Csendes, munkás hétköznapok.

S ahogy lenni szokott: a megszokások jóleső biztonsága mellett megjelenik a belső nyugtalanság: valami mást, valahogy másként kellene. Amennyire meghitt és nyugalmat adó lehet az állandóság, annyira örjítően idegesítő is. Én mindig is így voltam ezzel: miközben önfeledten örültem annak, hogy végre beletaláltam a saját életembe és éppen elkezdtem magamat kellemesen érezni a bőrömben - azonnal ki is akartam bújni belőle. Ezt elég sokszor gyakoroltam ahhoz, hogy rájöjjek: voltaképp sem benne ülni a biztonságban és megszokásban, sem teljesen kívüle elhelyezkedni nem esik igazán jól nekem. Maga a beletalálás és maga a kibújás az igazán élvezetes. Azok a rövid átmeneti állapotok, amikor már pontosan tudom vagy azt, hogy mit fogok megragadni, vagy azt, hogy mit fogok ellökni magamtól.

Pechemre most sem ez, sem amaz nem kínálkozik. Egyelőre maradnak hát a munkás hétköznapok.

Tegnap és ma: a Cyberbooksnak készítettem amaz eltervezett publicisztikai kötetsorozatnak az első részét. Az 1985 és 1990 közötti írásaimból végül is 9-et válogattam bele. Néhányukat sajnos be is kellett szedni. Előbb Csönge, majd Éva segített, de egy rövidet ma én is bepötyögtem. Na, ennél gyűlöletesebb munka nem is létezik. Emiatt kicsit úgy vagyok ezzel, hogy az 1997 előtti (ekkor vettem az első számítógépet) írásaimat alig tekintem létezőnek: csak az van, ami digitálisan is megvan.

*

Mező Feri telefonhívása a Mozgó-napló ügyében; Judit legújabb írását küldte szét levélben olvasóinak (mivel az UngParty webmagazinként már nem frissül új anyagokkal) - a népszavazással foglalkozik benne; Iván naplóidézetet kér a főoldalára; Kálmánnal is csörgedezik medertelen vitánk; több éves hallgatás után János Pista jelentkezett Nyíregyházáról: tetszik neki a honlapunk, jó lenne találkozni, szervezne valamit számomra. Másoktól is levelek, felhívások, fórumbejegyzések, többek között naplóm formátumával kapcsolatban. Moshu blogszoftver használatát ajánlja, van, aki a havi, van, aki a jegyzetenkénti külön oldalt ajánlja.

Az UngParty archívumában elérhetővé tettem 2002-es gazdag fotógyűjteményünket: LÁSD

6-án írt jegyzetemben idéztem azt a levelemet, amelyben finoman, de elutasítólag válaszoltam egy népszavazás-miatti bocsánatkérő körlevélre, kifejtve, miért és mit gondolok másképpen. Jeleztem, hogy örömömre a címzettlista egyik (számomra ismeretlen) erdélyi megszólítottjától is hasonló, bár részletekbe nem menő reagálás érkezett a listára. Most azonban itt egy újabb, pár nappal ezelőtt kelt, de most továbbított hosszú és bölcs levél - Szlovákiából. Bevallom, Dr. Liszka Józsefet sem ismertem azelőtt (személyesen most sem, csak pár levelet váltottunk ma, miközben „lekádereztem” az interneten a Google segítségével), és jólesett, hogy beavat bizalmába. Ezen felül a levél közléséhez is hozzájárult. Amit írt, az őszinte és pontos látlelete a kialakult helyzetnek, és eléggé megdöbbentett, mennyire egybevágnak a meglátásaink és végkövetkeztetéseink (pl. hogy miért utasítottuk el nemcsak ezt a népszavazási hisztériát, hanem a státustörvényt is, és miért nem váltottuk ki magyarigazolványunkat). Szívből ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a levél teljes szövegét (>>ide tettem fel<<), igen tanulságos. Itt csak idézek belőle:

„Fiamnak magyarázom, hogy miről is szól a népszavazás, majd csodálkozva mondja-kérdi: „de hát mi eddig is magyarok voltunk, csak Szlovákiában lakunk, nem?” Hát, erről van szó, Gyulám. Nekem voltaképpen nem kell semmilyen papír ahhoz, hogy magyarnak érezzem magamat, ha úgy tetszik nincsenek identitászavaraim (mint, ahogy – hál’ Istennek – a fiamnak sincsenek). A magyar nyelv, amit otthon, munkahelyemen, a faluban, ahol élek, beszélhetek csak az egyik összetevője magyarságomnak. Ezen keresztül azonban az enyém Arany János és Babits Mihály, Ady és Pilinszky, enyém Erkel és Munkácsy és Csontváry… Hadd ne sorol-jam. Ilyen kincset semmilyen papiros nem tud adni, de elvenni sem. Többek között ezért nem váltottam ki a magyar igazolványt sem. Aztán meg azért sem, mert egyszerűen nem kérek abból, hogy egy bizottság (még ha jelképesen is!) mondja ki, érdemes vagyok-e a „magyarrá nyilvánításra”. Egy olyan bizottság, amely gond nélkül megadta a magyar igazolványt annak az Alexander Reškonak is, aki annak idején a Mečiar-párt egyik járási funkcionáriusa volt, s aki, szlovák állattenyésztő mérnökként a Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya élére került a helyemre. Ma Petrovai R. Sándor néven Magyarországon viszonylag nagy pén-zeket szakít le, s él mint Marci hevesen. Én tehát nem fogok olyan igazolványért folyamodni, amilyen neki is van. A szlovák okmányaimban – amelyeket külön nem kértem ugyan, de szü-letési helyem okán automatikusan kaptam – (és családoméban is) keresztneveink magyar formában vannak írva (Icu Juhász és nem Juhászová, Liszka és nem Liszková) – mert ezt viszont nyomatékosan kértük és Szlovákiában meg is vannak hozzá a törvényes jogaink; azt hiszem ez is bizonyítja magyarságomat/magyarságunkat. Amikor egyébként a magyar igazolvánnyal kapcsolatos ellenérzéseimről magyarországi barátaimnak meséltem, azt szűrték le az egészből, hogy nyilván meg vagyok félemlítve, csak nem mondom. És sajnáltak. És hiába magyaráztam, illetve minél inkább magyaráztam, annál inkább nem hitték, hogy nekem való-ban nem kell magyar igazolvány. És még jobban sajnáltak...” >>a teljes levélhez

