Kicsit nyugtalankodttunk Csönge utazása okán okán: a MÁV árvízi menetrendet hirdetett, ez azt jelentette, hogy néhány járat nem Szolnok, hanem Miskolc felől közlekedett Budapestre, más járatoknál pedig nagy volt a késés. Este felhívtuk a leányt, már Budán volt, közel Istvánékhoz. Mondta, bizony félelmetes volt, amikor a vonatuk lépésben áthaladt a Tisza-hídon. A víz szerinte 1 méterre volt alattuk.

A mellékelt ábrán láthatóan még itthon bebodorította a haját, a kép akkor készült. Alig hasonlít magára.

Sorstalanság
- én most láttam először

Tudtommal most vetítette először a magyar tv a Sorstalanságot. Én legalább bizonyosan most láttam először, így írni is csak most tudok róla.

A filmet megelőző, a forgatást kísérő és a körülötte kialakult szakmai és ideológiai viták (pl. hogy a Pilis nem más, mint Magyarország szívcsakrája, ezért ott nem szabad egy koncentrációs tábor díszleteit felépíteni), pénzügyi és PR-körülmények szerencsére elfelejtődtek vagy legalábbis elvesztették jelentőségüket, így viszonylag tisztán, zavaró előzmények nélkül meredhettem tegnap a képernyőre. Illetve hát - derült ki nagyon hamar - egyetlen, ám igen komoly zavaró körülmény mégis fennforgott: elég jól emlékeztem a Kertész-regény lényegére. Három éve olvastam és akkor ezt írtam élményemről:

»„...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.”

Tőlem szokatlan gyorsasággal, két hét alatt elolvastam a Sorstalanságot. Nem akármilyen regény. Főként, ha az ember, mint én, a témát illetően bizonyos sztereotípiákkal a fejében készül elébe. (Szándékosan nem olvastam el egyet se a Nobel óta megszaporodott kritikákból, elemzésekből. Terveztem, hogy majd magát a regényt, és akkor ne legyenek „előismereteim”. Vagy a művet, vagy az elemzést - a kettőt együtt ritkán szoktam, pedig hát nyilván így illene. Ó, de mennyi mindent illene, amit a jóltájékozottság, a fennhéjázva hangoztatott értelmiségi lét, az íróság megkívánna! Töredékét sem teljesítem...) Szóval magáról a regényről nem sokat, a témájáról meg azt, amit talán nagyon sokan… És ehhez képest a Sorstalanság valóban meglepő, felkavaró. De nem úgy kavar fel, mint… Mint várható lenne. A lélek, a lelki- és önismeret egészen más régióit rezegteti meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló – amelyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Elképesztő, ahogy Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszál, és felborítja beidegződéseinket.

„Természetesen” (ez egyik leggyakoribb szava a történteket elmesélő „én”-nek) a mű utolsó oldalaira tartogatta az egésznek a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni (pláne elfogadni) – talán éppen az említett, magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Kínos. A legérdekesebb: hogy szerintem mindenkinek az, bármilyen is legyen, bármilyen is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, még nem is tudok számot adni róla, hogy micsoda… «

Mondhatnám, hogy azóta sem. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. Pontosabban... Az olvasók jelentős része valószínűleg nem azt és nem úgy olvasta ki belőle, ami szerintem a lényege. Vagy már elsőre is elhárította magától ezeket a kínos és felkavaró vonatkozásokat (amelyek, ismétlem újra, egyáltalán sem azonosak a holocaust miatti lelkiismeret-furdalással), vagy ha akkor fel is kavarta őket, mára zárójelbe tették a regénynek ezt a szembenézésre késztető kényelmetlen jellegét, és most szörnyüldözve jól elmerengtek a filmen. Szüleim legalábbis így tettek: anyám szerint "ugye milyen szép" volt a film, apám szerint pedig "nagyon pontosan visszaadta a regényt". Vagy más filmet néztek, vagy más regényt olvastak...

