Az írás amolyan érdekesség, jól beleillik a Bermuda-rejtélyről, a Góbi-sivatag szörnyéről és az állati talányokról szóló összeállításba. Önmagában nincs is vele semmi baj, hiányérzetem csupán amiatt keletkezett, hogy egyetlen mondatnyi említést talán érdemelt volna Márai Sándor San Gennaro vére című regénye. Már csak azért is, mert a műből készült monodrámát Kárpátalján néhány évvel ezelőtt több helyen is előadta a szép emlékű Illyés Kinga (1940-2004).

A regényről  |  A témát érintő interjú Illyés Kingával

Az Ukrajnai Magyar Krónikában hosszabb ideje fut Gyupka Györgynek az a sorozata, amelyben a magyar irodalom kárpátaljai alkotóit veszi sorra. Rövid összefoglalók ezek, életrajz, munkahelyek és társadalmi tisztségek, tagságok szakmai szervezetekben, az alkotói pálya fontosabb állomásai, kötetek, díjak - végül néhány szemelvény az életműből. (Feltevésem szerint az anyagból kötet is lesz hamarost).

A mostani rész Vári Fábián Lászlót mutatja be. Dupka eltekint a tárgyalt szerző munkásságának értékelésétől, nem említi műveinek jellegzetességét, nem helyezi el a költőt a magyar irodalom vonulatában - ez valószínűleg túl is mutatna a vállalkozás keretein. Éppen ezért a tárgyszerűségre korlátozódó leíráson még inkább számon kérhető a pontosság. Ha már a választott forma lexikon-szócikkhez hasonló és bibliográfiával zárul, akkor talán komoly hiábanak számít, ha kimarad belőle egy megjelent verseskötet.

Dupka azt állítja a szövegben, hogy Vári Fábián Lászlónak "Eddig öt verseskötete jelent meg", és ezek adatait meg is adja.

Nos, költőnknek bizony nem öt, hanem hat verseskötete jelent meg. Ami kimaradt:  19 vers a hűségről és a halálról. Kárpátaljai Minerva, Beregszász - Budapest, 2000.

A dolognak van néhány további érdekessége. Egyik, hogy az említett kötet annak ellenére kerülte el Dupka figyelmét, hogy szó esik róla az általa kiadott (és akkor szerkesztőbizottsági elnöksége alatt készülő) Együtt folyóiratban is. Sok egyéb helyen is szerepel, így például a költőt bemutató Kárpátinfó-oldalon. Utóbbi bibliográfiai adatait mégsem ajánlanám hiteles forrásként elfogadni, ugyanis az első helyen szereplő nem Vári Fábián László verseskötete, hanem, mint címe is mutatja, Csernicskó István nyelvészeti monográfiája. Bár igaz, ez a könyv is lapokból áll és betűk vannak benne.

Az idei sorozat kezdetén többször füstölögtem a zsűri döntései és a közönség szavazatai miatt, aztán az utóbbi néhány fordulóban mindkettővel meg lehettem elégedve. Most meg már megint nem.

Szombaton kiesett Szabó Eszter, akit én mindenképpen a két legjobb hang egyikének tartottam, ezen felül számomra ezen az estén egyedül ő nyújtott maradéktalan élvezetet.

A zsűri hatékony közreműködésével az egész produkció pedig mintha arra a ki nem mondott szlogenre kezdene kifutni, hogy „Telepítsük le Magyarországon Rúzsa Magdolnát”. Nem mintha nem lenne különlegesen jó hangja, ám…

No de menjünk sorban, illetve fordított tetszési sorrendben. Négyen 2-2 versenydalt énekeltek, a 8 szám együtt a társas adalékokkal együtt számomra nem volt meggyőző, mint ahogy az este egésze sem.

Póka Angéla nálam kezd kiesni a nagy kedvencnek kijáró ezüstpikszisből. Most már annyira teátrális, amit csinál, hogy elképesztően jó hangját és előadóművészi kvalitásait elfedi mesterkélt, megjátszott színpadiassága. Meg kell hajolnom képességei előtt, be kell látnom, hogy szinte mindent, a latinságot is remekül el tudja játszani, de engem ezek a túlexponált gesztusok jobban zavarnak, mint amennyire a zenei élmény vonzani képes. Póka drámát csinál, Marlene Dietrich akar lenni, pedig elég lenne csak énekelnie.

A második körben a La bambával egy könnyű sikert ügyesen megcsípő és hovatovább már a végső győzelemből kigolyózhatatlan Rózsa Magdolna mintha Repülj pávát csinált volna a Megasztárból: az első körben már megint népdalt énekelt, a legutóbbi szerb után most portugált. Persze, hogy kitűnően! Persze, hogy olyan fényes a hangja, mint a nap. Ám számomra itt is egyre taszítóbbá válnak a puszta daloláson túli rájátszások. Ahogy „megrendül”, ahogy „áthatja a zene”, ahogy belemártja magát a már-már ájtatos szendeségbe, ahogy meghatódik saját magától… Brrrr, ez nagyon taszít. Ezt a hamis dobbantót alighanem a zsűri tolja alá; nagy kár, nagyon rosszul teszik: még majd elhiszi magáról, hogy valóban rajta keresztül működik az üdvözülés.

Varga Ferenc sem remekelt ezen a napon. Előadásában a Santana-szám inkább unalmas volt, mint élvezetes. A Sting-dallal engem ugyan nagyon megfogott, a harmadik legjobb produkciónak éreztem ezen az estén, de ehhez hozzá kell tennem, hogy nemcsak Stinghez, hanem önmagához képest is halványabb volt. (Sajnos az eredeti klippet és a dal beágyazottságait nem ismerem, ezért engem nem zavartak azok a dolgok, amiket a zsűri szóvá tett.)

Na és Szabó Eszter. Ebben a fordulóban számomra egyértelműen a két legjobb, legigazibb produkciót hozta. Ha azt mondtam, hogy Angéla el tudta játszani a latint, akkor megtoldhatom, hogy Eszternek erre nem volt szüksége, mert ő hamisítatlan latinná lett, és ehhez semmilyen külsőségre nem volt szüksége, csak arra az apró képességére, hogy azonosult az előadott dalokkal. A Vaya Con Dios-ballada nemcsak a szombat estének volt a legnagyobb zenei élménye, hanem a versenysorozaton belül is a legemlékezetesebb percek közé került.

Ezzel együtt csak egészen picikét kárhoztathatom a zsűrit, amiért nem őt, hanem Angélát mentette meg. Angéla érettebb, színesebb egyéniség, még ha egy ideje nekem sokkal kevésbé tetszik is Eszternél. Azt viszont igazságtalannak éreztem, hogy a közönségszavazatok révén nem Ferenc esett ki: mostanában nem túl sokat mutatott.

Hárman maradtak, és számomra ezek után szinte érdektelenné vált, hogy Ferenc vagy Angéla lesz-e a következő kieső.

1. Gyurcsány-Orban Megasztár-döntő - A ZSŰRI VÉLEMÉNYE (12.332 olvasás)

2. Gerincre, Ibolya? (5606)

3. Válaszlevél Orbán Viktornak (5588)

4. Megasztár 81 (kampánycsend idejére) (5319)

5. Orbán szándékosan vesztett (3958)

6. Megasztár - 8 (filmdalok) (3613)

7. Katasztrófakampány (Búcsú Orbán Viktortól) (2869)

8. Megasztár, két lila kalap (2546)

9. Gyurcsány-Orban Megasztár-döntő (előzetes) (2147)

Egy olvasóm nemrégiben cikkemre reagálva olyasmit talált írni, hogy az egyik kárpátaljai magyarságszervezet az én „lejáratásaim” miatt szerepelt gyengén a választáson. Akkor viccesen azzal reagáltam, hogy persze, Orbánt is én fogom megbuktatni.

Nos, megbuktattam :)

Vagyis hát természetesen nélkülem is elvesztette volna a Fidesz a választásokat, számomra mégis jelent picike elégtételt, hogy határon túli magyarként a nyilvánosság előtt hosszabb ideje következetesen elutasítottam azt a nemzetpolitikát, amelyet Orbánék képviseltek, és amennyire tőlem telt, igyekeztem bemutatni a határon túli magyarsággal kapcsolatos megnyilvánulásaik ellentmondásait,  magatartásuk álságos és megosztó voltát. Talán a státustörvény okán fogalmaztam meg első élesebb kritikáimat, s azóta folyamatosan bíráltam, amit bírálandónak gondoltam.

Állandó és évek óta fenntartott webnaplóm jegyzeteibe és publikációs listámba  belekukkantva úgy látom, mindezt meglehetősen hullámzó intenzitással tettem az elmúlt években, ám az is megfigyelhető, hogy politikai aktivizálódásom nagyjából 2004 decemberére tehető, amikor is egyfelől a kettős állampolgárságról tartott magyarországi népszavazás, másfelől az ukrán elnökválasztás késztetett nyilvános megszólalásokra. Kisebb lehiggadás után 2005 nyarán a Karpaty News indítása hozott új lendületet, majd a két országban egymáshoz közeli időpontokra kitűzött idei parlamenti választások közeledtével kezdtem mind jobban pezsegni.
 
Becslésem szerint csak itt, ebben a blogban félszáz politikai jellegű vagy a politikai élethez közvetve-közvetlenül kapcsolódó jegyzetet írtam november óta, de írogattam másfelé is, és a nyomtatott orgánumokban is megjelent tőlem ez-az (Népszabadság, HVG, ÉS, Népszava, Beszélő). Különösen nagy visszhangot keltett Orbán Viktornak írt válaszlevelem, ezt szervesen egészítette ki a Fidesz porhintéséről az országos sajtóban megjelent néhány előbbi és későbbi írásom (pl. Mint a balsors a Himnuszban, Éhes Fidesz velünk álmodik…). Eszem ágában sincs mindezek jelentőségét túlbecsülni, de ahhoz talán egy icipicit hozzájárulhattak, hogy a magyarországi szavazópolgárokban megváltozzon vagy ne alakuljon ki hamis kép a határon túli magyarság Orbán iránti elkötelezettségéről.

Az ukrajnai nagypolitikáról eközben szinte egy sort sem írtam. Ennek oka eléggé banális: nem ismerem eléggé ahhoz, hogy véleményemet megfelelő tényekkel és érvekkel alátámaszthattam volna. Ugyanezen oknál fogva az össz-kárpátaljai politikai viszonyokkal se igazán foglalkoztam, vizsgálódásom tárgyát a magyarságszervezetek tevékenységére fókuszáltam. Több kisebb írást követően az utóbbi évben tett megfigyeléseimet és következtetéseimet a Magyarul beszélő magyarok c. írásomban foglaltam össze, amelyben a választások előtti helyzet elemzését kíséreltem meg.

Nos, mindezzel talán megtettem azt, ami tőlem telt. A politikai erők újrarendeződése után következő itteni és ottani fejlemények iránti érdeklődésem azonban – számomra is meglepő módon – igen erősen megcsappant. Az új helyzet(ek) átlátására már sokkal kevésbé teszek erőfeszítést, nem bújom a napi híreket, nem keresek, így aztán nem is találok rejtett összefüggéseket.

Így hát, azt hiszem, hosszabb időre búcsút veszek a politikától. Ez persze nem fogadalom, ha valami felpiszkál vagy valamiről hirtelen magamban nem tartható mondanivalóm támadna, akkor  nem fogom magam mesterségesen visszafogni – de gerjeszteni sem. Hagyom pislákolni azt, ami eddig lobogott. De azt sem bánom, ha végleg kialszik.