Május 9-én az Európai Unió számos művészeti helyszínén egyszerre mutatják be Maarten Vanden Eynde holland képzőművész új európa-zászlaját.

European Flag by Maarten Vanden Eynde

A szerző nyilatkozatából:

"Úgy gondolom, Európának nem egységként, hanem országok változatosságaként kellene magát bemutatnia. Ez nem a csillagok homogén körforgása és soha nem is lesz az, így én minden csillagot visszateszek annak eredeti helyére, oda, ahol a különböző országok fővárosai találhatók. Így jelenik meg a csillagokkal teli absztrakt ég. A határok nyitottak…"

Budapesten az új EU-zászlók a VI. ker. Liszt Ferenc tér 10. bejárata fölött, az Artpool Művészetkutató Központnál lobognak.

Több információ a projektről és az összes résztvevő intézményről: ITT.

Mindez természetesen "csak" egy művészeti akció, a hivatalos, körkörös csillagzászló egyelőre marad.

Bár talán most énekelték a versenyzők a legjobb számokat, maga a verseny teljesen érdektelenné vált. A legutóbbi forduló óta már mindenki pontosan tudja, ki fog kiesni és ki lesz a végső győztes. Márpedig tét és kockázat nélkül nincs próbatétel, hiába kelti az ellenkező látszatot az egyre inkább idióták gyülekezetére emlékeztető zsűri. Most már Presser is egy lebutított szoftverre hasonlít, olyanra, amelyikből kiiktatták nemcsak az eredeti gondolatokat, hanem az értéket felismerő és az igazságosságért felelős modulokat is. Bakácsnak eközben Rúzsa Magdolna képében megjelent a könnyező szűz Mária, Pély maradék szókincsét is elvesztette, Soma belefulladt a nemiség és az égi energia közti sávszélességbe, az egyébként jófej Novák pedig most már vidéki kocsma sarkába állított nyerőgépre hasonlít leginkább; veszettül pörgeti a tárcsáit, hogy ne vegyük észre: elfáradt, kifulladt a produkció, kiszaladt belőle a szufla.

Kész csoda, hogy az énekesek mindezek ellenére időnként értékelhető szinten teljesítettek.

1. kör: Bob Marley-számok

Varga Ferencnek nem sikerült megölnie a sheriffet, nekem persze inkább Clapton hiányzott, nem Marley, de ellettem volna a reggae-vel is, ám abból sem volt a környéken egy dekányi sem (4 pont). Rúzsa Magdolna ellenben nagyon meggyőző és jópofa volt (One Love), jól belebújt a stílusba, kivette belőle, amire szűksége volt, cserébe azonban nem tett bele semmit (6 pont). Póka Angéla ellenkezőleg, még az egyébként nagyon szimpla No Women, No Cry is a képére formálódott, felvéve egója bonyolultabb alakzatait (7 pont).

2. kör: Sting (Police)-számok

Itt Rúzsa kezdett, igen erősen. A nap egyik legjobb produkciójának éreztem előadását, a második felében különösen elemébe jött. Újra a meggyőző szót kell használnom: különlegesen jó hangján és énektudásán túl az őszintesége, a zenében történő feloldódása, vele való egyesülése az, ami elragadó (9 pont). Amíg énekel, addig nagyon élvezhető a jelenléte, amikor abbahagyja, akkor ellenben az ájtatos és önmagától meghatódott ábrázatával sokat ront az összképen – s ha magától nem lenne neki olyanja, az eszement zsűri akkor is belebeszélné a hasába az isteni küldetést. (Másodjára videón néztem végig, csak a zeneszámokat, pontos vágásokkal – így sokkal élvezhetőbb.) Póka szokása szerint jól kiforgatta az eredetit (amelyet egyébként én nem sokszor hallottam), erős és szuggesztív előadással állt elő. Most nem találtam teátrálisnak, annyi gesztust használt, amennyire szükség volt, és mint mindig, most sem csak énekelt, hanem előadott (8. pont). Vargánál nemcsak a sheriff meggyilkolása maradt el, angol emberként New Yorkban is eltévedt: csak őgyelgett az egyébként nagyszerű zeneszámban. Egyszerre volt fárasztó és unalmas (4 pont).

3. kör: Janis Joplin-számok

Nem tudom, Pókával miért kellett ennyire kibánni. Az általa nem szeretett egyetlen Joplin-számot erőltették rá. Az életműnek egyébként is gyönge darabja a Mercedes Benz, Janis hangján kívül más nem igazán élvezhető benne. A primitív (ám sodró erejű) zenei alapra mégis sikerült sajátos felépítményt raknia: kíséret nélküli, kórussal felelgető gospel-éneklés lett belőle. Így elég jól sikerült kijönnie a dologból: a semmilyen nyersanyagból zenei ínyencség lett (8 pont). Varga hatalmasat alakított (Just A Little Bit Harder): a nem bluesos, hanem rockos-funkys hangütés igencsak testéhez állónak bizonyult. Énekelt és üvöltött, szinte még sikoltott is – ahogy kell. Le merem írni, hogy fergetegesre sikerült (9 pont). Rúzsa nagyon rosszul kezdett, úgy hallottam, hogy teljesen bent ragadt a hangja, de aztán elég hamar kijött a gödörből. Igazi Joplin-bluest kanyarított, és bár sem hangjának nagyszerűségében, sem énektehetségében nem lehet senkinek kételye, valahogy ezt a produkciót mégsem éreztem teljesnek, bár nem tudom megmondani, mi hiányzott belőle (8 pont).

Összegzésben tehát nálam ezen az estén: Varga – 17, Póka – 23, Rúzsa – 23.

Nem szoktam külön kitérni rá, de most érdemes: a fináléban hármasban előadott Rolling Stons-t nagyon jól odatették, míg a párbajban énekelt, amúgy is borzalmas gagyi, az első Csillagdal egyenesen rémes volt.

Angéla kiesésével Eszter után második kedvencem is távozott a versenyből, szerintem mindketten utcahosszal jobbak Ferencnél, mint ahogy, persze, jobb nála Magdi is, akitől nem vitatom el különleges tehetségét, így azt sem, hogy mindenképpen érdemes a főnyeremény megütésére. Azt hiszem, nem kell 20-áig várni, máris lehet neki gratulálni. Ha el nem üti a villamos, ő lesz a 2006-os Év Hangja.

-----------------
Az előző fordulóról: Latin Megasztár | A korábbi döntőkről: MEGASZTÁR

A magyar kormány illetékeseinek alighanem rosszul eshetett (és Kárpátalján is prüszköltek amiatt), hogy Sólyom László köztársasági elnök átnyúlt a politika feje fölött a határon túli magyarság ügyét illetően, és célzott arra, hogy kívánatos lenne, ha döntés születne a kormány által tavaly kezdeményezett, a határon túli magyarok iránti felelősségvállalást erősítő alkotmánymódosításról. Kormányrészről ebben az átmeneti időszakban nyilván semmilyen lépés nem várható, ám nyilatkozni azért lehet.

A kormányprogram most készül, és erre a kérdésre a kabinet megalakulása után lehet majd visszatérni - közölte a Népszabadság érdeklődésére Avarkeszi Dezső korrmánymegbízott. Megtudhatjuk, hogy  a törvénycsomag érvénybe lépésével:

1) Az Alkotmány határozottabban fogalmazná meg Magyarország felelősségét a határon túli magyarok iránt.

2) Ha jogsérelem érné a határon túliakat, a magyar állam lépéseket tenne a sérelem orvoslása érdekében.

2) Jogszabály határozná meg, milyen jogok és kedvezmények illetik meg a határon túliakat az anyaországban.

3) A törvény meghatározná a magyar-magyar kapcsolattartás módját. Vagyis szabályoznák pl. azt, hogy a határon túli magyarságot érintő döntések előkészítésébe milyen keretek között kell bevonni saját szervezeteik képviselőit.

A csomag takaros! Csak könyörgök, ne tegyenek rá színes szalagból masnit!

Számomra a zEtnával kezdődött az internetes irodalom. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valóban ez volt-e az első olyan magyar webhely, amely folyóirat- (vagy magazin-) szerűen közölt szépirodalmi anyagokat és kritikákat úgy, hogy nem állt mögötte nyomtatott orgánum, de annyi bizonyos, hogy akkor még sem a Terasz, sem - és pláne - a Litera nem volt sehol, sem a későbbi kisebb-nagyobb irodalmi-kulturális portálok (Szabad Formák, Café, Irodalmi Vademecum...).

A zEtna első száma 1999. novemberében jelent meg, azaz gyakorlatilag a magyar internetezés hajnalán, amikor még a csak a világhálón publikált szövegek igen kevesek számára voltak elérhetőek, amikor még csak a papíralapú kiadványoknak volt rangja és egyedül a bennük való szereplés számított megjelenésnek.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi szájtot nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A netperiodika azóta is működik és folyamatosan frissül, néha kicsit lelassul, aztán újra teljes fordulatra kapcsol. 7 év alatt iszonyú mennyiségű irodalmi szöveg került a honlapra. Struktúrája és külleme szinte semmit sem változott, szerzői törzsgárdája is nagyjából állandó.

A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat,  szellemes kollektív irodalmi akciókat, projektumokat, játékokat, pályázatokat - ebben szerintem verhetetlen! Az ötletek mindegyike - a festményhez vagy fotóhoz írandó szövegektől a négykezes novellán át a virtuális városig - megérne egy-egy misét, de most csak a legutóbbira hívom fel a Nyájas figyelmét.

