Fordítottam egy újabb verset Arabellától:

Eventüelle

Szabó Laci még napokkal ezelőtt hívott Pestről azzal, hogy Komlós Attila, a most kinevezett HTMH-elnök első kivatalos kárpátaljai útja során meglátogatna engem is; eljöhetnének-e péntek délután. Hát hogyne! László jó ideje a mi régiónkkal foglalkozó főosztály vezetője, bár ebben a minőségében még nem találkozott velem. Ám a barátságunk a hőskorba nyúlik vissza, amikor még MVSZ-titkár volt. Jóakaratáról, segítőkészségéről számtalanszor meggyőződhettem, elsők között támogatta a Hatodik Síp megalapítását is, lobbizott érdekünkben az akkori elnöknél, Randé Jenőnél. A régi Világszövetségbe, amikor csak tehettük, bementünk hozzá, érdekelték a dolgaink, a kárpátaljai események és viszonyok, láthatóan igénye volt arra, hogy ne csak a hivatalos-protokolláris csatornákon tájékozódjon és ne csak elnökökkel és titkárokkal tartsa a kapcsolatot. Többször volt segítségemre akkor is, amikor még egyedül utazgattam és autónk sem volt. Aztán az MVSZ-ből az lett, ami, Laci egy időre eltűnt a szemünk elől, legközelebb évek múlva teljesen váratlanul Pozsonyban találkoztunk, akkor az ottani Magyar Ház egyik vezetőjeként láttuk viszont. Újra hosszú szünet következett, mígnem Királyhelmecen futottunk össze, akkor már a HTMH színeiben vett részt annak a főiskolának az évnyitóján, amelynek cirka két hétig Kolos is hallgatója volt. Ennek is bő három éve már, nem csoda, hogy örültem jelentkezésének és persze annak is, hogy Attila újonnan kinevezett elnökként, elődeitől merőben eltérő módon, nem csupán a kárpátaljai hivatásos magyarokkal akar találkozni. Laci olyasmivel kezdte, hogy sajnálja, amiért olyen régóta nem találkoztunk, de talán én sem feltétlenül akartam volna vele mint HTMH-hivatalnokkal ápolni a kapcsolatot. Erre azt mondtam, amit egyszer Laborczy Gézának is, amikor az Illyés Közalapítány titkára lett: akkor látogasson meg, ha éppen elege van a KMKSZ-ből is meg az UMDSZ-ből is. Laci nevetett, és megerősítette, hogy mindenképpen eljönnek.

És lőn. Úgy éreztem, valóban az őszinte érdeklődés hozta ide őket (egy idősebb tanácsadójuk is elkísérte őket, a nevét, szégyellem, elfelejtettem). Attila azzal kezdte, hogy voltak ugyan köztünk surlódások, de ez nem rendítette meg barátságunkat. Ezt hasonlóan gondolom én is. Aztán azt mondta, minden különösebb szándék nélkül jöttek, nem akarnak tőlem semmit. Erre azzal reagáltam, hogy viszonozni szeretném a gesztusukat, és én sem akarok tőlük semmit. Ez tetszett nekik, és ha lett is volna valami feszültség köztünk, ezzel fel is oldódott.

Elég hosszan beszélgettünk. Érdeklődésüket kedvező fejleménynek gondolom, nem mintha azzal áltatnám magam, hogy találkozásunk nyomán akár egy jottányit is változtathatok akár a kárpátaljai magyarság helyzetén, akár a támogatási rendszeren, de abban talán lehet egy minimális szerepe, hogy a magyarországi intézmények végre ne kizárólag az itteni szervezetektől szerezzék be információikat, és ne azokból a beadványokból vonjanak le következtetéseiket, amelyekben a szorgos jelentéstevők a saját munkájukat feltupírozzák, a szervezetük jelentőségét pedig eltúlozzák (az ellenfélről pedig rosszakat mondanak), hanem igyekezzenek azok szavára is odafigyelni, akik nem tartoznak egyik táborba sem, és megfelelő kritikával vetik elemzés alá mindazt, ami akár az egyik, akár a másik oldalon történik. Ezzel nemcsak reálisabb képet kaphatnak a dolgok állásáról, hanem a valóban civil szférát is erősíthetik, hozzájárulhanak ahhoz, hogy független értelmiségiek akkor is gyakorolhassák magyarságukat és akkor is hatékonyan foglalkozhassanak a "magyar ügyekkel" (nyelv, oktatás, irodalom, közművelődés stb.), ha egyik táborhoz sem kívánnak csatlakozni és működésükhöz nem kívánják igénybe venni a szervezeti csatornákon elérhető támogatásokat. Lehessen az is eredményes a maga szakterületén, aki nem tagozódik be sehová. Annyi mindennek van alárendelve az, aki tenni akar valamit - legalább a "saját" szervezeteinknek ne legyen kiszolgáltatva.

Jó barátságban váltunk el.