Ha nem is a legjobb hangzóminőségben, de a lehető legminőségibb zenét hallgatok második napja. Eddigi internetforgalmamból úgy ítéltem, hogy a havi limitembe belefér pár letöltés is, így a Magyar Rádió hangtárából lekaptam a Szakcsi Lakatos Béla - Vukán György zongoraduó 2 részes Thália Színház-béli, illetve az ifj. Szakcsi Márványterem-béli koncertjének rádiófelvételét. (Ezek amúgy is elég későn kerülnek műsorba, olyankor én már tévézek; no meg vételi viszonyok miatt nem jön be a bartók, amúgy is neten kellene hallgatnom jókora adatforgalommal.) RealPlayer lejátszóval lehet meghallgatni az .rm kiterjesztéső fájlokat, amelyek még az mp3-asnál is takarékosabbak: egy óra hanganyag mindössze 14 megabájt. A kis terjedelem miatt a hangminőség nem a legjobb, de számomra belül van az élvezhetőségi határon.

Maga a zene pedig! A jazzben nagyjából mindenevő vagyok (meg szinte a zenében is), de az a fajta muzsika, amit Szakcsi és Vukán művel, mindennél közelebb esik hozzám. Én szeretem a könnyedséget is (dixi, szalonjazz, szving), meg a nagyon elvont intellektuális jazzt is, de leginkább attól olvadok el, ha valakinek sikerül ezt a kettőt jó érzékkel ötvöznie. Ez a két virtuóz egyszerre hozza a felszabadító játékosságot, a ritmus és hangzás derűjét, az inprovizáció önfeledt örömét egyfelől, és másfelől a matematikai analízis és létbölcselet gondolati mélységét. De ott van a játékos humor és szellemesség mellett a blúz ősfájdalma és forró lüktetése, az elidegenültség coolja és spleenje, de benne van a modern kamaramuzsika építkező és lebomló megkomponáltsága, a zenei sablonok elleni diszkrét, mégis avantgardos lázadás, és ki tudja, még mi minden. Alig hihető, hogy ennyi színt, ennyi vonatkozást szintézisbe lehessen hozni. És mégis megtörténik.

Elképesztő az az összhang is, ahogy egymásra figyelnek, összedolgoznak és megvívnak egymással. Egy pillanatra sem hagy alább az intellektuális izgalom, első percétől az utolsóig lenyűgöző a produkció.

Éppen 25 éve, 1981 telén írtam ezt a verset. Ez azt jelenti - és ez egy kicsit meg is döbbent - emberöltőnyi ideje annak, hogy társamat megtaláltam a világban. Meg jelenti azt is, hogy Évához ez alatt a negyedszázad alatt kevesebb verset írtam, mint korábbi szerelmeimhez akár csak 1-2 év alatt. Ennek a magyarázata eléggé egyszerű. Azokban a régi kapcsolatokban a szerelmesversek valami helyett, valaminek a helyettesítésére szolgáltak; ám Éva mellett megszűnt a pótszerek szükségessége. Szebben is tudom mondani: míg valaha csak a szerelmeseket írtam ideáljaimhoz, addig most minden versemet Évához írom. Ilyen egyszerű ez.

A kezdetek kezdetén mégis szükségem volt erre a valóban spontán módon feltört, túlfűtött (utószilveszteri?, farsangi?) vallomásra: