Épp 25 éve 1981 januárjában írtam Újra fent című versemet. Ma már nem tartom sokra, de annak idején szerethettem, hiszen ezzel indítottam 1984-es kötetemet (Tágulok a Világegyetembe); később már nem vettem fel válogatott verseim közé.

Alig pár napja írtam arról, hogy egy novellán nem lehet számonkérni a valóságot még akkor sem, ha szereplőben felismerhetők egyes létező személyek. Bármennyire is hasonlítsanak az irodalmi figurák a prototípusaikra, az azonosítás hibás logikai művelet, mert a mű a saját szabályait és nem az életet követi, egyes dolgokat kiemel, másokat elmos vagy elhagy; a szerző szándéka és a szépírás belső törvényei szerint felépített fikciós világ a valóságostól eltérő összeföggésbe helyezi a szereplőket és szituációkat. Hiába ihlették a novellát a valós élet benyomásai, ami létrejön, az már elvonatkoztatás, művészi interpretáció, amelyet nem lehet visszaszármaztatni az ihlető közegbe.

Míg előző jegyzetemben ezt a témát magam vetettem fel, most akaratomtól függetlenül került szóba egy elég hosszú, cirka egyórás telefonbeszélgetésben.

Z. voltaképp azért hívott, hogy némi késéssel boldog születésnapot kívánjon, de aztán váratlan fordulatot vett diskurzusunk. Tudom-e, hogy miért romlott meg a barátságunk, kérdezte. Nekem ugyan volt erről egy halvány, pontosan eddig meg sem fogalmazott véleményem, de nem gondoltam, hogy az az igen válaszra feljogosítana, már csak azért sem, mert csupán az én szempontjaimat tudtam volna előadni, részéről azonban nyilván más olvasata van mindennek. Tény, hogy valaha nagyon közel álltunk egymáshoz, feltétlenül legkedvesebb barátaim közé tartotozott. Amikor például az emlékeinkben ma már legendássá szépülő, sok-sok közös kirándulásban, buliban összekovácsolódott 8-10 tagú csapatunk kettévált, én határozottan Z. mellé álltam legkedvesebb gyerekkori pajtásommal és azzal a valakivel szemben, aki pedig nagyon tetszett nekem. Igen, akkori kapcsolatomat Z-vel a legjobb példaként hozhatom fel arra, hogy fiú és lány, nő és férfi között létezhet igen szoros és szerelemmentes olyan barátság, amely akár a nagy férfibarátságokat is felülmúlja. Ez a szoros viszony szinte semmit nem változott azzal, hogy Z. férjhez ment (addigra T. is igen jó barátom lett). A lazulás első apróbb és sokáig jelentéktelennek látszó jelei szerintem akkor mutatkoztak, amikor én házasodtam meg. Számomra vált valaki más fontosabbá, mint Z. De akkoriban még rendszeresen összejártunk, később már gyerekeinkkel. Ellenben ezeknek az együttléteknek a jellege megváltozott. Nem egyszerre, hanem hosszú évek során. Ha nagyon szigorúan akarnék fogalmazni, azt mondanám, alkalomról alkalomra felületesebbé vált a kapcsolatunk. A beszédtéma, részben érthető okokból, a család lett, a mindennapi dolgok, illetve a sztorizások, régebbi esetek új és újbóli elmesélése. Engem akkor még annyira érdekeltek az emberek, annyira vágytam mások véleményének, nézeteinek a megismerésére, hogy hosszú ideig megelégedtem ezzekkel az üresjáratokkal, hiszen néha csak sikerült valami vitát kiprovokálnom, azt elérnem, hogy olvasmányainkról, művészeti vagy bölcseleti kérdésekről, a világ nagy dolgairól elvitatkozgassunk (mint ezt huszonévesen napi rendszerességgel megtettük). Ha ennél is szigorúbb és őszintébb akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy az évek előrehaladtával Z. egyre inkább szétbeszélte az együttléteinket. Éppenséggel korábban sem volt hallgatag, ám sokkal kevésbé volt igénye arra, hogy állandóan ő legyen a szóvivő, érdekelte a mások véleménye. Hovatovább azonban a beszélési ingere annyira megnőtt, hogy az ember csak akkor jutott szóhoz mellette, ha ezt egy kis rámenősséggel, erőszakossággal és némi hangerővel "kiharcolta magának". Ha senki sem volt harcos kedvében, akkor mondjuk a 6 tagú társaságban Z. egyedül beszélt annyit, mint a többi 5 együttvéve. Teljes hallgatagságra ítélte férjét is, akinek hovatobább már a szavát se lehetett hallani, ha az ember kérdezett tőle valamit, arra is Z. felelt. Az is teljesen általános jelenség volt, hogy Z. tőlünk kérdezett valamit, mi el is kezdtük a választ, de már a második mondatunkba belevágott és onnan kezdve már csak ő mondta a magáét. Egy emlékezetes eset elég jól megmaradt bennem. Épp Hollandiából érkeztünk haza, és jószerével azért hívtak meg minket magukhoz, hogy elmeséljük élményeinket. Akkoriban igazán nem számított gyakori dolognak, hogy valamelyikünk kijutott Nyugatra, pláne egy komoly témákat tárgyaló konferenciára, ahol a nyugat-európai magyar emigráció legjobb koponyáinak a társaságában tölthetett pár napot. A tanácskozás után eljutottunk Amszterdamba, vizibuszoztunk és képtárat láttogattunk, sétáltunk a főtéren és megnéztük a kurvák városrészét az ótemplom közelében, a házigazdáink is különleges, nem mindannapi emberek voltak - lett volna hát miről mesélnünk akkor is, ha a repülőgép-utat vagy vízumszerzés kissé kalandós módját nem is érintjük. Jóízüen bele is kezdtünk, de alig jutottunk valamire, mert Z-nek eszébe jutottak néhány évvel korábbi németországi utazásásának a történései, és elkezdte ezeket mondani, mintha csak a mi sztorinkat kommentálná. Aztán még visszaadta a szót nekünk egy-egy rövidke időre, de újra visszavette, hogy elmondja azt, amit akkor már legalább harmadszor hallottunk tőle, mert nagyjából évente elmesélte ugyanazokat az eseményeket, szituációkat. Persze élvezetesen, jó svunggal, poénokkal. Mi nagyon szívesen meghallgattuk újra anélkül, hogy mi bármi érdemlegeset is elmondhattunk volna.

