Semmi nem változott... Dr. Liszka József válasza egy népszavazás-miatti bocsánatkérő körlevélre Kedves Gyulám, nem tudtam, miként reagáljak hétfőn reggeli megható leveledre. A legszívesebben semmit nem írtam volna, de akkor egyrészt azt gondolhatnád, hogy teljes mértékben egyetértek Veled, vagy azt, hogy bizony vérig vagyok sértődve, s ahogy Hargita megyében egy helyen állítólag nem énekelték el a népszavazást követően a Himnuszt, s majdan a magyarországi vendégeket – differenciálva ugyan, de – kimértebben, „szúrósabb tekintettel” fogadják, én sem állok majd szóba Veletek. Mivel egyikről sincs szó – már régi barátságunk okán is – válaszolni kell, mégpedig őszintén. És ehhez, ha megengeded, kissé hosszadalmasabb leszek. Közbeszúrva megjegyzem, nem értem ezt a himnusztalanítást: hát ők eddig kinek énekelték, nem saját maguknak? Persze a Himnusszal én is úgy vagyok, ahogy a piros-fehér-zölddel: 89 előtt mindkettő szent volt számomra: ha a Himnuszt hallottam, nemzetiszínű trikolórt láttam lobogni, bizony könnybe lábadt a szemem. Azóta (és éppen, főleg Orbánék) annyira devalválták mindkettő értékét, hogy ezzel elvették őket tőlem. A folyton, ha kell-ha-nem-lengetés és éneklés ugyanis nem tesz jót a szent dolgoknak. Azokat meg kellett volna hagyni az igazi ünnepnapokra, a fenséges, a szent napokra. És egy választási kampány például korántsem az… Vissza a leveledhez: nem kell ebből a népszavazásból, pontosabban az eredményből tragédiát csinálni. A baj ott volt, hogy egyáltalán föltettek ilyen hülye, megválaszolhatatlan kérdéseket (én sem tudnám megmondani, hogy mit választottam volna). A kérdés már csak azért is szerencsétlen, mert sok minden nem derül ki belőle, így többek között a választójog. Előtte több magyarországi, igen-es barátommal beszélgetve az derült ki számomra, hogy ezzel az állampolgárággal nem járt volna együtt magyarországi választójog. Legalábbis ők nem vették volna jó néven. Tehát, ha kiváltom, másodrendű állampolgár lennék… Nos, én ezt nem érzem így, de azok, akik a leginkább kardoskodnak a kettős állampolgárság mellett (pl. a Duray-félék, aki igen jól megél abból, hogy magyar, miközben a szlovák parlamentben tizenöt év alatt egyszer sem szólalt föl, bár a fizetését, a mi adónkból folyamatosan onnan kapja), szóval a kettős állampolgárság feltétlen hívei azt szokták hangoztatni, hogy mi Szlovákiában másodrangú állampolgárok vagyunk. Akkor ehhez minek egy másik, másodrangú állampolgárság… Ha meg választójoggal járna, akkor milyen alapon szavaznék én magyarországi ügyekben, ha nem élek ott, s közvetlenül nem az én bőrömre megy??? A szomorú az, hogy belpolitikai csatározások áldozatai lettünk. Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar-szlovák politikai (!) viszony úgy néz ki, mint egy jégkorongmérkőzés Magyarország és Szlovákia között, amiben a szlovákiai magyarok a jégkorong… De, hogy a magyarországi politikai színtéren-térfélen belül is jégkoronggá váljunk, azt néhány hónapja még nem gondoltam volna. Szombaton, tehát egy nappal az ominózus népszavazás előtt Pesten jártam, tizenhárom éves fiammal az utcán sétálgatunk s nézegetjük a piros-fehér-zöldben tobzódó hirdetőoszlopokat, a piros-fehér-zöldbe csomagolt házakat, hidakat… Egy épület előtt, amely még a többinél is nemzetibb öltözékben pompázott, megállunk. Ahogy ott bámészkodunk (arra voltam kíváncsi, hogy békeidőben vajon milyen funkciót tölthet be?), kilép az ajtón (pontosabban az egyik hatalmas plakátból, hiszen korábban észre sem vettem, hogy ott ajtó van) egy mokány, bajuszos úriember és kedélyesen reánk-köszön: - Jó napot kívánok! Aztán jöjjenek ám el holnap szavazni! - Mi, sajnos, nem mehetünk – válaszoltam. - Ugyan miért? - Mert Szlovákiából vagyunk… - Jaaa… - mondja szemmel látható csalódottsággal, s már húz is el. Elmentében azonban még visszaszól: - Hát, akkor legalább szurkoljanak nekünk! - Azt fogjuk tenni… - mormogom csöndben (bár ő már nyilván nem hallja), s arra gondolok szomorúan, hogy ez a népszavazás vajon nem mi miattunk van? Nem a „határon túli” magyarokért? Akkor miért is kell nekem „nekik szurkolni”? Ahogyan kilépett az ajtón, s amilyen kedélyes hangnemben megszólított, attól tartottam (s ezért kissé félve is vallottam be, hogy szlovákiai vagyok), majd megörül nekem, megkérdezi, hogy ugye milyen jó dolog, hogy megszervezték ezt a népszavazást… Netán még a vállamat is megveregeti… Megölel, megcsókol!!! Nekem nagyon nem lett volna jó, ha ezt teszi velem. Végül azonban az sem volt jó, amit ténylegesen tett. Az egész népszavazás ilyen: sem az igen, sem a nem válasz nem lett volna jó… Fiamnak magyarázom, hogy miről is szól a népszavazás, majd csodálkozva mondja-kérdi: „de hát mi eddig is magyarok voltunk, csak Szlovákiában lakunk, nem?” Hát, erről van szó, Gyulám. Nekem voltaképpen nem kell semmilyen papír ahhoz, hogy magyarnak érezzem magamat, ha úgy tetszik nincsenek identitászavaraim (mint, ahogy – hál’ Istennek – a fiamnak sincsenek). A magyar nyelv, amit otthon, munkahelyemen, a faluban, ahol élek, beszélhetek csak az egyik összetevője magyarságomnak. Ezen keresztül azonban az enyém Arany János és Babits Mihály, Ady és Pilinszky, enyém Erkel és Munkácsy és Csontváry… Hadd ne soroljam. Ilyen kincset semmilyen papiros nem tud adni, de elvenni sem. Többek között ezért nem váltottam ki a magyar igazolványt sem. Aztán meg azért sem, mert egyszerűen nem kérek abból, hogy egy bizottság (még ha jelképesen is!) mondja ki, érdemes vagyok-e a „magyarrá nyilvánításra”. Egy olyan bizottság, amely gond nélkül megadta a magyar igazolványt annak az Alexander Reškonak is, aki annak idején a Mečiar-párt egyik járási funkcionáriusa volt, s aki, szlovák állattenyésztő mérnökként a Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya élére került a helyemre. Ma Petrovai R. Sándor néven Magyarországon viszonylag nagy pénzeket szakít le, s él mint Marci hevesen. Én tehát nem fogok olyan igazolványért folyamodni, amilyen neki is van. A szlovák okmányaimban – amelyeket külön nem kértem ugyan, de születési helyem okán automatikusan kaptam – (és családoméban is) keresztneveink magyar formában vannak írva (Icu Juhász és nem Juhászová, Liszka és nem Liszková) – mert ezt viszont nyomatékosan kértük és Szlovákiában meg is vannak hozzá a törvényes jogaink; azt hiszem ez is bizonyítja magyarságomat/magyarságunkat. Amikor egyébként a magyar igazolvánnyal kapcsolatos ellenérzéseimről magyarországi barátaimnak meséltem, azt szűrték le az egészből, hogy nyilván meg vagyok félemlítve, csak nem mondom. És sajnáltak. És hiába magyaráztam, illetve minél inkább magyaráztam, annál inkább nem hitték, hogy nekem valóban nem kell magyar igazolvány. És még jobban sajnáltak (mert sajnálni, főleg önmagunkat, azt aztán nagyon tudjuk és szeretünk!) Van már magyarigazolványom: a szlovák személyazonoságim, útlevelem, jogosítványom stb. És szó sincs félelemről. Ugyan már: miért, mitől kellene félni a magyar igazolvány kiváltásánál?! Magyaroktól kéri az ember, magyarok adják és annak mutogatom, akinek akarom – elsősorban, de inkább: kizárólag tehát magyaroknak. Akinek nem akarom, annak meg nem. A szlovák okmányokat viszont szlovák hatóságok adják ki, s ha engem a rendőr megállít Zsolnán vagy Turócszentmártonban, akkor nem a magyar igazolványomat fogja kérni, hanem a személyit és a jogsit. És ezeken fehéren feketén ott van, hogy magyar vagyok. S még valami: a magyar igazolványnak még csak nem is feltétele, hogy az illető kérvényezőnek neve a szlovák okmányokban is magyarosítva legyen. Hiszen külön rovat kérdezi meg keresztnevét magyarul és keresztnevét az ország nyelvén. Mi a francnak? A kitalálói el tudták képzelni, hogy olyan valaki is folyamodik magyar igazolványért, aki szlovák okmányaiban nem magyar néven szerepel??? Annak idején, amikor Münchenben a Goethe Intézetben német nyelvtanfolyamon vettem részt, be kellett mutatkozni, s mondtam, hogy engem Josef-nek hívnak. A tanárnő megkérdezte, hogyan írom Josef-nek vagy Joseph-nek. Mondom, nekem mindegy. Dehogy mindegy, melyikkel azonosítja magát? – kérdezte. Hát a József-fel – mondom én. Akkor meg se nem Josef, se nem Joseph, hanem József – döntötte el a kérdést német tanárnőm. A mi esetünkben azonban alighanem arról is szó lehet, hogy egyesek, ahol érdekük úgy diktálja magyar igazolványukat lobogtatják, mondjuk Kovács Győző (kitalált személy!) néven, ahol pedig az előnyösebb nekik, a szlovák okmányaikat Viťazoslav Kovács (rosszabb esetben: Kováč) néven. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. És lehet, hogy most rettenetesen föl vannak háborodva a népszavazás eredménytelensége miatt… Neked nem kell magyaráznom, de a rend kedvéért azért ideírom: több száz tanulmányt, cikket, több mint egy tucat könyvet írtam, s ezekkel a magyar kultúrát gazdagítottam. Nem kis mértékben szlovákul és németül is propagáltam (Istenem, de rossz szó, de azért talán nem érted félre) könyvek, tanulmányok, előadások tucatjaival kultúránkat, a magyarságot. Miért kellene nekem mindehhez utólag még valamilyen papiros is…? S még valami a bögyömben van. Az a tény tudniillik, hogy mi magyarok rendkívül hajlamosak vagyunk arra, hogy ne egy mércével mérjünk. A népszavazás előtti hisztéria során hallottam (bevallom, nem akartam hinni a fülemnek, s titkon még most is remélem, hogy valamit félreértettem), amint egy ügyeletes nemzetmentő arról filozofált, vajon hány látens magyar él a „határokon túl”? Mennyi olyan szlovák, román, ukrán stb. állampolgár van, aki ma ugyan egy szót sem tud magyarul, még csak nem is sejti, hogy felmenői valaha magyarok lettek volna, de attól még lehettek! És ezeket az embereket a kettős állampolgársággal meg kell nyerni. Vissza kell szerezni! Nemzeti uram csak arról feledkezett