Jó hírek a gyerekektől. Csönge még azt a zárthelyi dolgozatait is ötösre írta, amelyikről úgy érezte, hogy nem sikerült elég jól. Így hát most nagyon "hepi". De jól sikerült az első előadása is, amitől pedig félt kicsit; annyi, hogy nem mondta, hanem felolvasta a szövegét (mert "szövegelni nem tudok mások előtt"). Néhányan megdicsérték, írja.

Kolos ugyan fizkából nem remekelt, de munka-téren nagyon jól alakulnak a dolgai. Kifizették egy nagyobb korábbi munkáját, és összejött egy tartósnak látszó dolog is: a megbízója komoly honlapokat készít, de nem ért a programozáshoz, így dolgoznak néhányan a keze alá. Kolos előbb próbamunkát kapott, azt jól teljesítette, így most folyamatosan kapja a feladatokat - és a pénz is elkezdett csordogálni. Engem már sikerült meggyőznie arról, hogy most pár nap alatt többet keresett, mintha szeptembertől minden hétvégén ládát pakolt volna a Tescóban.

Megjött hagyományos postával a HVG múlt heti száma. A cikkemet Kovács Miklós, Gajdos István és Tóth Mihály arcmásával illusztrálták, ami egy picit meglepett.

Annak örülök, hogy mindhárman mosolyognak, de annak kevésbé, hogy Miklós láthatóan a kezében tartja Kárpátalját.

További hosszú levélváltások a Szembesülésről Istvánnal. Posztmodern vagy nem posztmodern regény? Érthető-e (és élvelezetes-e) azok számára, akik nem tudnak semmit az ábrázolt korról, helyzetekről - és szereplőkről. István nem tudta kívülállóként értékelni, hiszen igen jól ismeri azt a valóságot, amely a sok áttétel ellenére mégis "átjön" a szövegen. De el akarja olvastatni olyanokkal, akik mit sem tudnak ezekről a "régi" dolgokról. Kíváncsi vagyok.

*

Cs. Attila levelei. Miközben maga is döbbenetesnek tartja a Milován Sándor cikke és a Jobbik Magyarországért nyilatkozata közti hasonlóságot (erről írtam a minap), aközben erősnek találta okfejtésemet, hogy ettől a szélsőjobbos vélekedéstől csak egy lépésre van a gettó, és csak kettőre a gázkamra. Több tárgyilagosságot, higgadtságot várna tőlem, írta, egyfajta történészi szemléletet (ő az). Azt válaszoltam, az éles, hiperbolikus fogalmazás részemről szándékos: hátha sikerül felhívnom a figyelmet egy szerintem már nem elhanyagolható veszélyre. Következő levelében: "Erre 47 sorban reagáltam. Kifejtettem, hogy miért is vannak erős kétségeim a túlzó megjegyzéseid hatékonyságát illetően. Igazán zseniálisan érveltem, elhiheted, meggyőztelek volna:) De aztán újra felmerült bennem a kérdés: Vajon egy költőtől/írótól elvárható-e, hogy ne élesen fogalmazzon? Vajon Adyt ugyanolyan nagy költőnek tartanánk-e, ha csak ejnye-bejnyézik magyar ugarozás helyett?"

*

A Véletlen Balett búcsúszáma

Megjött a pdf-formátumú meghívó Lengyel Tamástól, abból szedtem ki az alábbi szöveget és a képet is. Írtam Tominak, hogy ha küld valami kísérőanyagot, akkor meghirdetem az eseményt külön oldalon, szépen adjusztálva. Addig csak ide tűzöm be. A rendezvényre egyébként Csönge fog elmenni, hogy megnézze a bulit és elhozza a tiszteletpéldányomat.

Szeretettel meghívjuk a

VéLeTLeN BALETT
című irodalmi folyóirat

búcsúszámának megjelenése kapcsán a lap utolsó és egyetlen búcsúestjére,
2005. november 22-én kedden 17:00 órára,
a folyóirat első, 7 évvel ezelőtti bemutatkozásának helyszínére,
a Litea könyvesboltba (Bp., I. ker., Hess András tér 4. – Fortuna Passage).

Az est során a kötetlen beszélgetés mellett véletlenszerűen felolvashatnak a lap szerzői.
Az est előtt/alatt/után térítésmentesen kapható némi házibor, pogácsa és a folyóirat korábbi számai.

AZ ÁLOMMÁS, 9. / Nem igazán tudom felidézni, hogyan zajlott a feleltetés magyarból. Arra emlékszem, hogy én soha nem feleltem, a kötelezettségem annyi volt, hogy 1-2 havonta szólt nekem Geckóné, a következő órán milyen témából kell előadást tartanom. Olyasmiket bízott rám, ami a tankönyvben nem szerepelt külön fejezetként, épp csak említették. Így kaphattam Kosztolányit, Babitsot, Szabó Lőrincet, Déryt, Karinthyt. Felkészültem, elmondtam a mondókámat, megkaptam rá a jelest, és egy-két hónapig nem volt gondom a magyarra. Nem is tanultam belőle egy betűt sem, és egyetlen kötelező olvasmányt sem tettem magamévá (kivéve a verseket).

No, ilyen előzmények után mégis első lettem a 10. osztályos iskolai tantárgyi vetélkedőn és ezért nekem kellett a 9-esek és 8-osok győztesével együtt Geckóné kíséretében Gyuszi bácsi rozoga Moszkvicsán Beregszászba utaznom.

Ez pedig Kovács Vilmos szülőfaluja, mondta Gáton áthaladva az angoltanár látszólag a kocsiban mellette ülő Geckónának, valójában azonban inkább a hátul ülő három tudatlan diáknak címezte megjegyzését; de az is lehet, hogy kifejezetten nekem szánta. Ha igen, akkor telibe talált. De ezt ott, félúton Munkács és Beregszász között nem fogtam fel. Inkább csak csodálkoztam: ugyan miért olyan fontos ezt megjegyezni? Hiszen Kovács Vilmos egy jelentéktelen figura, ráadásul mindenféle zűrös ügyei vannak. Nevét otthon csak nagy-ritkán hallom, akkor is negatív értelemben, abban az irodalmi stúdióban pedig, ahová néha el-eljárok, még soha nem ejtettek szót róla. Vannak nekünk jó költőink, Kecskés Béla, Balogh Balázs, Balogh Miklós, Ferenczi Tihamér, Füzesi Magda – na de hogy Kovács Vilmos? Ugyan!

Pedig Vilmosnak akkorra már készen volt a később csonkán maradt életműve. 1965-ben megjelent...

Folyt. köv.