*

Ma a Mozgóba szánt naplómon dolgoztam, illetve persze bütykölgettem az UngParty-archívumot. Még mindig túl messze van a vége. Ha csak ezt csinálnám, hamarább menne, de halálosan megunnám és félúton, féligrendezetten odahagynám. Sajnos nincs bennem ilyesmihez elég kitartás. A zeneanyagom rendbetételét is elkezdtem nagy vehemensen, napokig mást sem csináltam, aztán hirtelen elegem lett belőle és szanaszét hagytam az albumokat és számokat, sem műfaj, sem előadók szerint nem tettem őket ésszerű módon megtalálhatóvá. Az elhatározásomat, hogy az összes fontosabb eddigi írásomat közzéteszem a Kettenklubban, is csak azért gondolom megvalósíthatónak (a következő 2 évben), mert teljesen szabad kezet adtam magamnak (mi nagyvonalú gesztus!) és rapszodikusan ugrom át évtizedeket és műfajokat, mindig azt teszem fel, amihez éppen kedvem van (és persze ami megvan digitálisan). Igaz, most Csöngével, más okból is, beszedettem két régi publicisztikámat, de aztán nem ezt a kronológiát folytattam, hanem áttértem 2003-as publikációs listámhoz, és annak megfelelően rakom fel a munkáimat. ---- Mindez, gondolom, rettentő módon érdekli olvasóimat :)))

Ellenben az ÉS reggeltől nem jön be, pedig hétfőn szokott elérhetővé válni az előző heti szám. Így beteges hiúságom sajna kielégítetlen maradt. Ha egyáltalán benne vagyok...

Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a... c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

Különös dolog ez az internetes nyilvánosság. Pláne furcsa, ha az embernek saját honlapja van. Ha én magam közlöm itt valamelyik új írásomat, nem érzem azt, hogy „megjelent”. Holott alighanem sokkal többen olvassák, semmintha egy vidéki irodalmi folyóirat hozná le. És mégis! Nem is tudom, mi a fontosabb: az „idegenkezűség” vagy a nyomtatott megjelenés még mindig meglévő varázsa. Fontos, hogy ne én segítsem világra, hanem átmenjen valamilyen szűrőn: ne én, hanem „idegen” szerlesztők tartsák erre érdemesnek. És hiába vagyok őszinte elkötelezettje a cybervilágnak: a Gutemberg-galaxisból sem szeretnék kimaradni. Ha más nem, ezt éppen a Tejmozi esete bizonyította számomra: tisztán internetes akciónak szántam, aztán amikor irodalmi értéket véltem felfedezni a dologban, a hagyományos író féltékeny lett bennem a virtualizátorra.
Ugyanakkor, ha valami csak nyomtatásban jelenik meg, azt meg elégtelennek, szegényesnek érzem: alig várom, hogy felkerüljön a netre, mert csak ezután tartom teljesnek a publikálás tényét. A bibliográfiai adat és az URL-link együttesen jelenti számomra a nyilvánosságot.

*

Második napja segédfájlokat kódolok és irányítgatok át és vissza... Mivel úgy alakult, hogy az UngBereg, az UngParty, a (net)Pánsíp, a Manzárd, a Szalon és egyéb alrendszerek különböző időkben más-más könyvtárakban épültek, és más-más címeken lehetett belépni egyik vagy másik „főkapun”, így most a teljes rendszer egységesítése egyben azzal is jár, hogy a régi címeket (amelyeken a látogatók keresik) át kell irányítgatnom a mostanira. Ugyanakkor a jelenleg érvényeset sem gondolom véglegesnek... A munka végén majd az egészet visszatenném a legkorábban nyitott könyvtárba... Most azonban meg kellett oldanom, hogy jó helyre érkezzenek mindazok, akik a következő címek bármelyikén próbálnak belépni:

http://hhrf.org/ungparty/
http://hhrf.org/up/
http://hhrf.org/ungparty/manzard/
http://hhrf.org/up/manz/
http://hhrf.org/ungparty/news/
http://hhrf.org/ungparty/pansip/
http://hhrf.org/up/bdk/
http://hhrf.org/up/berniczky/
http://hhrf.org/ungparty/balladkaroly.htm
http://hhrf.org/ungparty/pansip.htm

- stb., stb. Ezeket most mind át kellett kódolnom úgy, hogy az ideiglenesen a /netpansip/ könyvtárba került archív oldalakra, illetve az /ungbereg/ könyvtárban épülő Kettenklub megfelelő webhelyeire mutassanak. De ez még semmi: ott vannak a http://bdk.ini.hu, http://ungparty.ini.hu stb. típusú másodlagos domainok, no és persze a statisztikai rendszerek, amelyekben regisztráláskor a honlapom más-más címeit adtam meg.

Ennél is bonyolultabb: elérni azt, hogy a legfontosabb induló oldalak a megfelelő kulcsszavak begépelése után minél előbbre kerüljenek a keresőrendszerek listáiban. Itt tanultam is néhány trükköt... A Kettenklub beütésére máris remekül reagál a Google!

Tizedik napja írom naplómat ebben az új rendszerben, ami ugyan emlékeztet az ungpartys környezetre, de lényegét tekintve mégis inkább különbözik tőle. Talán ideje lenne megkérdezni olvasóimat: a megelőző, vagy a mostani elrendezést találják-e alkalmasabbnak.

A korábbi rendszer egyik alapelve az volt, hogy minden naplójegyzet új oldalon kezdődött, ezeknek valamilyen címet adtam, és ezek a címek megjelentek egy kis bal oldali menüben, onnan lehetett egyesével lehívni az oldalakat. Jobbra pedig a hónapok neve sorakozott, ezek révén linkeltem be a havi oldalcsoportokat. Felül C-dul-aforizmáim jelentek meg.

Most azonban ez az egyetlen oldal tartalmazza az összes ehavi jegyzetet. Jó, mert egyszerre lehet olvasni. Rossz, mert lassabban töltődik be az egyre nagyobb oldal, illetve számomra az is problémát jelent, hogy nem tudok külön-külön hivatkozni a napi jegyzetekre, az oldalnak egyetlen linkje van, így az itt balra látható frissek között mindig csak a legújabb dátumú jegyzet szerepel, a napok közötti navigálást pedig a fenti dátum-számsor segítségével oldottam meg, lehetővé téve az oldalon belüli ugrást. Legfelül évekre és hónapokra lebontva érhető el a Manzárd teljes anyaga.

Kérdezném: jó ez így? Vagy mégis jobb lenne az 1 napi jegyzet = 1 külön oldal megoldás? (Ha naponta írok, hónap végére hatalmassá duzzad ez az oldal...) Januárban ugyanígy folytassam, vagy napi külön oldalon? Esetleg találjak ki valami egészen újat?

Ötlet?? Javaslat?? Elképzelés?

Napi 50-70 egyéni olvasója van naplómnak (hétvégeken kevesebb); valóban érdekelne, mit gondolnak a fentiekről.

>>>>véleményt és ötleteket IDE KÉREK.

*

Ma vettem észre, hogy tegnap kicsit előre ugrottam az időrendben az Ungparty-archívum rendezése közben. Virtuális könyvbemutatómat tettem újra elérhetővé, holott a Vízumköteles irodalom? címmel tartott internetes konferenciánk korábban volt. Így ma ezt bütykörésztem: LÁSD. Miközben jólesett felidézni, milyen jó kis interakció volt ez, aközben látnom kellett, hogy az oldalak megújítása ezúttal is csak részben sikerülhetett: a fő oldalakat valamennyire hozzáigazítottam a mostani rendszerhez, de a szerzői írások még az érintetlen korábbi szerzői gyűjteményekből töltődnek be, óhatatlanul a régi navigációs kellékeikkel (almenük). Így az eléggé szemfüles olvasók ezek révén „visszalopakodhatnak” a régi rovatokba... Ez mindaddig így lesz, míg a nagyobb gyűjtemények induló oldalainak sorravétele után el nem jutok a szerzői alkönyvtárakig és el nem kezdem azokat egységbe szervezni. Ez lesz a legnagyobb munka, mert éppen ezeknek az oldalaknak a külleme és beágyazottsága változott szinte évente.

*

Na, ma jó kis belterjes naplót írtam. De őszintén szólva semmi kedvem nem volt politikai témákkal foglalkozni: beállóban van nálam a teljes csömör. Mondtam is Évának, hogy mivel a Kettenklub indítását eredetileg születésnapi ajándéknak szántam neki, de persze „elkapkodtam”, ezért talán azzal lepném meg december végén, hogy egy hosszabb időre beszüntetném a politikai témákban való alámerüléseimet.

Inkább megírom még, hogy Kolos a hét végére hazajött Veszprémből, Csönge és Éva pedig vernisszázson voltak: a Révész-társaság kiállításán.

Én ezalatt egy ugyanebben az időben kezdődő virtuális könyvbemutatón voltam, Szávai Géza honlapján.

Már Csönge is kapott bocsánatkérő leveleket, és neki is kezd az agyára menni a dolog. Én is olvastam fura fejleményekről, főleg a székelyföldiek gerjedelmeivel riogattam magamat. Egyesek bojkottálni akarják a „magyarországi” kultúrát, könyvestül, trikolórostul, himnuszostul. Ennél nagyobb hülyeséget elképzelni sem tudok. (Ám ha a megosztó, klientúraépítő, kreativitásromboló támogatásokat bojkottálnák a határon túli szervezetek, azt tiszta szívből üdvözölném. De ennyire naív nem vagyok.) A sok ostoba megnyilvánulás között alig akad normális, józan, netán ironikus hang - belhonban és külhonban egyaránt.

Budapesti munkájától éppen megválni kényszerülő, a Vajdaságból átszármazott költőbarátom lehangoló őszintesége egy zárójeles mondatban: "Nekem a Yu ugye elveszett, SCG-hez semmmi közöm, élni kell nekem is – amíg – de magyar állampolgárságomról azért lemondanék, addig is."

A most alakult Baloldali Értelmiségiek Társaságának nyilatkozata: LÁSD. Nagyon pontosnak éreztem a helyzetértékelésüket, és a teendők tekintetében is jók az elképzeléseik. Abban azonban biztos vagyok, hogy véleményükkel egyaránt népszerűtlenek lesznek mind a politikai szakadék, mind az országhatár két oldalán.

*

Nagyot haladtam a honlaprendezéssel és -építéssel. Az archívumban összeráztam 2003-as virtuális könyvbemutatóm anyagát: VakCina. (Meg kellett állapítanom, hogy nagyon jó kis interakció volt ez, voltaképp sajnálom, hogy a második könyv után (rövidesen ezt is rendezem) elfogytak az új ötleteim és a „játszótársak” aktivitása is alább hagyott.) Ide a Kettenklubba pedig felraktam a 80-as évek végén készült publicisztikai írásaim közül a négy legelsőt és legfontosabbat (lásd a műfaji listát). Háromhoz hosszabb kommentárt is fűztem.

„Tisztelt Balla úr ! Sajnos a jól sikerült népszavazás után SEMMI féle magyarországi honlap, hirek,újságok nem érdekelnek minket. Tisztelettel vitéz lovag Tamás György Gyula Bocskai díjas, az EMKES elnöke-Stockholm”

- ezen a linkajánlómra ma jött válaszon előbb kezdtem nevetni, és csak aztán csodálkozni. Reagáltam udvariasan, hogy bár sem én, sem a honlapom nem magyarországi, de inkább visszavonom ajánlatomat, mert valószínűleg nem Bocskai-díjas vitéz lovag elnököknek való a Kettenklub.

Ennél is jobban furcsálltam, hogy a remek erdélyi hírportál, a Transzindex a népszavazás után 15 percre (szimbolikusan) letiltotta a magyarországi látogatókat. Újságban, személyes ismeretségi körben is: sértettség, dohogás, fújolás. Egyszerűen nem értem. Vagyis értem, csak nem fér a fejembe.

Ennél is kevésbé tud megérinteni a belhoni magyarok ingszaggatása. Az Index hívta fel a figyelmet erre a honlapra, amely mozgalmat indított annak érdekében, hogy minél többen kérjenek bocsánatot a határokon túliaktól.

És én még azt hittem, csak a politikusok bolondultak meg.

*

Jó hírek! A hontalanság metaforái c. könyvem anyaga felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába. ITT OLVASHATÓ, illetve tölthető le a legkülönfélébb formátumokban. Böngészésre persze a HTML-verzió a legalkalmasabb.
Talán ennél is jobban örültem annak, hogy a Holmi elfogadta Tejmozi c. novellámat. Így a majdani közlés után végre lezárhatom elaltatott Egy mondat a... c. projektumomat. Mire az UngParty-archívum rendezésében odáig jutok, hogy ennek az az interakciónak az oldalait felújítsam, remélhetőleg addigra megjelenik nyomtatásban, és akkor ezt a verziót, meg a teljes, vendégmondat-beépítéses változatot is felrakhatom.

A régi oldalak felújításában és újbóli elérhetővé tételében eljutottam a Pánsíp-Szalon 2001-2002-es beszélgetéseihez: LÁSD. Közben kicsit tovább is képeztem magam; még vénségemre a HTML-kódolást is megtanulom.

Ma eddig sosem próbált szolgáltatást vettünk igénybe: házhoz jött egy közjegyző. Pontosabban csak a titkárnője. (Szimpi kis csajocska, diáklány, 25 évvel ezelőtt akár udvaroltam is volna neki.) A szülőknek ugyanis közjegyző előtt kell nyilatkozniuk arról, hogy hozzájárulnak kiskorú gyermekük külföldi utazásához (útlevéligényt enélkül beadni sem lehet). Csöngének lejárt a gyermekútlevele, most adná be a felnőtt úti passzus iránti igényét, de amíg a 18-at be nem tölti, ehhez a mi nyilatkozatunk is kell. Meggyőztem Évát, hogy ebben a téleleji zimankóban a tolókocsis házelhagyást csak végszükség esetén tartanám elfogadhatónak - ha van más mód, oldjuk meg másként. A magánpraxist folytató közeli közjegyzőség teljes megértéssel fogadta az igényünket, jött a csajocska a bazi nagy könyvvel meg az űrlappal, mindkét helyre enkezűleg az ő szeme láttára kellett belevésnem a kézjegyemet. Utána zárójelben ki kellett írni a nevemet ukránul - naná, hogy a nagy B-t eltévesztettem, latinikával írtam cirillika helyett, ami, tekintve, hogy évek óta nem használtam Cirill és Metód betűit, nem is csoda. Maga a kézzel való írás is eléggé nehezen megy már nekem, annyira megszoktam a klaviatúrát.

Elkészültem a Pansíp címoldalával; ez 3 évfolyamot fog egybe, de a belső oldalakat még nem rendeztem. Erre majd akkor kerül sor, amikor sorra végigmegyek a rendszeremben szereplő összes szerző egyéni oldalán, akkor majd egységes megjelenést igyekszem kialakítani mindnyájuk számára, függetlenül attól, munkáik a Pánsípban vagy más rovatokban jelentek-e meg. De ez még odább van.

