RÉGI VERSEIM OLVASOM

és látom, amint az oksági láncok likain
át-átvillannak titkaim
és sikamló ösztönömről vedlik a
szarusodó, száraz logika - -
s mint kígyó furcsállkodik régi bőrén
és fél az érintéstől újbor-pőrén,
úgy nézek már, semmit sem értve,
sok kinőtt ifjonti miért?-re - - -
s mint a tudat anyag anyagcsere-zavarának sárgafejű pattanása
elém pörsen kamaszkorom nagy-nagy mindent-akarása,
s pirulok, hogy az akkori, horizonton is túli körbe
hogyan illik e mostani, koponyám-kicsi törpe,
s hogy feledni annyi röptös álmot
indokol-e a déja vu, a „már volt” - - - -
s mint kamasz hiszi minden lelket gyújtó lázról,
hogy lázabb láz az, mint amit őrzött betlehemi jászol,
úgy érzem most, megállva fiam ágyánál,
hogy csak a kétely az, mi hitet táplál.

Szülőföldön maradás - a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz

A témával foglalkozó szakemberek körében hosszabb ideje közhelynek számít a megállapítás, hogy nincsen igazi, hatékony magyar nemzetstratégiánk, ami van, az egy önellentmondásos tákolmány, amelyet a mindenkori politikai hatalom próbált hozzáigazítani az éppen aktuális igényekhez; leginkább a sajátjaihoz. A rendszer hibáit, a határon túlra irányuló támogatáspolitika hiányosságait is többen megfogalmazták már, elemezték a hatásokat, keresték a kiutat. Elegendő itt a Teleki Intézet, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete vagy az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Alapítványa szakmai keretei közt folyó tudományos munkára utalnom.

Ezúttal egy aktuális interjú újraközlése alapján figyeltem fel a témát érintő újabb, sok tekintetben igen szókimondó és nagyon kritikus esszére. Csete Örsnek, az Apáczai Közalapítvány igazgatójának a munkája már túlesett a szakmai véleményezéseken (ezek meglehetősen szerteágazóak, tömör összefoglalásuk terjedelmesebb, mint maga az esszé), nem tudni, a dologban illetékes hatalmi ágazatok mikor és hogyan kívánnak (ha egyáltalán) vele foglalkozni, ám annyi bizonyos, hogy bár közelebbről az oktatástámogatással foglalkozik, igen fontos általános kérdéseket is felvet, így például kimondja, hogy mára érvényét vesztette a szülőföldön maradás doktrinája, hogy nem tekinthető rendszernek az, amit támogatásrendszernek mondunk, s hogy a szórványokból ki kell menteni a beolvadásra kárhoztatott magyarokat.

Az írás összefoglalására nem vállalkozhatom, mindenkit az elolvasására biztatok (lásd), kedvcsinálónak itt csupán három részletet mutatok be:

»A támogatási rendszer sem a támogató intézmények, sem a programok tekintetében nem rendszer; végrehajtó szervezetei és megvalósítandó programelemei aktuális rögtönzések eredményei. Idővel ezek az elemek kanonizálódnak, és azt a látszatot keltik, mintha rendszer-szerűen tevékenykednének, valósulnának meg. A magyar közigazgatás struktúrájába beágyazott ad hoc ötletek alapján a határon túli oktatás támogatása mára a hierarchizált rögtönzés rendszerévé vált.«

»A "szülőföldön maradás" szlogenjével mintha a homokba dugnánk a fejünket: semmi ne változzék, lehetőleg minden és mindenki maradjon úgy, ahogy és ahol most van. Ez az álláspont kényelmes: nincs változás - nincs konfrontáció. Mivel az egész EU-s folyamat ennek ellenében hat, szembe kellene nézni azzal, hogy a "szülőföldön maradás"  doktrinája lassan anakronizmussá válik.« (Egy interjújában ennél radikálisabban fogalmaz: »A "szülőföldön maradás" szókapcsolatot a Trianon-szindrómára adott egyfajta rendszerváltás utáni összmagyar válasznak vélem.«)

»A magyarság fennmaradására a jelenlegi demográfiai és beiskolázási trendek mellett a szórványban nincs esély. […] A beolvadás végigasszisztálása helyett tervszerű cselekvések sorát kell megkezdeni. A jövőben az oktatás minden szintjén és szegmensében a szórványmentésnek olyan horizontális céllá kell válnia, amely elsősorban nem újabb intézmények létrehozását és rendkívül költségigényes, minden áron való fenntartását jelenti, hanem tervszerű, fegyelmezett kivonulást, ha tetszik: embermentést.«

A szerző állításaival nyilván lehet vitatkozni, ám örvendetes, hogy valaki, aki pozíciójánál fogva maga is részese a most működő építménynek, ilyen kritikusan viszonyul a rendszer egészéhez, és őszintén szembenéz azokkal a problémákkal, amelyeket még sokan tabuként kezelnek.

Bárcsak hinnék abban, hogy a nagypolitika kiadja a kezéből a támogatási rendszer kézi vezérlését, felhagy a klientúraépítéssel, és szakamberekre bízza azt, ami rájuk tartozik.

Nem tehetik, mert akkor soha többé nem tudnák belpolitikai játszmájukban megtenni azt, amit annyira szeretnek: kijátszani a határon túli magyarság ütőkártyáját.