szabad fórum  |  hozzászólás

Jajjaj, már megint egy teljes újrainstalláció. A legutóbbi rendszerösszeomlás után Kolos felrakott mindenféle újdonságokat, részben angol verziókat, ebből aztán mindenféle problémák adódtak (pl. karakterkódolás), ráadásul állandóan újraindult a gép (magától), és a végén már az Explorer sem működött rendesen. Így megkértem, újra gyalulja tisztára a vinyót és tegyük vissza a régi verziókat. Előtte persze mindent kimentettem, archiváltam - de ezek egy részét most a régibb verziójú programokkal nem tudom megnyitni. Így kb. egyhavi levelezésem pillanatnyilag elérhetetlen. Ilyen eddig velem nem fordult elő: amióta e-mailezek, azóta az összes bejövő és minenő levelet őrzöm, pillanatok alatt aktiválható formátumban. Hogy éppen a legfrissebbek most elérhetetlenek, az eléggé zavar. Szerencsére megválaszolatlan levél nem volt közte, vagy ami mégis, arra fejből emlékszem.

*

Ennél sokkal jobb hír, hogy elkészültem egy újabb, sorrendben a 7. szonettel a Pilinszky-projektum keretében. Azt hiszem, elég jól sikerült, Évának is tetszett. Amikor beszélgettünk róla, mindkettőnknek eszébe jutott az a bűnrossz szonettkoszorú, amit nemrégiben olvastunk egy irodalmi lapban. Maga a főszerkesztő követte el, és szerintünk csak úgy kerülhetett a lapba, hogy a főszerkesztő egyben alapítója és anyagilag egyszemélyű fenntartója az orgánumnak. Nagy kár, hogy az egyébként igen magas színvonalat tartó szerkesztők ilyenkor szemet hunynak a mind formailag, mind tartalmilag igen amatőr produktum fölött.

*

Tegnap újabb íráskával gyarapítottam a blogajánló blogba írt bejegyzéseimet:

Megindító közhelyek

Nehéz lenne megmondanom, hogy az apablog mihez áll közelebb: egy pszichoterápiás gyakorlat "szabad ötletek jegyzéké"-hez vagy egy oszkárgyanús hollywoodi családi édeskeser forgatókönyv-kivonatához. Ugyanilyen nehéz megítélni, a blogger ösztönösen és őszintén ír-e olyanokat, hogy az emberekből éles érzelmi reakciókat vált ki (mutatják a hozzászólások), avagy mindezt előre elszánt írói fondorlattal teszi. Bárhogy is, az elvált szülők egyikeként kislányát nevelő papa feljegyzései mindeképpen messzebb mutatnak egy szokásos önkitárulkozásnál, s a kicsi szájába adott bölcselmek is többek gyerekszáj-szellemességeknél. És bár a hollywoodi "Szeretlek, Papa! - Én is szeretlek, kicsim!"-szerű közhelyeken értelmes ember már nem tud meghatódni, a naplóban ezeken kívül is akad számos megindító epizód, megfigyelés, beszédidézet. Meg poénból is akad nem egy. A kislányával például elég nehéz barkochbáznia a papának. Ennek oka ugyanaz, mint amit a már elterjedt viccben válaszolnak naiv rácsodálkozásunkra. Miért nem lehet József Attilával barkochbázni? Mert mindig csak a mamára gondol.

*

Csönge, mint színjeles érettségiző, tegnap megkapta az aranyérmét. A városi átadó ünnepségre egyedül a nagyapja volt kíváncsi a családból, legszívesebben talán maga a kitüntetett is itthon maradt volna. (Emlékszem, ezzel nagyjából én is így voltam 31 éve; az érmemet azonnal át is adtam anyámnak azzal, hogy nekem ugyan nincs hol őrizgetnem; azóta is nála van.)

A dolog érdekessége, hogy a tanügy remek szervezése és időegyeztetése folytán az érmet voltaképp megelőlegezték, lévén Csönge angolból még csak ma vizsgázik. Bármilyen rosszul is szerepelne, csak jelest adhatnak neki. Már-már irodalmi nívójú abszurditás.