Az alapötlet: József Attila egyik 12 sorosának (Sárga füvek) a "túlírásához" felkértek 12 költőt, akik az eredeti 12 sort saját 24 soruk közé illesztették, azaz fejenként egy-egy 36 soros, három egységre tagolt verset hoztak létre. Hogy nem is akármilyeneket, azt már első olvasásra megállapíthatjuk. Komoly irodalmi játéknak már ez is elegendő lenne, ám az ötletgazda mindezt megfejelte három versgenerátorral! Ezek a szövegmotorok a hármas tagolódásból kiindulva az eredeti JA-sorokhoz véletlenszerűen rendelik hozzá a túlírások szakaszonként megfelelő sorait. És hogy még mindez ne legyen elég, a további interaktivitás jegyében közönség-pályázatot hirdettek: "Az olvasó, miközben ismerkedik ezekkel a minden letöltésre, frissülésre változó, próteuszi kollektív versekkel, kiragadhat, kimásolhat, és címünkre elküldhet belőlük egy vagy több összefüggő tizenkét sort. A tizenkét legsikerültebb tizenkétsorosért beküldője 1.200 dinár értékű zEtna-könyvcsomagban részesül."

Íme, egy remek megoldás arra a problémára, hogy miként jussunk hozzá vajdasági magyar könyvekhez :)

Belépés a projektumba: TÚLÍRAT

Somlyó György személyében irodalmunk nagy öregje, a Nyugat-nemzedék egyik utolsó képviselője távozott. Igazi poeta doctus volt, mindent tudott, amit a költészetről tudni lehet. Sokat adnék azért, ha három napig akkora tudás  lehetne a fejemben, mint amekkora az övében volt.

A hír tartalmazza a fontosabb adatokat. A méltatások majd sorra veszik, miben tartozott a legnagyobbak, legutolérhetetlenebbek közé. Én inkább egy személyes epizóddal búcsúzom tőle.

1998-ban ötéves volt a Pánsíp, akkori irodalmi folyóiratom. Azokban az években még nemcsak a főszerkeszthetnék buzgott bennem, hanem a szervezhetnék is, így azon igyekeztem, hogy az alkalom köré valami komolyabb dolgot kerítsek. Sikerül egy szép szonett-pályázatot összehoznom és a díjakra tisztességes pénzeket és tárgyi felajánlásokat összepályáznom.

Azt is "kibuliztam", hogy az ünnepélyes díjátadást majdan Budapesten, az Írószövetség Klubjában ejthessük meg.

Ennél is büszkébb voltam arra, hogy a zsűri elnökének sikerült Somlyó Györgyöt megnyernem: első kérésemre vállalta. Nagyon izgultam, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű pályamű érkezzen be, nehogy szégyent valljak a nagy szonett-guru előtt. Nos, szerencsére igen komoly költők is beneveztek a nemcsak hogy vidéki, hanem ráadásul határon túli szerény lapocska, a Pánsíp pályázatára.

Az anyagot előbb kicsit megszűrtük itthoni szerkesztőtársaimmal, a kárpátaljai zsűritagokkal, hogy a teljesen reménytelen kísérletekkel ne kelljen a zsűri budapesti tagjainak vesződnie, de még így is egy tele dosszié anyagot kellett eljuttatnom Pomogáts Bélának, Turczi Istvánnak és Somlyónak (ők voltak a felkért személyek). Ha jól emlékszem, az volt a kívánságom, egy hónap alatt végezzenek az elbírálással: egytől húsz pontig értékeljék az egyes műveket. Én éppen akkor 2-3 napig épp Bp-en leszek majd, átveszem, begyűjtöm az anyagot és a szavazólistákat.

Nos - kell-e mondanom - Gyuri bácsi nem készült el időben a pontozással. Telefonon beszéltünk (én hívtam fel, érdeklődve: hová mehetek az anyagért), s ő igen hosszan és részletesen mondta el, hogy természetesen többször is elolvasott mindent, de az értékelést nagyon át kell gondolnia, mert sok szempontot kíván figyelembe vennie, a kifejezésmód eredetiségét, a művészi hatás erejét, a szerzők által kidolgozott értelmi-logikai rendszert, az érzelmi hitelességet, a verstani pontosságot - és sorolta hosszan, mintha legalábbis az irodalmi Nobel-díj odaítélésének a felelőssége nyomná a vállát. Mit tehettem, kérésére adtam még egy hét haladékot azzal, hogy akkor majd apám érkezik Bp-re, legyen szíves adja le a mappát az írószövetség portáján.