Valamelyest lecsitultak a népszavazási indulatok. Továbbra is csodálkozom minden tragikus hangvételű véleményen; azon ellenben egyáltalán nem, hogy a magyar belpolitika minden szereplője saját sikereként adja elő a nyilvánvaló kudarcot is.

A következő analógia jutott eszembe. Tegyük fel, hogy egy amatőr műgyűjtő kierőltet egy árverést. Ehhez elenendő támogatót talál, így nyilvános árverés során kalapács alá bocsátanak egy műtárgyat. Akiket ez a műtárgy nem érdekel, azok nem mennek el az árverésre. Akik elmennek, azok pedig két licitáló profi műgyűjtó mögé állnak. Ám a kikiáltási árat egyikük sem adja meg. Ezek után a műtárgy nem kél el, és nyilvánvaló, hogy az árverés eredménytelen volt. Van-e értelme ezek után arról beszélni, hogy ki adott volna érte többet, ha nincs kikiáltási ár? Vagy érdemes-e arról beszélni, hogy melyik kérő udvarlása volt eredményesebb, ha a hajadon mégis pártában maradt?

Ma kicsit elmaradtam a tervezett munkákkal: az ÉSbe szánt cikkem végső simítását délelőtt némileg hátráltatták a népszavazási levélváltások, aztán jött a szokásos bosszankodás a rossz netkapcsolat miatt, ám délután végre szervizelésre kerültem, de persze miközben a beázott kábelek víztelenítése, érintkezők újraforrasztása, csatlakozók szigetelése történt, aközben nem tudtam semmit csinálni, árgus szemmel lestem a jelerősséget és a pingelést (ezt most nem magyarázom el). Úgy tűnik, most minden remekül működik, de nagy összegben nem mernék fogadni rá, hogy így is marad.

Koraeste aztán elrendeztem a nepPánsíp 2001/2. számát (LÁSD), de persze a sietségben elrontottam ezt-azt, javítgathattam hosszasan, így 7 óra tájban, mint mostanában naponta, ma nem tudtam elkezdeni a naplót. Még Bagi-Nacsát is elmulasztom emiatt!

A délelőtti levelezésekre talán érdemes kitérni. Korábban is, de tegnap és ma is kaptam bocsánatkérő leveleket: azért kérnek elnézést komoly emberek tőlem, mint határon túlitól, hogy úgy alakult a népszavazás, ahogy. A művészettörténész után most egyetemi tanár és jeles néprajztudós jelentette be, hogy szégyelli magát a történtek miatt. Ezen kicsit megállt az eszem. Hát okozhatott ennél nagyobb kárt ez az egész? Hogy tisztességes embereknek lelkiismeret-furdalásuk legyen? Hogy elhiggyék: egy elsöprő igen bármit is megoldott volna?

Mivel egyikük sem hatalmazott fel levelének közlésére (igaz, nem is kértem), így csak az egyik saját válaszomat tűzöm ide teljes egészében; aztán néhány reakcióból pár mondatot:

Kedves Gyula, igazán nem szeretnélek megsérteni, pláne érzéseidben nem, de én szamárságnak tartom azt, ahogyan a dolgot beállítod – és ahogyan nagyon sokan beállították. Politikai hazárdőrök ámokfutásaként indult, aztán összpolitikai haccacáré lett belőle. Az ég egy világán semmilyen következtetést le nem lehet belőle vonni, hacsak azt nem, hogy a jobboldal szimbolikus és historizáló nemzeti demagógiája most már kontraproduktív: minél jobban döngeti a nemzeti féltégla a nagy magyar kebelt, annál többen fordulnak el ettől a témától. Nem az évtizedes agymosás, hanem a másfél évtizedes tizenötmilliómagyarozás vezetett ide. Illetve, legyünk pontosak, a kettő együtt.
A helyzet így persze nem jó, de még mindig jobb, mintha a szavazók többsége hagyta volna magát ebben a kérdésben hiszterizálni.
Sajnálatra leginkább a valóban jóindulatú és őszinte, a nemzeti érzelmet nem szélsőséges külső megnyilvánulásokban, hanem lelkük mélyén csendesen viselő magyarok méltóak (lakhelytől függetlenül) – ilyen vagy szerintem Te is –, akik ebben a kelepcehelyzetben lelkiismereti problémaként élték meg a történteket. Ez pedig az ostoba kezdeményezés elindítói és a mellé állt demagógok bűne. Félre ne érts: ne gondold, hogy a másik oldal egyes megnyilvánulásait nem tartom ugyanolyan álságosnak és szemforgatónak: ez a mostani helyzet őket is csőbe húzta és ők sem találták meg a fogást az elszabadított ügyön.
Szóval: semmiért nem kell sem magadnak, sem másoknak szégyellniük magukat, sem azoknak, akik őszintén szavaztak (akár így, akár úgy), sem azoknak, akik úgy döntöttek, ebben a cirkuszban nem vesznek részt. Szégyellje magát Patrubány és azok, akik ebben a politikai „itt a piros, hol a piros”-ban elhitették, hogy így és ezen a módon esély lehet a nyerésre.

