Megasztár 5

A Queen persze nekem is kedves bandám volt, bár annyira soha nem tudtam megszeretni a zenéjüket, mint az őket megelőző korszak rock-klasszikusait (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Yes, ELP) és a nagyjából velük egyidőben csúcsra jutott, vagy elvontabb, vagy keményebb stílust képviselő Pink Floydot, Nazarethet, 10 CC-t, Bad Companyt, Rainbow-t - de hatásuk alól nem vonhattam ki magam. A Queen teljes értékű élményt nyújtott akár hallgatva, akár bulizás közben; csak egyre volt kevésbé alkalmas: háttér-zenének.

Bár minden értéküket elismerem, Mercuryt korszakos jelentőségű előadónak tartom, de számomra mégis ott maradtak az elmúlt században, szabályosan meguntam őket (nem úgy, mint igazi kedvenceimet), a legrikább esetben fanyalodom arra, hogy újrahallgassam slágereiket.

Éppen ezért néztem őszinte kíváncsisággal és várakozással a Megasztár ötödik döntője elé, érdekelt, mi újat tudnak hozzátenni ezekhez az igazán kitűnő, de számomra már lezárt világot jelentő muzsikákhoz.

És nem kellett csalódnom: élvezetes este kerekedett.

A gyengébbekkel kezdem.

Ezúttal Baktai Anikó volt az egyetlen, akit mércén alulinak találtam: kevés dolgot tudok kevésbé elviselni, mint a szenvelgést. Hiába jó a hangja és hiába jött most elő valami személyesebb hangvétellel, ez felfogás engem riaszt, nem kérek belőle. Inkább néhány hamis hang, mint egyetlen hamis érzés.

Először találtam élvezhetőnek Puskás Péter produkcióját. Azt nem mondom, hogy jó lett volna, de legalább nem volt idegesítően gyenge. Maga a figura, amit hoz, nem áll hozzám közel, de el kellett ismernem, hogy igen szuggesztív produkciót vitt a porondra. Kis énekkel, de annál nagyobb mutatvánnyal.

Most tetszett előszor Bocskor Bíborka. Én kezdettől fogva a Megasztár nagy tévedésének gondolom, szerintem nem tud énekelni, és számomra az a sejtelmesség, titokzatosság és elvontság, amit neki tulajdonítottak a zsűri tagjai, még egyszer sem nyilvánult meg. Most sem, de most nem is kellett, mert jó kis dixit adott elő, és ehhez a műfajhoz nem kell sem filozófiai mélység, sem bugyros lélek.

Kontor Tamás ömagához képest volt gyenge leginkább, a produkciója kellemesen, de nagyon könnyen felejthetően töltötte ki a két percet.

Innen jönnek a jobbak, és gondban is vagyok velük, mert nem igazán tudok sorrendet felállítani Rúzsa Magdolna, Varga Ferenc és Szabó Eszter között. Ha Magdát most gyengébbnek láttam egy hajszállal a többieknél, az a semmi különöst nem mutató első perce miatt van, túl későn villantott, váltott, mutatott valamit, aztán a befejezés megint érdektelenebbre sikerült a vártnál. Ferenc nem először énekelt nagyot, magával ragadó és nagyon markáns előadói kvalitásait szépen kamatoztatta. Eszterről nehéz lenne megállapítanom, hogy szándékosan fogta-e vissza magát ennyire avagy ezúttal nem találta meg sem a számban, sem magában azt a pluszt, ami magasan a többiek fölé emelhetné. Így is nagyon jó, de én folyton azt várom tőle, hogy elkápráztasson és lenyűgözzön.

Nem először találtam a legjobbnak Póka Angélát. És ha eddig párszor szemére vetettem, hogy átütő előadói személyisége és csak szuperlatívuszokkal illethető hangja csupán amiatt a görcsösség és látszólagos erőlködés miatt nem tudott maradéktalanul érvényesülni, amit tetten érni véltem a szerepléseiben, akkor most örömmel tapasztaltam, hogy alig maradt valami a fölös feszességből, merevségből és bizonyítani vágyásból: végre játékos volt, könnyed - és természetesen fantasztikus.

*

Nehéz megjósolni, milyen meglepetésekkel szolgálhatnak még a versenyzők a továbbiakban. A következő két kiesőnek Bíborkát és Anikót sejtem, és nagyon sajnálnám, ha Tamástól őelőttük kellene elbúcsúzni: szeretném még egy szál gitárral hallani őt a legjobbak között. Ferenctől még várok egy-két intellektuális produkciót, Magditól igazi kirobbanó rockot. És nagyon itt lenne az ideje, hogy Eszter a blúzos hangjával megszorongassa Angélát, hogy méltó társa legyen az utolsó döntőben.

De hol van az még!

Addig roppant meglepő dolgokra is sor kerülhet. Még az is megtörténhet, hogy az MDF bejut a Parlamentbe.