Egy hét múlva itthon, Ungváron csörgött a telefon. A vonalban Somlyó György. Még mindig nem tud dönteni, mert újabb szempontok merültek fel. Az egyik pályaműről például az a benyomása, hogy alkotója irodalmon kívüli ember (a szerzők titkosítva voltak, a kéziratokon csak sorszám szepelt), nincs is birtokában a szakmai tudásnak, ezért nem is tudott megfelelő költői arzenált felvonultatni, ám szerinte roppant tehetségről van szó. Sejti, hogy a pontozás összesítésében nem kerülne a győztesek közé, ő sem akarja felpontozni, mert az igazságtalan lenne a többiekkel szemben, mégis szeretné, ha  a végeredmény valami módon tükrözné ezt a most előadott nagyon fontos meglátását.

Mindezt nagyon is ráérős beszédmódban, részletezően, nemzetközi hívással. Az én fülemben kattogott a metronóm: mekkora lesz Gyuri bácsi telefonszámlája! Igyekeztem nagyon együttműködő és roppant operatív lenni, megígértem, hogy majd kitalálok valamit, de az isten szerelmére, vagy diktálja be gyorsan a pontszámokat, vagy még ma vigye el az anyagot az írószövetségbe, mert az apám holnap hazautazik. Jó, mondta ő, de a ma estére még mindenképpen szüksége van a végső mérlegeléshez...

Mivel előző nap hiába kereste ott, másnap apám csak ezért az anyagért ment el a Bajza utcába. De hiába. A titkárnő segítségével felhívták Somlyót. Ja, hát az Írószövetségbe kellett vinni a mappát, nem az Írók Szakszervezetébe?

No, lényeg, hogy ha kicsit késve is, de hozzám került a Somlyó-pontozás, és végre a többiekével összesítve kihozhattam a végeredményt. S hogy az öreg meg legyen velem elégedve, kívánságának megfelelően eljárva kitaláltam, legyen egy olyan is, hogy "A zsűri elnökének különdíja", és ezt kapja meg az a pályázó, aki ugyan kevés pontot gyűjtött, de minden bizonnyal az irodalmon kívülről érkezett és igen tehetséges, ezért érdemes külön figyelmünkre.

Az csak természetes, hogy a nem sokkal ezek után sorra kerülő budapesti díjátadásra meghívtam Gyuri bácsit. Aki nemcsak hogy eljött, hanem nagyon szép záró kiselőadást is tartott. Minderről szűkszavúan így számoltam be akkori, 1998. májusi naplómban:

"Ötéves a Pánsíp. Ebből az alkalomból nagyobb szabású estet rendeztünk májusban a Magyar Írószövetség budapesti székházában.

Először is szonettpályázatunk eredményhirdetésére és a díjak átadására került sor. Erőpróbánk zsűrielnöke Somlyó György volt, az esten nagyon szépen beszélt. Megerősítette azt a meggyőződésemet, amely szerint egy szerény kisebbségi irodalmi lapnak is szabad ilyen széles látókörben elképzelt pályázatot hirdetnie. Átadtuk a díjakat, Lackfi János vitte el a pálmát, mögötte végzett Lászlóffy Aladár és Gyárfás Endre. És még volt vagy tíz különdíjunk is, nehezen megtalált szponzorainknak is köszönhetően. (Nekem egyetlen bánatom az volt, hogy Kárpátaljáról nem kaptunk érdemleges pályaművet, még azoktól sem, akik hébe-hóba írnak szonettet. Még Erdélyből is több és a Vajdaságból is jobb anyag érkezett, mint onnan, ahol a résztvevők élvezhették volna a hazai pálya előnyeit.)"

Amit nem publikáltam, az bővebb 2 mondattal:

"Erőpróbánk zsűrielnöke Somlyó György volt, az esten nagyon szépen beszélt. A zsűrizés folyamán sok bosszúságot okozott nekem az aggályoskodásával, de most mindent megbocsátottam neki, mert meggyőződhettem, mindezt az ügy iránti elkötelezettségéből tette, azért, mert valami megrendítően tiszta alázat él benne mindenfajta költői megnyilatkozás iránt. Az elmondott szövegén egyszerre sütött át közvetlen kedvessége és alkotói bölcsessége. Ha eddig nem lett volna ott, most végleg belopta magát a szívembe."

Arról nincs feljegyzésem, de jól emlékszem rá, teljesen elégedett volt a külön-díjas megoldással. Nála elégedettebb csak én lehettem: sokéves szerkesztői működésem egyik legnagyobb elismerésének számított, hogy jelentéktelen folyóiratunk  nem sokkal jelentősebb erőpróbáját ennyire komolyan vette és személyével ilyen meggyőzően hitelesítette.

Az a nyomtatott Pánsíp-folyóirat már nincsen sehol. Most Gyuri bácsi is felköltözött az égi kávéházba a többi nyugatos mellé.

Ám a szonettek megmaradtak.

------------------------------

Kozma György grafikája:

Somlyó György
 1920. nov. 28. - 2006. máj. 8.