AZ
ÁLOMMÁS, 14. / A következő kép,
amit vissza tudok idézni: nevetgélő-hangoskodó csapatunk
hirtelen elnémul: megérkeztünk a mély álomba merült diákszállóba.
A
süppedős sötétség és a tompa csend világában találtam
magam.
Tudtam, hogy későre jár, a kollégium teljes élettelensége
mégis meglepett.
Alig
indultunk el egy igen gyéren világított folyosón, a lányok
hirtelen elbúcsúztak tőlem és belibbentek azokba a feketén
hortyogó termekbe, amelyekben ágyuk várta őket s amelyekből
tömény, meleg nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem
volna, hogy merre is vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam
a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán
összeszedve minden bátorságomat be-benyitottam néhány
ajtón. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: a vaksötétből
nagyon halványan kirajzolódó világosobb foltokon, akárha
saját kipárolgásuk légpárnáján, embertestre emlékeztető
sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban. Hiába mentem
át a másik épületszárnyba és kukkantottam be az ottani
szobákba, egyetlen égő olvasólámpát sem találtam, halk
beszélgetés sem folyt sehol, nem nyitottam rá sem kártyázó,
sem iddogáló fiatalokra, nem botlottam egymáshoz átszökdöső
fiúkba és lányokba, nem szűrődött ki sehonnan zsivaj,
zene vagy énekhang. Halálosan mély álmát aludta az egész
kollégium, mindent magába foglalt az épületnyi hortyogás,
mintha még a folyosók is a fújtató tüdők ritmusában hullámoztak
volna.
Valahol csak kell lennie egy ügyeletesnek, gondoltam,
talán fent az emeleten. De ahogy a csaknem teljes sötétségben
végighaladtam a zárt ajtók előtt és kiértem az előtérbe,
ahol valamivel jobb volt a világítás, már semmi kedvem
nem volt az vakon ásító lépcsőházba belépni. Örültem,
hogy látom a kijáratot, hogy nem tévedtem el a labirintusban,
nem szippantott be valamelyik áporodott levegőjű álombugyor,
hogy többé ne szabadulhassak az épület sajátlélegzésének
túlvilági ritmusából.
Már-már pánikszerűen távoztam, eszembe
sem jutott, hogy bekukkantsak a portásfülke feketeségébe,
vajon hortyog-e benne valaki. Ahogy jövetelünkkor, távozásomkor
is meglepően könnyen nyílott a súlyos vasajtó, vigyáztam,
be ne csapódjon mögöttem, nem akartam lármát kelteni,
nehogy felriadjon álmából mögöttem ez a roppantul szuszogó
dinoszaurusz.
Mélyet
lélegeztem a friss levegőből, jólesett, hogy kicsit megborzongtat
a szél.
No, akkor vissza az országútra, irány Gizi néni, mégis
elfogadom szállásajánlatát.
Biztos
vagyok abban, hogy akkor már volt karórám. Ha jól emlékszem,
a 14. születésnapomra kaptam az elsőt, de ekkor már nem
azt hordtam, hanem azt, amelyikre előző télen tettem szert.
Az ajándék-karóra olcsó portéka volt, gyereknek tönkretenni
való, ám amit a hóban találtam szánkózás közben (valakinek
leoldódott a karjáról a fém pánt, és a puha hó miatt nem
hallotta meg a koppanást), az egy remek Pobeda volt, hordtam
is vagy 20 éven át, még azután is, hogy az első digitális
karórák divatba jöttek. Persze lett nekem számkijelzős
kvarcórám, több is, de ezek hipp-hopp tönkrementek, és
én mindig visszatértem a jó öreg hűséges portékához. Amelyiket
egyébként „po Berticsovszki” járattam. De erről később.
Volt tehát órám, tudnom kellett, hogy mennyi az idő, most
visszaidézve azt a különös éjszakát mégis arra emlékezem,
valahogy kiestem az időből, először ennek folytonosságát
veszthettem el, és csak aztán tévedtem el a térben. A
diákszállóból szabadulva eleinte semmi változást nem vettem
észre, örültem, hogy újra szabad levegőn lehetek, elszántan
lépdeltem az országút felé ugyanazon a földúton, amelyen
ideig jöttünk, és latolgattam, vajon hol folytathatjuk
Gizi nénivel a beszélgetést. Aztán elbizonytalanodtam,
mert olyan érzésem támadt, mintha órák hosszat bolyongtam
volna a kollégiumban, talán már éjfél is elmúlt, hogy
állítsak be ilyen későn az idős tanárnőhöz.
Milyen egyszerű lett volna megnézni az órámat, de...