szabad fórum  |  hozzászólás

Ő ismer engem, de én nem ismerem őt. Vajon hányszor fordult már velem elő hasonló szituáció. Ennél csak az kínosabb, amikor én is ismerem, de nem jut eszembe a neve. Sőt, gyakran az sem, hogy kicsoda lehet, hol és mikor találkoztunk. Jön felém egy idegen városban, fülig ér a szája, Évának nagy csokor virágot hoz, nekem üveg bort, a kedvünkért jött a művházba, felötlik, hogy valami közelebbi barátom lehet otthonról - de nemhogy megszólítani nem tudom, hanem arról sincs gőzöm, mikor, hol, milyen körülmények között... "Hát te?" - kezdi vigyorogva az ember és meglapogatja a kedves régi ismerős hátát. Pár mondat után kiderül, nemcsak az egyetemről ismerjük egymást, hanem jó pár hónapig egymással szemben ültünk egy ideiglens munkahelyen (távirógép-műszerészként), hanem fordítóm is volt akkor, amikor a tankönyvkiadóban dolgoztam, valamelyik alsós matekkönyv-adaptációját szerkesztettem, naponta bejárt a szerkesztőségbe. Hát persze, T. Pisti! Másik, talán ennél is kínosabb eset: áll a könyvsátor előtti sorban és onnan int nekem, mosolyog, jelzi, hogy mindjárt hozza dedikáltatni a könyvemet - csak alőbb megveszi. Alattam meg süllyed a szék, úristen, ez ki lehet. Ráadásul csinos fiatal hölgyről van szó, még nagyobb lebőgés, ha bunkónak bizonyulok. Tudom, hogy nagyon jól ismerem - csak az nem ugrik be, hogy honnan. Még egy perc, amíg rá kerül a sor, egy, amíg megkapja a könyvet, újabb percek, amíg fizet, elteszi a visszajárót - nekem meg zakatol az anyam, de csak üresben jár. Jön, két puszi, hát szia, de örülök, stb. Már nyitja is a könyvet, elém teszi. Most végem, ha meg kell kérdezni a nevét, az igen nagy blama. És akkor jön a nem várt segítség. Meglátom a gyűrűt a kezén és rácsapok a lehetőségre: "Neked azóta megváltott a neved! Mit írjak a könyvbe?" Erre persze rá is lehetne fázni, mondhatná, hogy a régi nevét használja. De szerencsém van (vagy női ösztönnel megérzi, mit szeretnék hallani?), mert úgy válaszol, hogy "Jó lesz nekem a ......." - és kimondja a teljes lánykori nevét. HÁT PERSZE HOGY PERSZE! Hogyhogy nem ismertem meg! Megkönnyebbülve írom a dedikálást, valami különlegesen kedveset kanyarítok annak örömére, hogy megúsztam a lebőgést.

Mindez most azért jutott eszembe, mert Kárpáty Zolival meg szinte hogy fordítva jártam. Láttam a nevét leírva, de nem ugrott be, hogy ismerem őt. Levelet kaptam tőle, szia, indítottam egy blogot, szeretném, ha kitennéd a linket, írta. Akinek a neve és email-címe fenn van a neten jó pár honlapon meg egy csomó keresőlistában, az szinte naponta kap hasonló tartalmú megkereséseket, és ahogy a hálón szokás, legtöbbször tegezve. Rutinos ember kapásból törli az ilyen küldeményeket: minden gyanús, ami ismeretlen feladótól jön. Hát ha még valami csatolmány is van hozzá!

Ezt tettem én is, de Zoli nem hagyta lerázni magát, még két levelet küldött, aztán beírt az Üzenőfalba. Jól tette, és én itt és most meg is követem azért, amiért alaposabb vizsgálódás nélkül a kukába dobtam küldeményeit - de nekem bizony a neve olvastán semmi sem ugrott be. Az ajánlott honlapot persze azért megnézhettem volna, akkor talán kapcsolok. De ez sem biztos; ha holnap a kezembe kerülne egy Vereckei Hírek című újság, arról sem jutna eszembe, hogy az Vereczkey Béla barátom saját magáról nevezte el.

Ellenben a hírblog figyelemre méltó teljesítmény, és ahhoz képest, hogy alig egy hete indult, a nézettsége máris vetekszik az én negyedik éves Manzárdommal. A tegnapi napon az én webnaplómat csak 35-en olvasták, az övét meg 37-en. (De ma 10-zel én vezetek, haha!). Ajánlatát, hogy kölcsönösen tegyük ki egymás logóját, természetesen elfogadom, annál is inkább, mert kezdeményezése magában hordja egy komoly - ahogy írja - alternatív hírforrás lehetőségét. [Hozzáírás estefelé: a mai blogjegyzet a Kárpáti Igaz Szó körül kialakult helyzetet kommentálja.]

*

A Debreceni Disputa c. folyóirat dupla nyári száma (2005. júl-aug) közölte tavaly indított költészeti projektumom ötödik és hatodik szonettjét (már csak 22 van hátra...): Talán egy tiszta arc | A lakoma