Hogy ki mindenki meg nem talált mostanában - persze az Orbán-levelem okán, amely végül is az ÉSben jelent meg nyomtatásban és most már a honlapjukon is fenn van (itt - sajna hosszú ékezetek nélkül!). Sokan jelentkeztek olyan ismerőseim közül, akikkel évek óta nincs semmilyen kapcsolatom (telefonon hívott például Boráros János, aki még a hőskorban, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádja nevében hívott meg irodalmi estekre, s akinek nem kis szerepe volt a beregszászi Illyés-szobor felállításában; később még évekig - akkor már mint Illyés Baráti Társaság - kellemes estjeinknek és estéinknek volt szervezője a Sörgyárban), de levelet írt péládul amerikai ismerősöm is, akivel legutóbb Ungváron találkoztunk. Teljesen ismeretlen emberek is megkerestek. A legérdekesebb egy "szomszéd" emailje volt. Baittrok Miklós tősgyökeres pestiként a második utcából írt: nagy multi cég ungvári képviseletét vezeti, egy ukrán céggel szerződve mobiltelefon-hálózatok kiépítését végzik. Hosszabb ideig dolgozott Csernovicban, Ivano-Frankovszkban (azelőtt meg arab országokban...). Mindezt már személyesen mesélte el. Levelére reagálva én azonnal meghívtam egy kávéra: ha már valóban 2-300 méterre lakik tőlünk... El is jött, jót beszélgettünk, és olyan dolgok is kiderültek róla, amire Pesten így reagálnának: "nem mondod!". Például: Miklós Esterházy Péter első fokú unokatestvére (kettejük anyja édes testvér). Azt pedig már sorsszerű véletlennek kellett gondolnunk, hogy a lánya ugyanott végzős, ahol a miénk gólya. Lám, valóban kicsi a világ.

A napokban elég sok webes aprómunkát végeztem, kis finomítások, linkelések, cserék, frissítések. Kicsit felújítottam az UngParty Főkaput, statisztikáim szerint elég sokan itt lépnek be rendszerembe.

Talán oda is eljutottam, hogy a hivatalos kárpátaljai magyar sajtó a Karpaty Newsra hivatkozva fog közreadni egy dokumentumot. Ahhoz képest, hogy nyilvánosan eddig le sem íratott a neve, magánbeszélgetésekben pedig főleg a fújolás ment, ez már eredmény. Egyszer majd össze kellene foglalnom ennek az egész projektumnak a tanulságait, a konspirációs indulást, amikor még rájátszottam arra, hogy ne tudják, ki írja a jegyzeteket (közben meg életrajzomba azonnal beleírtam...), aztán a "nyomozást", amikor egy komoly intézet igen zokon vette, hogy lelepleztem kamu-honlapjukat, mindenáron ki akarták deríteni, ki ez a gazamber és ki a besúgója... A sok-sok értetlenség, felháborodás, ingerült és mocskolódó bejegyzés, főleg eleinte (bár néha még most is), a vaskos félreértések (kinek vagyok a fizetett embere?) - és hát persze az elismerések, főleg magánbeszélgetésekben, néha levélben. Sajnálom, hogy erről az egészről nem vezettem valamiféle munkanaplót (itt a Manzárdon meg szándokosan kerültem az önleleplezést), érdekes lenne nyomonkövetni, meddig volt a fő téma az, hogy "De ki ez a Kárpáty? És hogy jön ahhoz, hogy...!", mennyi ideig foglalkoztak azzal, hogy miért nem írja a szerző oda a valódi nevét, s mikorra értették meg, hogy mi fán terem egy hírblog, mik a stiláris jellegzetességei, s hogy mi a különbség az álnév és a nicknév között, hogy az ember nem azért választ bizonyos műfajú írásaihoz más nevet, mert nem vállalja őket, hanem azért, mert egy külön alkotói entitást kíván teremteni. Ki ne tudná, hogy Diurnus azonos Bodor Pállal, ki ne tudná, hogy Szív Ernő nem más, mint Darvasi László... És hát azért a mi sajtónkban sem ismeretlen az írói név, újságírói szignó, egyes szerkesztőségekben mégis bűnnek tekintik, ha valaki nem a polgári nevét írja a cikk alá... Szóval, érdekes lenne nyomon követni, hogyan kezdték a Nyúzt elfogadni, sőt, talán megszeretni. Ma már nem tudok meglepetést szerezni... Ha egy hivatalos (és eléggé merev) sajtóorgánum precedenst teremt azzal, hogy hivatkozási alapnak tekint egy nicknéven íródó magánblogot, az egyfelől valami áttörést fog jelenteni, másfelől elkezdődik a Nyúz beemelődése az első nyilvánosságba, amit viszont nem kívánok. Én legalábbis igyekezni fogok ellenállni a kanonozációnak és mindent megteszek azért, hogy megtartsam a blog alternatív jellegét.