A címzett még nem válaszolt, de mivel körlevélről volt szó és a teljes lista megkapta nemcsak a bocsánatkérést, hanem az én véleményemet is, így (kis meglepetésemre) velem egyetértő levélke érkezett Romániából. A vége felé ezt írja az előttem eddig ismeretlen szerző: „Én is a Károly gondolatát ismétlem meg: ugyan már.”

De sajnos ez kivételnek számít. Két másik listás levélváltásom egy-egy címzettje ilyesmiket talált visszaírni: „tény, hogy a történelemkönyvben majd a Trianonhoz hasonló eseményként lesz számomtartva 2004 december 5”, illetve: „Köszönjük mindazoknak, akik nemmel szavaztak. Ilyen szégyenteljes néphez nem is akarunk tartozni, soha már.” Mindezt fokozni legfeljebb Kovács Miklós tegnap esti megszólalásával lehet: a Duna TV élő műsorából felhívták telefonon, ő is hebegett, a vonal is akadozott, de ha jól hallottam, katasztrófát emlegetett és azt mondta, hogy „a nemzet vereséget szenvedett”. Ami azért is furcsa, mert fideszes mentorai szerint ellenben győzött a nemzeti ügy, oldal, eszme, ihaj. Hát: még egy ilyen győzelem és... Van is esély ilyesmire, mert Rácz Sándor Friderikusz műsorának nyilatkozva bejelentette, hogy új népszavazást fog kezdeményezni az MVSZ.

Szépen haladok az archívum építgetésével. Ma többek között a netPánsíp 2001/1-es (2000 decemberén felrakott) számát igazítottam kicsit hozzá a mostani rendszerhez, és tettem újra elérhetővé: LÁSD. Tegnap a Szembesüléssel 2001-ben tett kísérletem oldalait és első internetes Írószobámatat szerkesztettem, linkeltem és illesztettem be. Természtesen újra átszabtam a „régi” Ungparty új induló oldalát: LÁSD.

Tegnap Kovács Tamás jött konzultációra: honlapot fog készíteni, kérte a tanácsaimat. Holott én is inkább eligazításra, tanulásra szorulnék: időnként nagyon amatőrnek érzem magam.

A Kettenklubot egyébként ma tettem nyilvánossá, de körlevelet nem küldtem. Leginkább azért nem, mert a napokban kapott körlevelek kedvemet szegték. Talán majd holnap...

*

Amikor ezt írom, még nincsen vége, amikor felteszem, már utána leszünk...

Hogy micsoda leveleket kaptam még ma is! Kampánycsend ide vagy oda, azért sokan még ma is nyomultak a nagy levelezési listáikkal. Általam eleddig tisztelt jeles magyar író ilyeneket küldött ma bele az internetbe: „Tragikomédiánk őrült fordulata, hogy a kormány, MSZP-SZDSZ, röviden: az MSZDSZ kormány, több százmillió forintért kampányol a szeretet, a jóindulat, a segíteni akarás, az önzetlenség, a hazaszeretet, egyszóval minden ellen, ami emberi és magyar. Az ember alattit, az önzőt, a fukart, az irigyet idézi föl, a konzumidiótát, az ostobát, hogy legyen az a mi valódi énünk [...] Ez a fasizmus, kedveseim. A hitleri propaganda mindig a lehető legalacsonyabb értelmi szinthez igazodott. [...] A mindenkori Hitlereknek, így a MSZDSZ-nek pontosan ilyen alattvalókra van szükségük. ” És így tovább. A legjobb a megszólítás: Kedveseim. A küldő szerint a polgári körök kampánykörútja során nyilvánosan elhangzott beszédeinek a szövege ez. Mit mondjak! Nehéz lenne maradéktalanul örülni annak, ha ezzel az íróval azonos állampolgárságom lenne.

No azért a kampánycsend előtti televíziós vita sem volt piskóta. Amikor Tőkés püspök dalra fakadt, várni kezdtem, hogy Duray jár egy legényest, Ágoston pedig bús tárogatószóval kíséri őket. Komolyan: percekig hangosan nevettem.

Őszintén mondom: erős reményem, hogy a józan többség ezeknek az érzelmi zsarolásoknak nem engedett; csendesen távolmaradt, vagy mondott egy tétova nemet. Az inertség, az érdektelenség vagy a nagyon is érthető csömör, illetve az óvatos kétely ebben az esetben sokkal-sokkal elfogadhatóbb számomra, mint a hisztérikus-fogvicsorgató csakazértis. Azt hittem, a státustörvény idején kifújt a poszttrianoni gőz, de úgy látszik, vannak még elhasználatlan és a jobbos propaganda nyomán folyton újratermelődő tartalékok.

Mindeközben átlátom a helyzetem abszurditását is: a fogoly azért szurkol, hogy ne kapjon amnesztiát. De hát ilyen áron, ilyen szimbolikus körítéssel valóban nem kell nekem sem az állambolgárság, sem az állammagyarság.

Ebben az egészben az a szomorú, milliók nincsenek abban a helyzetben, hogy finnyásak legyenek.

*

Itt még nem írtam arról, hogy a múlt héten lóhalálában írt és épp a teljes internet-csődöm idején elküldeni próbált cikkem végül is nem fért bele az eheti irodalmi-közéleti lapba, így a népszavazást illető passzusok átszabásához kértem a szerkesztő hozzájárulását. Végül is nem írhatok utólag úgy róla, mintha még előttünk állna. Azt hiszem, az igeidők megváltoztatásán kívül más javításra nem lesz szükség.

