Megasztár - 3szögelési pontok

A 3. döntő a vártnál jobbra sikeredett. De ez nem az értékelhető zenei minőséget alulról súroló ABBA és BoneyM számoknak volt köszönhető, hanem a kreatív átdolgozásoknak és a néhány egészen kitűnő előadásnak.

Persze azért volt gagyi is bőven. Továbbra sem értem, Puskás Péterben és Bocskor Bíborkában mit lát a zsűri. Szerintem soha nem fognak megtanulni rendesen énekelni. Sem azt a személyiséget, sem azt a tehetséget nem látom bennük, ami átsegítené őket az áthághatatlannak tűnő technikai akadályokon. Ettől persze lehet majd nekik CD-t gyártani, írni nekik bugyuta szövegű és közhelyes dallamú számokat, szoftverekkel feljavítani a hangjukat, aztán addig nyomatni a kereskedelmi rádiókban, amíg a jónép rá nem cuppan. Ha ezt akarják, akkor értem. De még erre is lenne alkalmasabb nyersanyag.

Ezzel együtt Varga István ezúttal valóban igen gyenge volt, nem csoda, hogy kevés közönségszavazatot kapott. Nem túl nagy veszteség, hogy kiesett, bár korábban voltak emlékezetes percei, így én Bíborkával szemben adtam volna neki még egy esélyt a zsűri helyében. Baktai Anikó ezúttal (is) jogosan jutott tovább hajszálnyi előnnyel. Bizonyos, hogy sokkal gyengébbek is vannak nála a mezőnyben, de az is nyilvánvaló, hogy igazán nagyot, egyénit énekelnie még egyszer sem sikerült; meglehet, valóban elrontotta a vendéglátóipar.

Itt jön a nívóhatár. A jobbakat korábbi két cikkemtől eltérően most nem fordított, hanem a nekem tetszés sorrendjében említem.

1. Póka Angéla jól kitolt az ABBÁt és BoneyM-et előtoló popmarketinggel. A hatvanas évek legendás zenekarának, a Yardbirdsnek gregorián alapokra írt Still I'm Sad c. számát énekelte el, amelyet mellesleg a BoneyM is feldolgozott. Feltehetően – amerikai zenei múltját tekintve – pontosan ismerte a szám előtörténetét, zenei ízlésének megfelelő alapot keresett és talált, így aztán produkciójának köze sem volt a diszkófílinghez. Szerencsére. Drámai feszültséget teremtett, olyan érzésem lett, mintha özvegy tengerészfeleségek balladáját hallgatnám egy Brecht-darabból.

2. Nálam most feljött a második helyre Kontor Tamás. Remek (kicsit rockos, kicsit blúzos) countryt kanyarított a The Name Of The Game című ABBA-semmiségből. Mindezt szép visszafogottan, takarékosan bánva a gitárjátékkal, hanggal, inkább a belső dinamikát használva feszültségkeltésre. No, ő az az előadó, akinél már nem arra figyel az ember, hogy becsúszik-e egy-egy hamisabb hang. És most végre Charleyre sem hasonlított.

3-4. Legelső favoritom, Szabó Eszter most holtversenybe csúszott az ezúttal is remek Varga Ferenccel. Egyformán tetszett a produkciójuk – de egyformán fogalmazódtak meg a fenntartásaim is. Eszter modorossá kezd válni. A BoneyM-et pedig nem sikerült legyűrnie, bár a második percben megmutatta, mennyivel többet tud annál, mint amennyi a Belfast rágógumizenéjében benne van, de a kitörése sem hozott többet, mint amit már pontosan ismertünk tőle: a remek rekedtes-blúzos, robbanékony hangját. Előadói újításra nem került sor. Nem így Ferenc, aki ezúttal finomságaival, érzékenységével tűnt ki a mezőnyből, amikor az egyébként szintén elég gyenge Thank You For The Music c. ABBA-számot egy remek feldolgozásban előadta. Novák Péter megemlítette, hogy ez kinek az adaptációja, sajnos nem jegyeztem meg a nevet. Annyi bizonyos, hogy ennek sem sok köze volt az eredetihez – újra csak: szerencsére. A harmadik-negyedik helyre csak azért szorult nálam, mert az érzelmes előadást itt-ott már az érzelgősség határát súrolta, s én nem igazán szeretem, ha egy férfi a színpadon szenvelgés-közeli állapotba kerül. (Bár közönségszavazatokat alighanem épp az ilyesmi hoz.)

5-6. És akkor itt megint gondban vagyok, először is azért, mert az általam eddig egyáltalán nem kedvelt Hoffmann Mónika már-már fergeteges szvinget kanyarított a Waterlooból. Lendületes, szellemes, mindenképpen élvezhető kis kétperces showja feledtette nemcsak a lapos ABBA-eredetit, hanem saját korábbi halványságait is. (Lehet, hogy ő lesz nálam a fejlődő hős?) S ahogy a többiek, így ő is nyerő tudott lenni azzal, hogy teljesen elrugaszkodott az általam nem szeretett zenei világtól, ezért megilleti a legjobbakat követő helyezés. Gondom másik felét pedig az képezi, hogy az elődöntőben nagyon-nagyon megkedvelt, de a döntőkben eléggé halványan teljesítő Rúzsa Magdolna most igen nagyot énekelt, de... Ő volt az egyetlen, aki azzal együtt tudott jó lenni, hogy meg sem próbált elrugaszkodni az eredeti ABBA-kliséktől, belehelyezte magát a kijelölt érzelmi és zenei keretek közé – de ott aztán olyasmit alakított, amire hajlamos vagyok azt mondani: szakmailag színpadképes és előadásmódjában a nagyközönség elé való. S ha korábban hiányoltam nála az érett intellektust és a kreativitást: itt nem volt rá szüksége, mert pótolta őszinteséggel, átéléssel és tehetséggel.

A nagy kérdés továbbra is az, hogy a Megasztár-produkció egészét meghatározó háromszögelési pontok között (marketingszempontok, közönségízlés, művészi tehetség) imbolyogva kik lesznek a további kiesők, kik a mesterségesen benttartottak, és kik jutnak el minden próbát kiállva a valódi sztárságig - majd győztesként kik fognak egy év múlva harmatgyenge lemezekkel debütálni.