De jó lenne, ha végre társaim is akadnának ebben.

*

FRISSÍTÉS ESTE. Hoppá! Úgy tűnik, valóban megtörténik az áttörés. A Nyúzban oly gyakran cikizett Ukrajnai Magyar Krónika is hivatkozik a blogra. Így írnak egy cikkük bevezetőjében:

[Kovács Miklós] "soha nem látott mennyiségű szennyet zúdított pártlapjának legutóbbi számában Gajdosra és az UMDSZ-re. Van tehát miből „csemegézni”. Vegyük talán azt az írást, amely alá a pártelnök odaírta a nevét (úgy néz ki, amióta a karpaty.news-ban megjelent a „Sz. K. M. tökönszúrta magát” c. — szó szerint így! — a szerk. megjegyz. — szösszenet, ciki neki korábbi álneve)."

No, ha nem is egészen pontosan szerepel a blog neve az idézetben, azért ez mégis kedves. Akarva-akaratlanul tehát valóban arra a napra sikerült időzítenem ezt a kis önfeltáró jegyzetet (ugyan, volt még élő olvasó, aki nem tudta volna, ki követi el a Nyúz jegyzeteit??) - amelyik pillanatban a hivatalos sajtóban hivatkozási alap lett a Karpaty News. S ha az, amire fentebb utaltam, bejön, és a a fekete Igazszó közzéteszi az ukrajnai eMagyar pontokra vonatkozó, először a Nyúzban megjelent táblázatot, akkor még az az elégtételem is meglehet, hogy a szembenálló két politikai tábor egyszerre idéz tőlem. Természetesen mindkettő a saját ellentáborukat cikiző anyagot. De ezek után azt legalább nehéz lesz a Kárpáty Nyúzra ráfogni, hogy bármelyik oldal mellett elkötelezte volna magát. És manapság ez nem is olyan kis dolog.

Ahogy a témában írt legutóbbi jegyzetemet, így ezt is azzal kezdem, hogy nem értek a bokszhoz, csak szeretem. Így most sem gondolom, hogy szakmai szempontból értékelhető, amit írandó vagyok, még csak azt sem, hogy fontos lehet a véleményem, közismert tudálékosságom okán mégis elmondom a meglátásaimat, hátha a hozzászólásokból aztán kisül valami.

Kótai Mihály kétség kívül a legtehetségesebb magyar öklözők közé tartozik. Izmos, jó kötésű, ütőerejével, gyorsaságával, küzdeni akarásával, állóképességével sincs semmi baj. Én úgy láttam, mostani meccsét - az angliai Hartlepoolban egyhangú pontozással kapott ki a brit Steve Conway-tõl -, akárcsak az előzőt, fejben vesztette el. Holott, mivel legutóbb is ugyanez a brit fiú verte meg, felkészülhetett volna a másfajta öklözésre. De nem. Ő úgy bokszolt, "ahogy az iskolában megtanították neki". Nem tudott stílust, tempót, modort váltani. Bár az első menettől kezdve tisztában lehetett azzal, hogy az, amit csinál, nem vezet eredményre, 12 meneten keresztül mégis az öszvér csökönyösségével folytatta ugyanazt a merev, görcsös, fantáziátlan, sematikus - megint ez a szó jut eszembe: iskolás - bunyót, ami tökéletesen hatástalan volt az egyéni stílusú, vívó-típusú, táncos lábú brittel szemben.