Nah...! A mai napon befejeztem az UngParty-archívum arculatának a kialakítását (persze még finomításra szorul), elvégeztem a nagy tisztogatást az induló oldalakra és az állandó keretekre mutató segédfájlok között, illetve magukat a keretekbe betöltődő fájlokat alakítgattam, így lassan talán sikerül elindulnom az ötödik éve épülő labirintus áttekinthetővé tétele felé. Mivel (természetesen) a sok ezer felrakott szöveg mindegyikének színét, betűtípusát, formátumát átalakítani, a beépített menüket és linkeket (pl. oldalak alján) átírni és az összes oldalt újratölteni nem áll szándékomban (ez a négy év alatt elvégzettel összevethető nagyságú munka lenne), így leginkább csak annyit szeretnék elérni, hogy a szinte évente változtatott hierarchikus felépítés és az ezt tükröző menü- és frame-(keret-)rendszer egységesebb képet mutasson. Nagyjából a kezdetektől indultam, így a 2000-ben és 2001-ben kezdett és 2002-re meg is szűnt alrendszerekkel szeretnék előbb végezni. Sajnos a rengeteg kereszthivatkozás miatt a kompakt egységekben mindig akadnak más alrendszerek oldalaira mutató linkek, így a teljes archívum csak akkor fog tökéletesen működni, ha minden bugyrát bejárom és megújítom.

Emiatt most a Kettenklub bővítését kissé lelassítottam. A harmadik napja tartó tesztelés során, úgy látom, semmilyen nagyobb hibát nem sikerült a böngészőknek felfedeznie. Közel 200 látogató összesen másfélezer oldalletöltést végzett a napokban, így, azt hiszem, a rendszer „bejártnak” tekinthető és ezen a hétvégén a nagynyilvánosság előtt is megnyithatom.

*

Ma kétszer is kiakadtam kicsit a népszavazási spamok miatt. Egy romániai magyar alapítvány talán egy hete bombáz már-már követelő felhívásaival és „hazafias” szövegeivel, minden küldeményüket legalább 5× megkaptam. Ma besokalltam, írtam, hogy kíméljenek meg a propagandaszövegeiktől és vegyenek le a listájukról (amelyre természetesen sohasem iratkoztam fel). Erre a küldőember, abban a tévedésében, hogy belhoni állampolgár vagyok, még jól ki is oktatott, hogy én vagyok a haszonélvezője azoknak a javaknak, amelyeket az ő nagyapja teremtett, és felszólított, hogy „Ne idegeskedje, hanem szavazzon IGENnel ránk és NEM.mel a fatökű kommunistákra.” (sic!) Itt kicsit elfogyott a cérnám és mint határon túli a határon túlinak, jól beolvastam neki. El is hallgatott, azóta nem jött sem székely-, sem csángóhimnusz, sem boldogasszonyanyánk.

A másik eset lazább. Erdélyi származású művészettörténész sietett eheti utolsó munkanapján közölni a levelező listáján szereplő összes címzettel, hogy „december 5-én vasárnap jó szándékom egy nemzettöredéknyi többség aktív jóakaratával találkozik az együttdobbanásra szavazok.” (ugyancsak sic!). Ezt nem is akartam szóvá tenni, de az egyik címzett kikérte magának a dolgot és ezt a teljes listával közölte. Na, vérszemet kaptam én is, leveléhez hozzáfűztem pár keresetlen szót. Az érintett elnézést kért, a másik szóvátevő megköszönte a véleménynyilvánításomat.

Hogy azért jobbat is említsek, egy szintén eléggé erőszakos levelezőpartnerem, aki nemrégiben egy általa versnek nevezett ima oroszra fordítására kért, most eléggé szellemes választási fotómontázsokat (plakátokat) küldött, amelyeket azonban a közelgő kampánycsendre való tekintettel inkább nem teszek közzé.

Érdekes ajánlatot kaptam tegnap. Mint régebben megírtam, készítettem egy Pilinszky-projektumot, és ezt benyújtottam egy kiadó+szerkesztőség olyan pályázatára, amelyet nem csupán kész művekre, hanem tervezetekre írtak ki, és csinos keretösszeget neveztek meg, mint támogatásra szánhatót. Egészen mostanáig nem érkezett válasz, most azt írták, a támogatás és a lapjukban való megjelentetés helyett inkább könyv alakban adnák ki „Pilinszky-verseimet”. Persze előbb megpályáznák a két nagy könyvtámogatási alapítvány egyikénél. Hát elbizonytalanodtam. Egy új könyv lehetősége kecsegtető távlat és mint végcél teljesen elfogadható, de én magának a tervezetnek a végigviteléhez reméltem konkrét segítséget (anyagi ösztönzést és publicitást). Azt sem tudom, 30 szonett nem kevés-e egy könyvhöz, és persze roppant kétséges, sikerül-e majd a kiadó pályázata. Meg hát nem mindegy az sem, milyen könyvre gondolnak, mekkora példányszámra - illetve mit tudnak kínálni, ha nem sikerül a pályázatuk. Mindezeket részletes levélben ma megírtam nekik; remélem, nem kell újabb hónapokat várnom a válaszra.

Hát ilyen az, amikor a pályáztató maga is pályázik...

*

Az UngParty archívumával szórakoztam a nap nagy részében. Tegnap beüzemeltem a 2000-2001-es dokutárat, valamint a 2001-es palackpostát és virtuális nagynénit. Ma pedig a 2001-2002-es törzshely került sorra.