meg, hogy egy csomó olyan, magát ma magyarnak valló ember él a mai Magyarországon (de azon kívül is), aki (vagy az ő ősei) szlovákból, németből, szerbből stb. lettek magyarrá. Őket ki igényli vissza? Ki igényelheti vissza a magyaroktól Petőfi Sándort vagy József Attilát? Andrásfalvy Bertalant vagy Halász Pétert? Vagy Ág Tibort, aki pozsonyi németként Obenau néven született (bátyja így is halt meg), s ma olyan jó és nagy magyar… Előszeretettel idézik Illyés Gyulát, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. Ez így igaz, no, de a szlovák, a román, a szerb stb. is az, aki szlováknak, románnak, szerbnek stb. vallja magát. Akkor kit vagy mit is akarunk „visszaszerezni”, netán visszavásárolni? Hát, piac ez? Ahogy a Himnuszt és trikolórt szent dolognak tartom, a nemzeti érzés is az. Nem lehet alku, piaci huzavona tárgya. Vagy ha mégis, akkor nyilván bennem van a hiba… Gyulám! Biztosan nagyon hosszú lettem, sőt talán még zavaros is, de ez így jött ki belőlem egyszerre. Most, hogy újraolvastam, én értem. Remélem, Te is. Én Téged érteni véllek és még egyszer köszönöm őszinte, kedves soraidat. A fentiek figyelembevételével is arra kérlek azonban, ne vedd olyan tragikusan a dolgot. Semmi nem változott: a határ két (illetve több) oldalán ezentúl is emberek élnek, akik gyarlóak. Vannak és lesznek köztük szerencselovagok, lesznek köztük becsületes, gerinces emberek egyaránt (és hidd el, mindkét típusból van/lesz az igennel és a nemmel szavazók közt egyaránt). Az én tekintetem nem lett „szúrósabb”, legfeljebb… No, jó: ezt még elmondom. Ez tüske, ami régen bennem van. Évek óta gyanítom, ha a magyarországi sajtóban a „határontúli magyarok” kifejezést használják, akkor elsősorban a romániai magyarokra, az édes Erdélyre gondolnak. Most, ez a kampány megmutatta, hogy valóban így lehet, hiszen folyton a „határontúli magyarok” utazási gondjairól beszéltek. Akkor ez a kérdés – mármint a kettős állampolgárság kérdése – minket (meg a szlovéniai és a burgenlandi magyarokat) ugye nem is érinti? De akkor ki a határontúli magyar? Egyszer, régen, amikor Jugoszláviában éppen lőttek, valamilyen néprajzos összeröffenés volt. Már nem tudom hol, de nem is lényeges. Amikor a hangulat (és az alkoholszint) tetőfokára hágott, valaki méltóságteljesen felállt és (dülöngélve ugyan, de) belekezdett a Székely-himnuszba. Ketten nem álltunk föl: Beszédes Vali, aki nem tudta, hogy mire megy haza, s nem érdekelte „a maroknyi székely” sorsa, hanem önző módon, csak a sajátja, meg én, aki – akkor úgy gondoltam, szintén nem a józanság csúcsán – hogy szolidárisnak kell vele, velük, a vajdaságiakkal lennem. Magyarországi barátainkban akkor nem volt annyi tapintat, hogy ne a „maroknyi székelyt”, hanem a még maroknyibb vajdasági magyart sirassa… Mert akkor (és hát voltaképpen ma is) sajnos, ők szolgáltak rá a legjobban. Azóta sokszor eszembe jut ez az eset, s arra gondolok, hogy az elvakult magyarországi politika képes akár a kisebbségi magyarokat is egymás ellen hangolni. Remélem, nem ez lesz a következő lépés… Baráti szeretettel ölel: Liszka József Keszegfalván, 2004. december 8-án

Határon túli magyarok a Kárpát-medencében | legszebb télikertek magyarországi kastélyokban x | magyar betűs billentyűzet qwertz