Az újabb eredménytelenség láttán bennem felmerül: Kótait rosszul edzik. Nem biztos, hogy neki kellene kitalálnia az éppen érvényes taktikát és stratégiát, felkészítenie magát az akár meccsen belüli stílusváltásokra, a sokféle, színes, változatos küzdelemre. Valószínűnek látom, hogy Veres László egysíkúan fejleszti (ha egyáltalán) tanítványa képességeit, nem készíti fel megfelelően arra, hogyan kezelje azokat a partnereit, akik nem darálhatók le az ő jól begyakorolt stílusával.

Ha mindehhez hozzáveszem, hogy Matolcsi József legutóbb ugyanezen okból szenvedett súlyos vereséget, ő sem tudott mit kezdeni táncolós, ugrabugráló, "saját bokszot" játszó ellenfelével, és Veres László minden szünetben csak összeszidni tudta, amiért nem képes megütni ellenfelét (holott inkább felkészíteni kellett volna megfelelően) - akkor szinte biztosnak látszik, hogy a szakmai vezetővel, és nem a fiúkkal van a baj.

Másképpen hogyan is győzedelmeskedne a rosszabb a jobbikon? Kótai ugyanis szerintem sokkal jobb Conway-nél, épp csak kétszer is rútul kikapott tőle, mert fantáziátlanul, bután öklözött. Nem biztos, hogy ez csak az ő hibája. 

Megasztár - a férfiszakasz feljövőben

Bár továbbra sem kétséges számomra, hogy a tehetségkutató műsor máris túllépett kitűzött célján, hiszen Póka Angéla és Szabó Eszter személyében egészen bizonyosan megtalálta az év két hangjait, de a szombat esték mégis izgalmasak; ezúttal a fiúk középmezőnye szerzett emlékezetes perceket.

Az első döntőhöz képest ez a második nagyságrendekkel jobb volt, ami leginkább annak köszönhető, hogy

a versenyzők nagy többsége remek zeneszámokat adott elő (nem pedig Hungária-tingitanglikat), ezekkel volt mit kezdeni, lehetett meríteni az eredetiből és ki-ki hozzátehette a saját személyiségét. Ugyanis volt mihez.

A meglepetést ezúttal számomra a nagyon erős fiú-középmezőny képezte, csupa emlékezetes produkcióval.

De hadd kezdem most is a szerintem leggyengébekkel.

Hoffmann Mónikát és Bocskor Bíborkát én már aligha fogom megszeretni. Szerintem bűnrosszul énekelnek, de valamiért előadói hibáikat a zsűri (és úgy tűnik, a közönség is) hajlamos erényként értékelni. Mónika előadása mesterkélt, modoros, ő maga is „csinált”, valami torz önmanipuláció eredménye, hangja és énektudása pedig enyhén szólva szerény. Nem igazán értem, mit esznek rajta. Bíborka pedig annyira rossz, annyira távol áll a minőségtől, hogy ezt már valami alternatív-avantgárd stílusnak gondolják, holott egyszerűen nem tud énekelni.

Ennél ezúttal csak egy fokkal volt jobb Puskás Péter. A Depesh Modot - én így látom -  nem is ugatja, épp azt nem tudta hozni, ami ennek a muzsikának a lényege. A Depesh igenis intellektuális zenét játszik,  Péter azonban felszínesen, hígan, poposan adta elő. És persze nagyon hamisan. Mint színpadi jelenség azonban, kétség kívül, a tehetségesebbek közé tartozik a mezőnyben.

Baktai Anikónak – kiderült ez már korábban is – egészen kitűnő a hangja. De nem sokat tud vele kezdeni, előadása minden alkalommal sematikus, begyakorolt panelekből építkezik, nem tud élményt nyújtani. Whitney Houston-számot előadni persze nem könnyű dolog, de úgy, ahogy neki sikerült, bizonyosan nem is érdemes. Színpadon legalábbis.

A második elődöntőn nyújtott teljesítmény alapján én itt húzom meg a határt. Míg legutóbb a produkciók nagyobbik részét találtam élvezhetetlennek, most csak az eddig említett négynél éreztem, hogy nem adott semmit hozzá az estémhez, inkább elvett belőle. Éppen ezért sajnálom, hogy nem a fentebb említettek közül eset ki valaki. De nézzük tovább a versenyzőket a nekem való tetszés fordított sorrendjében.