*

Helyreigazítás. Úgy látszik, nemcsak a forradalomhoz vagyok öreg, hanem a politikához süket is. Egy rádióhírt hallva a rivális ukrán elnökjelöltek nevét fejben felcseréltem, így tegnapi élcelődésemben a két Viktort a valóságoshoz képest épp ellenkező szerepben mutattam be, amiért ezúton bűnbánatot gyakorlok. Addig játszadoztam neveik összemosásával (Janucsenko & Juskovics), míg már valóban nem tudtam közöttük különbséget tenni.
Tévedésemre a Fórumban hívta fel figyelmemet Lion Nathan: lásd a #1570-től #1577-ig, amiért itt is köszönetet mondok.

A téves mondatokat tehát így illik helyreigazítanom: „Nem tudott lázba hozni a balhé sem, bár néhány fordulatra azért fel kellett kapnom a fejemet. Legutóbb pl. arra, hogy Janukovics, az igazság bajnoka, miniszterelnöki széket ajánlott az általa utolsó felforgató gazembernek tartott Juskovics feneke alá. Érdekes helyzet állt volna elő, ha utóbbi elfogadja. Akkor még nagyobb joggal hívhatnám így az egész vircsaftot: Janucsenko & Juskovics.” - Az érintettek szíves elnézését kérem.

[az alábbi passzusban súlyos tárgyi tévedést követtem el. javítását lásd itt.]

Öreg vagyok már a forradalmakhoz. Eleinte egyáltalán nem foglalkoztatott az ukrán elnökválasztás, nem érdekeltek a jeles jelöltek. Aztán amikor az UMDSZ után a KMKSZ is belevetette magát a kampányba, kicsit beleolvastam magamat a témába, és oda jutottam, hogy valamennyien kölcsönösen hiteltelenítették egymást a szememben. Nem tudott lázba hozni a balhé sem, bár néhány fordulatra azért fel kellett kapnom a fejemet. Legutóbb pl. arra, hogy Juscsenko, az igazság bajnoka, miniszterelnöki széket ajánlott az általa utolsó csaló gazembernek tartott Janukovics feneke alá. Érdekes helyzet állt volna elő, ha utóbbi elfogadja. Akkor még nagyobb joggal hívhatnám így az egész vircsaftot: Janucsenko & Juskovics.

[a fenti passzusban súlyos tárgyi tévedést követtem el. Javítását lásd itt.]

*

Határon túli magyarok képviselői szólalnak fel a magyar Országgyűlésben. Kivételes alkalom, gondoltam, meghallgatom a Kossuthon, egyenesben. Markó Béla, mint általában, a többieknél sokkal bölcsebben beszélt (azt hiszem, az egyetlen valóban profi politikus a díszes társaságban; bár Bugár Béla is közel áll ehhez), még ha azt gondolom is, hogy ebben a nagy felelőtlenséggel előállított helyzetben nem lehet okosnak lenni, és a belpolitikai szakításpróbává degradált kettősállampolgárságosdiból kimaradni, távolmaradni lenne a legjobb magatartás. De a hátuk mögött az általuk képviselt közösséggel ugyan mi mást mondhatnának, mint amit mondanak, hogy köll ám az útlevél, az államporgárság, a gesztus és a támogatás. Mert hát: persze hogy kell. Csak ahogyan ez az egész fel van vetve, be van állítva, ahogy kapitálisan el van cseszve! Ilyenkor a dacos gyerek toppant a lábával és azt mondja: edd meg a állampolgárságodat, majd könnyeivel küzdve sarkonfordul. Ehelyett a többség nagyjából könyörgőre, rosszabb esetben követelőre fogta, és előadták a kisebbségi tipródás teljes közhelyszótárát. Brrr, rossz volt hallgatni.

Miklóselnökünk persze az ukrajnai helyzettel huzakodott elő, ráadásul szerintem roppant ostobán, és még személyeskedést is megengedett magának egyes magyar képviselőkkel szemben. Ja, és azzal kezdte, hogy a magyar Parlamentet a munkahelyének tekinti. A narancssárgát pedig összetévesztette a rózsaszínnel. De bárcsak ez a színvakság lenne az egyetlen hibája.

*

Ha eddig kétséges lett volna előttem, hogy netfüggő vagyok-e, most bebizonyosodhatott, hogy igen. Ahogy napról napra rosszabb lett az adatforgalmam (főleg a kimenő), úgy lettem óráról órára idegesebb. Teljes odaadással dühöngtem, amikor második, ötödik, tizedik kísérletre sem tudtam elküldeni egy levelet, pláne kéziratot. Vagy nem voltam képes feltölteni a honlapra a frissítéseket. Ahelyett, hogy csendben beletörődve mással foglalkoztam volna (pl. írással!), mást sem tettem, csak végeztem a hasztalan próbálkozásokat és lestem az adatforgalmat.

Tegnap aztán segítség érkezett, banális kis műszaki probléma volt a ludas. Én meg annyira megörültem a feléledt kapcsolatnak és annyira szükségem volt valami sikerélményre, hogy gyorsan beindítottam a Kettenklubot, és szétküldtem vagy 200 címre a körlevelet az elérhetés „titkos” linkjével. Vagy másfél havi munka után már olyan állapotban volt, hogy tesztelésre alkalmasnak gondoltam, pár hét múlva pedig mindenki számára elérhetővé teszem új honlapunkat.