Szabó Palócz Attila eléggé súlyos (sok-sok kilóbáj) blogjában újra feldolgozta, illetve újra közreadta annak a tíz kollektív szonettnek az animált változatát, amelyek eredetijét részben kapott anyagból én írtam meg egy szonettjátékom során. Az egyes versek linkjeit olvasóim oldalára is betűzte: LÁSD.

Ugyancsak betűzte oldalára Verecke szent tehene c. HVG-s írásomat, amely nagyon tetszett neki. Ezúton köszönöm széleskörű népszerűsítésemet, és örülök, hogy!!

*

Ha az ember rossz szokás szerint hátulról kezdi lapozni a könyveket, akkor lehet, hogy hamarább rábukkan a saját nevére, semmint ha előlről rendesen végigolvasná. Említettem legtóbb, hogy István hozott hármat a Főiskolán kiadott a könyvekből, az első átpörgetés után most vettem újra elő egyiküket, a Kárpátalja. Társadalomtudományi tanulmányok címűt. Ennek záró darabja Beregszászi Anikó munkája: »"Csata" a szimbolikus térért, avagy a látható/láthatatlan anyanyelv«, és arról szól, amit a címe is sejtet. A végén található irodalomjegyzékben pedig egy külön írásommal és két könyvemmel is szereplek, utóbbiak egyike a Presztrojkácska című digitális könyv. Ennek a hivatkozásnak külön is örülök, ez valamilyen módon létezőbbé teszi a csak könyvfájlban és CD-n elérhető gyűjteményt. (A dolog érdekessége, hogy amikor szétküldtem a dedikált példányokat, a most hivatkozottba éppen ezt írtam bele: "Anikónak és Istvánnak, idézettségi indexem szorgos szaporítóinak igaz barátsággal ajánlom első e-bookomat, annak reményében, hogy családi és szakmai tékájuk különleges darabjává válhat."

*

Hétvégén megírtam, ma csiszolgattam, és mire Mező Feri telefonált, már küldeni is tudtam a decemberi Mozgóba a naplót. Ugye nem írtál túl hosszút, kérdezte. Dehogynem, éppen egy kicsit terjedelmesre sikerült, de mivel különálló kockákból áll, tetszés szerint rövidíthető.

Kedves barátnőnk, Z. kisebb műtéten esett át, és amikor legutóbb felhívott, nem volt túl jó hangulatban. Bár elhülyéskedtük a dolgot, mégis úgy éreztem, nagy adag aggodalom van benne. Kivártam két hetet, tegnap én hívtam fel, kicsit félve, hátha rossz hírei lesznek saját állapotáról. Szerencsére nem; közben még Szegedet is megjárta, és most a viccelődése is természetesebbnek hatott. Egy jópofa esetet is mesélt. Amerikai szállóvendégeket vár, de még nem biztos, hogy valóban nála maradnak, lehet, hogy elriasztja őket a lift és a folyosó. Mármint a penetráns bűz, a halmozódó szemét, a ragadós kosz. (Ugye ismerjük ezeket a bérházakat.) Amikor legutóbb hasonlóan vendégeket várt, végigtakarította a két liftet és az emeletükön a folyosót, annyira belelendült, hogy a lépcsőn is elindult a felmosóronggyal. Éppen jött egy lakó, és megkérdezte (teljesen komolyan): Maga elhelyezkedett a házkezelőségen? Merthogy egy lakó csak úgy, önszántából, az elképzelhetetlen. (Különben ez elég érdekes szociológiai eset: tudnivaló, hogy az orosz-ukrán családok lakásában általában olyan tisztaság van, hogy a vendégnek illik levenni a cipőjét; ez szinte törvény. Ugyanakkor a saját lakásuk ajtaja elé már minden gátlás nélkül kiürítik a szemeteskukát, ittasan (?) a liftbe vizelnek, és semmilyen lakógyűlésen hozott határozattal nem lehet rávenni őket, hogy a kifüggesztett grafikonnak megfelelően a rájuk eső napokon kitakarítsák a lépcsőházat.

Éppen 20 éve, 1985-ben írtam egyik kedves és sokszor megjelent versemet. Több olyan antológiába is beválogatták, amelynek témája az anyanyelv, a magyarság. Így például a Grétsy László összeállította A mi nyelvünk c. reprezentatív kiadványban is megjelent. Holott igazság szerint a szonettemnek nem sok köze van az anyanyelvhez, sokkal inkább az alkotói folyamat sajátosságát, illetve a gondolat és a verbális kifejezés közti ellentmondát érinti.

További érdekessége, hogy a Duna TV-ben többször is elhangzott Nagy Viktor előadásában (és én egyszer sem láttam).

balla d. károly