Hiába nyűgözött le Rúzsa Magdolna AC/DC-s elődöntős számával (akkor a harmadik legjobbnak találtam), a két döntő során nem tudta az akkor hozott nívót tartani. Ezt a kedves, de zeneileg kevéssé igényes Harrison-számot (I Got My Mind Set On You) megpróbálta felturbórockosítani, de robbantani nem volt képes. Nem kétséges, hogy énekre termett leányzóról van szó, az is vitán felül áll, hogy mind hangja, mind előadói készsége igen figyelemre méltó – a kérdés az, hogy ízléssel, önismerettel, artisztikus érzékkel követni tudja-e saját adottságait. Mostani szereplése számomra eléggé kétségessé tette az igent.

No, és itt jön a férfiszakasz. Alig tudok sorrendet felállítani, közel hasonló nívójú, kivétel nélkül egyéni és emlékezetes produkciókat nyújtottak.

Kontor Tamás már most színes színpadi jelenség, ha nem is hibátlanul, de nagyon szuggesztíven énekel. Remek show-t csinált, értékeltem iróniáját, játékos kedvét és bátorságát, hogy voltaképp paródiát mert előadni. Remek volt, és most kevésbé zavart, hogy néha Charley-t hallom-látom helyette.

Oláh Szabolcs szerintem teljesen igazságtalanul esett ki. Korábban sem értettem, miért cikizi a zsűri, én mindig jobbnak találtam annál, mint ahogy ők értékelték. Sokáig emlékezni fogok arra, milyen jól megcsavarta Joe Cocker  You Can Leave Your Head On című, Kim Basingert vetkőztető számát. Teljesen saját, egyéni felfogásban adta elő; én kitűnőnek találtam a Cocker-féle ércességtől, már-már parancsoló türelmetlenségtől eltérő, néhol inkább depresszíven lemondó, másutt reménytelenül sóvárgó felfogását. Nagyon jól felépítette a számot, érzékkel fokozta a dinamikus elemeket és a végére csak eljutott valami visszafogottabb katarzishoz. Nagyon-nagyon tetszett.

A legtisztább, legőszintébb előadás ezúttal kétség kívül Varga Istváné volt. Hogy valaki tud-e blúzt énekelni, az genetikai kérdés, mondtam Évának száma közepén, ezt aztán megelégedésemre Novák Péter is  megismételte, bár más szavakkal, a zsűriből. Én szívesen hallanék gyakrabban és többektől ilyen számokat, hiszen legtöbbjüknek nagyon feküdne ez a stílus. (Amikor például Rúzsa Magdolnát bekonferálták, annyira erős volt bennem a várakozás, hogy bár George Harrison neve hangzott el, freudi félrehallásként (van ilyen?) én Jimi Hendrixet értettem és vártam, hogy, na, akkor most fog felrobbanni a színpad.)

Nálam az élmezőnybe került Varga Ferenc

Peter Gabriel Sladge Hammerjével. Kiérlelt, felépített és összefogott, a megalkotottságot és a kitörő elemi erőt egyszerre bemutató produkció volt, ami feledtette a kicsit ügyetlen színpadi megjelenítést is.

Itt azonban mégis következik egy szintező léc, mert Szabó Eszter és Póka Angéla továbbra sem mérhető a próbálkozó, változó nívón teljesítő versenyzőkhöz. Más súlycsoportban vannak, inkább egy nemzetközi zenei nagydíjra jelöltek sorában tudom elképzelni őket. S ha legutóbb egy hajszállal Eszter, most Angéla tetszett jobban. Úgy tűnt, Eszter picit visszaélt egészen elképesztő énekbiztonságával, néha mintha kicsit öncélúan alkalmazta volna a blúzos-rekedtes recsegtetést (bár, szó se róla, a Play The Funky Music-hoz ez kitűnően illet), és ötletek bedobása helyett mintha inkább rutinmegoldásokat alkalmazott volna. Angéla ellenben ezúttal lenyűgöző volt, most hallottam ilyen tisztán először, hogy mennyire szép (erre itt most nincs jobb szavam) a hangja. A tőle látott korábbi, kicsit számomra erőltetettnek tűnőekkel szemben teljesen hiteles volt az előadása, helyén volt minden gesztusa, átélése, finomsága – és távolságtartása. Az este legemlékezetesebb 2 perce volt előadásában Prince Nothing Compares c. száma.

Pedig Princet nem is szeretem.