Ez így ment pár éven át, mígnem lassan - én legalábbis így érzékeltem - kölcsönösen csitulni kezdett bennünk az igény arra, hogy egymás társaságát keressük. Azelőtt "csak úgy", spontán módon is meg-meglátogattuk őket és ők is fel-feljöttek, egy idő azonban után már csak akkor találkoztunk, ha valamenyikünknek születésnapja volt. Ám ezek az alkalmak is egyre üresebbé, talán néha már feszélyezetté is váltak. Ráadásul a rendszeresen összejáró 3 házaspárból az egyik párkapcsolat megromlott, és bár egy ideig külön-külön is tartottuk a kapcsolatot az együtt már nem lakó és igen rossz viszonyba sodródó férjjel és feleséggel, de a nagy együttléteknek, egymáshozjárásnak egyszer s mindenkorra befellegzett. Elmaradtak a születésnapi meghívások is.

Bennem hiányérzet nem igazán maradt, mert tudtam, hogy azok a valóban emlékezetes régi beszélgetések, hajnalig tartó viták úgyis ismételhetetlenek, ha folytatnánk is az összejárást, maradnánk az épülésünkre aligha szolgáló és Z. dominanciája jegyében zajló üres sztorizások. Az igényem az ilyesmi iránt minimálisra csökkent, az emberek iránti kíváncsiságom türelmetlenségbe váltott, így az utóbbi években vagy lehántottam magamról, vagy hagytam lehámlani azokat a kapcsolatokat, amelyek már nem nyújtottak szellemi élményt. Azt, hogy Z. részéről nem egy fokozatos, lassú eltávolodásról van szó, hanem egy bizonyos dolog miatt bekövetkezett, közvetve általam kiváltott és rám vonatkozó hirtelen megtagadtatásról, azt bizony nem sejtettem. Ő nem mondta, érzékelni pedig nem tudtam, mert amúgy is folyamatos távolodásban voltunk, így indokolt volt azt hinnem, most jutottunk el odáig, hogy évi néhány telefonhívásra korlátozódott kapcsolattartásunk.

Most meg azt mondja Z., hogy egy könyvem váltotta ki belőle ellenérzéseit. 8 évvel ezelőtt jelent meg az regényem, amelyben olyasmit írtam meg, amit szerinte nem lett volna szabad. De hát ez irodalom, védekeztem, ez egy regény. De ő bizony nem fikcióként olvasta, és alakjaimat valós személyekkel azonosította. Mondtam, hogy ha ez az azonosítás számára lehetővé vált, akkor valószínűleg hiteles képet festettem. De szépirodalmi művet visszavetíteni a valógságra mégsem helyes dolog, és ennél is kevésbé értem, miként is lehetne tabukat állítani egy író számára, megszabni, miről írhat és miről nem. Mi más az irodalom, ha nem tabudöntés, ha nem a kimondhatatlan kimondása, ha nem a legfájóbb személyes élmények átlényegítése általános művészi tapasztalattá. Ha ezt a lehetőséget elvesszük az íróktól, akkor megszűnik az irodalom. Egyáltalán nem sikerült meggyőznőm, maradt annál a hiténél, hogy van, amiről beszélgetni lehet, de megírni nem szabad. Azaz társaságban akár minősíthetjük egy barátunk édesanyját, monhatunk ítéletet viselkedéséről, magatartásáról, de a regénybeli hős anyukáját semmiképpen nem formázhatjuk olyanná, hogy emlékeztessenek egy valós édesanyára. Csak azt tudtam ajánlani neki, eztán kizárólagy olyan írókat olvasson, akiknek sem szűkebb, sem tágabb környezetét nem ismeri; meg azt, hogy éppen Karinthy Márton Ördöggörcsét olvasom (lassan egy éve), és itt a szerző még néven is nevezi sokak édesanyját, és például a saját nagyanyját egyáltalán nem kíméli... Továbbá javasoltam, olvassa el a Szembesülést is, hogy ne csak I. barátunk családja, hanem a saját apám miatt is haragudhasson rám.

Ezzel együtt baráti hangnemben folyt a beszélgetés, én inkább elvicceltem és elértetlenkedtem azt, amit ő véresen komolynak gondolt. Ha 8 évvel ezelőtt, a regény megjelenésekor beszéltünk volna erről, talán súlyosabban érintett volna, így azonban csak annyit tudtam elraktározni az egészből, hogy alapvetően mást gondolok az irodalomról, mint Z., ami még rendjén is lenne, gondom azzal van, hogy ha egy hozzám viszonylag közel álló valaki is ennyire félreérti regényemet, akkor mit várhatok a rosszakaratú idegenektől.