírására. Még pár nap és már azt sem fogom tudni egész pontosan felidézni, hogy a Szófia székesegyházban, vagy a Dnyeper partján láttam fürdőruhás emberkéket. És ez még a megoldhatóbb problémák közé sorolható.
Másnap délelőtt – ha jól emléxem – egy újabb térkép beszerzése után (még mindig megvan!) benéztünk a székesegyház területére. A már jajdepocséknak ítélt aranykupolákat leszámítva egész helyes a templom. A toronyból meg látni, milyen óriási város ez a Kijev, a központban ágaskodó rengeteg daruból ítélve pedig továbbra is rohamosan fejlődik. Lefelé menet a lépcsőket is megszámoltuk, természetesen fogalmam sincs, milyen számot kaptunk eredményül, de abban legalább tökéletesen egyetértettünk.
Ezt követően az Andrijevszkij szpuszkot vettük célba, ahol jármárkát, vásárt rendeztek. No, itt tényleg bármit meg lehetett kapni, ha az ember olyasmi után kutatott, amire egyáltalán nincs szüksége. Matrjoskák között pihenő, ülő, álló, egészalakos, csak melltől felfelé megformált, gondolkodó és bambuló Lenin-szobrocskától kezdve űrhajós sisakon keresztül, spongebobos kitűzőn, ukrán mezen, szovjet kitüntetéseken át minden volt itt, ami szem-szájnak, de inkább mániákusságnak ingere. A Vlasztának szánt matrjoskás kitűzőn kívül nem dőltünk be semminek. Bár lehet, hogy egy szkafander-sapka még jól jönne egyszer.
A Pecserszka lavrába (barlangkolostor) délután értünk oda, így sajnos pont a hely nevezetességéig nem jutottunk el. Az alagutak már be voltak zárva. A kendőbiznisz ellenben nagyban folyt, ugyanis a nőknek csak fedett fővel illett belépniük a szent terepre. Még jó, hogy felvettem a csíkos-teddymacis kalapomat. Barlang híján be kellett érnünk a gömböc formájú, villogó kupolás templomokkal, a szegényes öltözetű lakosokkal, a miniszoknyás-mélydekoltázsos-de-azért-kendő-van-a-fején turistákkal és a szakadt, nyakában profi videokamerát figyegtető 8 gyerekes pappal.
A kolostorból busszal jutottunk el a takaros, dombos Városi kert néven futó, illetve zöldülő parkhoz. Emlékeim szerint itt vettük észre a bábszínházat is, majd még feljebb mászva megláttuk a Dnyepert, a sétálóhídat és feltűnt egy még előnyösebb helyzetű, napos kilátó. Ez utóbbinál hatalmas, szovjet katonákat megörökítő szobrot, diadalkaput, borzalmas vidámparkot és sok-sok söröző fiatalt találtunk. Innen alaposan megnézhettük magunknak a Dnyepert. Annyira szép, ahogy szanaszét folyik, kisebb-nagyobb szigeteket körülölelve. Sokkal szabadabbnak, folyóbbnak tűnik, mint a beton közé szorított, csatornává változtatott Duna. Persze a partjának kiépítése közelébe sem jöhet a budapestinek, semmi látványosság, eléggé iparváros benyomását kelti az egész. Viszont a Hidropark, a tengerpartnak kialakított szigetrész tök jó ötlet. Mondjuk előfordulhat, hogy tiszta retek a víz és nem lehet benne biztonságosan fürödni, de így is elég sokan süttették a hasukat a parton (igen-igen, itt láttam őket, nem a templomnál).
Hazafelé menet felkutattuk még a közelben lévő zsinagógát, semmi különöset nem fedeztünk fel rajta, de végre találtunk egy nem sevcsenkoforma szobrot!
Este a Dockerbe, a Passage-ban lévő kellőképp amerikaias klubba mentünk „mulatni”. Odalent élőzenét élvezhettünk, valóban meg is történt, hisz hála a jó égnek nem mulatós tüc-tüc, hanem rock & roll dübörgött. Go Johnny go, go Johnny gogogogoooo!
Másnap, miután elhurcoltuk csomagjaimat a repülőtérszerű vonatállomás módfelett bonyolultan kezelhető csomagmegőrzőjébe, még marad pár óránk a vonat indulásáig. Megtaláltuk a Dinamo Stadiont, majd felkerestük a meglepően múzeumszerű Művészeti Múzeumot, amely, ahogy sejtettük, hétfő lévén zárva tartott. Így átvágva egy gusztustalan, szemetes, gazos utacskán a sétálóhídhoz igyekeztünk. Hát, hmm mit is mondjak róla, kicsit ronda létesítmény. Miután el akarták lopni Vit fényképezőgépét, és közelebbről is megnéztük az iparias partszakaszt meg a rosszidő tépázta strandolókat, számunkra új útvonalon a kikötő és lerobbant házak között sétálva, és a város másik, a borús időben kifejezetten lepusztult hangulatú oldalát megismerve, megtaláltuk a Krescsatyik felé közlekedő metrót.
Utolsót sétáltunk a fő utcán, alaposan bejártuk a Passage-t, ahol ráleltünk a második Sevcsenko-klisé nélküli szoborra. A polírozott gyümölcsökkel büszkélkedő besszaráb-téri piac utolsó állomásunk, itt szereztünk be némi eledelt a 17 órás útra. A zűrös éjszaka után másnap délelőtt tatártalan örömünkre Kárpátalján tudtuk magunkat.
Ha elindul a vonat...
Pózolok a város felett
és Vitet is megkérem ugyanerre
Szófia belső udvara
A madár így látja
Több szeplő, mint nap
Klasszicista oszlopsor, Lavra
Lavra, háttérben a modern város
A munkásosztály a szoborparkba ment
Múzeom, Szófia Vittel
Csöves híd
A vizek fölött
Duplanulla
Bejárunk a Passage-ba
Znájete, Pányi, sztárij Kijiv buv takij, scso...
Itt több volt a zöldség, mint amennyit én összeírtam
|