Ezen a héten minden ebéd után Éva azzal szórakoztatott, hogy amíg én "álltam" (az egésznapi ülésemet napi 3-4 alkalommal félórás állásokkal szakítom meg, ilyenkor kicsit, amennyire tudom, átmozgatom a tagjaimat), addig ő felolvasta Zalán Tibor egészen kitűnő naplójegyzeteit a Literából. Tibit nagyon kedveljük mindketten, jelentős íróságát, érzékeny lelkét, emberi bölcsességét egyaránt. Mostani szösszeneteivel jól igazolta mindazt, amit róla tartunk. Amit ír, az egyszerre nevettető és megható, egyszerre szívélyes-kedélyes és keserűen bölcs - szóval soha rosszabbat ebben a műfajban.

*

Már a második elismerő és komolyan vehető kritikát olvasom Penckófer Öcsi (na jó: János) tavalyi verseskötetéről. Pécsi Györgyinek hinnem kell, kevesen értik-ismerik a kortárs magyar irodalmat nála jobban (az Irodalmi Jelenben jelent meg, még nincs fenn a neten), a másikra a Kortárs online kiadásában bukkantam rá (Kelemen Lajos recenziója). Kezdek gusztust érezni arra, hogy elolvassam a kötetet (ám előtte még meg is kell szerezni). A Boldogasszony-tenyere c. könyv megjelenése előtti folyóiratok-béli szórványos publikációk nem voltak túl meggyőzőek: az irdatlanul hosszú című verseket inkább tartottam kísérleti jellegűeknek, sokszor inkább zavarosnak tűntek, olyannak, mintha az alapjában igen konzervatív szemléletű költő elhatározta volna, hogy most a (poszt)modernizmus elemeit ő bizony szépen lírája alapköveivé teszi. Ez eléggé különös volt, már csak azért is, mert a monográfiájában éppenséggel ő vádol engem azzal, hogy utóbbi éveim posztmodern normateljesítéssel telnek, így hát nem igazán értettem, miért adta a fejét ő is valami normateljesítés-gyanús verselésre. Ebben a vélekedésemben azonban nyilván volt némi rosszindulat, itt lenne hát az ideje elolvasni a könyvet, és akár írni is róla valamit. Ezzel ugyan megszegném azt a 2003-as elhatározásomat, hogy a mi kis kárpátaljai magyar irodalmunk terméseivel többé nem akarok szakmai szinten foglalkozni, de ez alól talán mégis kivétel lehetne Öcsi és az ő szépírói munkája, amely, kell újra s újra megállapítanom, szinte szöges ellentétben áll azzal, amit műítészként képvisel. Ezzel, azt hiszem, egy kicsit zavarba is ejti a túlkanonizált magyar irodalom szereplőit, mert bár költőként, prózaíróként nem igazán illik bele abba a vonalba, amelybe kritikái, kiadói és személyes kapcsolatai alapján elhelyezte magát, az effajta posztos kilengéseket mégis elfogadják tőle. Kicsit olyan ez, mint amikor a Nemzeti Színház avatásán bemutatott forma- és hagyománybontó, szinte szentségtelen előadást a nemzeti oldal mégsem merte bírálni, mert az ő színházukban játszották. Öcsi is annyira az övék, hogy még a nemzeti kánontól alaposan elütő, azzal inkább szembeforduló munkáit is elismeréssel illetik. Így hát még az is lehet, hogy valóban érdemes rá.