Az én sommás véleményem mindenesetre az, hogy Koltai Lajos Sortalansága sajnos elég gyönge film. Nálam közepes alatt. A szenvedéstörténetek szokásos sztereotípiái, ügyes rájátszás a néző igazságérzetére, jók és rosszak, bűnösök és kiszolgáltatott ártatlanok... Most nagyrészt eltekintek a regénytől, amely éppen hogy nem erről szól, mindezt csak a filmről mondom, amely semmivel nem emelkedik ki a kipróbált receptek alapján készült alkotások sorából; sőt: feszültség, látvány, színészi játék tekintetében el is marad mögöttük. Nem jó film az, amelynek nézése közben egyfolytában rajtakapni vélem az alkotókat, amint éppen megtervezik a díszletet, a világítást, a jelenetet. "Kerengjenek ám azok a hópelyhek!", "Még nem elég cuppogós a sár, öntsetek oda több vizet!", "Emberek, maguk halálosan fáradtak, hajnal óta állnak a hidegben, imbolyogjanak már egy kicsit jobban!" Bizony, én nem a kápók, hanem a rendező utasításait hallom... Kissé mesterkéltek az otthoni jelenetek is, különösen "a szomszéd kislány" szerepel igen sután. Molnár Piroska és Rajhona Ádám vaskossága azonban meggyőző és mulatságos; a kitűnő Bán János és a "két mama" (Tóth Ildikó és Schell Judit) a redukált klisé-szerepben nem alakíthatott nagyot. Nem igazán sikerültek a hazatérés utáni epizódok, előkészítetlen és indokolatlan mindaz, amit itt mond és gondol a főszereplő. Zavarba ejtő igazságait szinte semmi nem igazolja a korábban látottakból [A regényt végigkíséri a "természetesen", itt viszont, a Lukáts Andorral pergő jelenetben a villamoson - mintha lábánál fogva lenne előráncigálva]. A főszereplő Nagy Marcell egyébként kétség kívül a film kulcsa, csak a legnagyobb elismerés illeti meglepően érett játékát, de a szájába adott mondatok néha mégis hiteltelenek egy 14 éves fiútól [ugyanakkor messze elmaradnak a regény jellegét meghatározó szövegrészektől]. Szenvtelensége meggyőző, jelenléte végig erőteljes. Épp csak a benne játszódó belső folyamatok árnyalt bemutatása marad el, vagyis hát amit ebből érzékelni lehet, azok megint sablonok, a szenvedés kliséi.

Rosszabb a helyzet, ha a filmet összevetjük a regénnyel (a közbülső munkaanyagot, a forgatókönyvet nem olvastam). Ez az összehasonlítás már nemcsak azt mondatja velem, hogy a film gyenge, hanem azt, hogy alapjában elhibázott. Elhibázott, mert a Sorstalanság c. Kertész-regény bizony nem szenvedéstörténet, nem a rossz és a jó ellentétére, nem a bűnös és az ártatlan közti erkölcsi különbségtételre és legkevésbé sem az áldozat iránti szánalom felkeltésére épül, hanem inkább ellenkezőleg. A regény nem holocaust-mű, nem a zsidóság ellen elkövetett bűn méltánytalanságát mutatja be. Illetve ha ilyesmi meg is ragadható benne, mindez csak eszköz ahhoz, hogy a mélyebb tartalomhoz eljussunk. A mélyrétegekben meghúzódó, de onnan értő olvasással feltétlenül kifejlő lényeg pedig az a bizonyos roppant kínos szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkkal, együttműködő - és nem pedig ellenálló - hitványságunkkal, mindazzal, amiben egyformán osztozunk, de közel sem egyforma mértékben dolgozunk fel. A regény ebben a "feldolgozottsági mértékben" egyedülálló, abban, hogy nem a sorsot és nem a körülményeket, nem az igazságot és még csak nem is erkölcsöt kéri számon, hanem megépíti és fokról fokra bemutatja, megtapasztaltatja "a megtörténés" apoteózisát. Nem a beteljesülését. És nem az üdvözülését. Nincs feloldozás, mert nincs kárhozat sem. Kertész ellenébe megy a bevett humanista és morális és vallási értékrendben érvényesíthető ítéleteknek. Azzal ítél, hogy nem ítélkezik, nem vádol és nem véd, így sem kárhoztatni, sem felmenteni nem tud és nem is akar. Ebben példátlanul következetes, ezt szolgálja kifejezésmódja, az ábrázolás szenvtelensége, a nyelvi kifejezésmód minden sajátossága, göcsörtösnek is nevezhető mondatépítkezése. Ezzel az írói magatartással helyezi új összefüggésbe mindazt, amit mi magunkban már elrendezve tudtunk. Határozott gesztussal mindent leseper a polcainkról, értésünkre adja, hogy amit eddig tudtunk (magunkról és a világról), azt rosszul tudtuk.

Koltai pedig szépen visszarakta a dolgokat a helyükre, hadd tessen a nézőnek, szörnyülködjön és hatódjon meg, ahogy egy tisztességes embernek illik ennyi borzalom, szenvedés és igazságtalanság láttán.

Nem tudom, hogyan lehetett volna hazug helyett igaz filmet csinálni a Sorstalanságból. Lehet, hogy Tarr Béla vagy Gothár Péter tudta volna. Koltai a könnyebb utat választotta, koktélt kevert több elemből: szakmai tudásból, művészi igényből, elégikus zenéből és Oscar-díjra kacsingató dicsvágyból. Langyos lötty sikeredett belőle. És mint tudjuk, a langyosat az isten is kiköpi.